Dr-Kováts György: Egy hűvös reggel…

Egy januári reggelen, amint a 73-as troliról leszálltam, egy hölgy sietett előttem, hogy szintén elkapja a 70-es trolit, a Kossuth tér felé. Leültem, s velem szemben egy kissé hideg tekintetű másik hölgy ült. Alig indultunk el, odatoppant az előttem siető első hölgy is, és leült mellém, ismerősként üdvözölve a szemben ülő hölgyet. Beszélgetni kezdtek.

Kifelé fordulva, behunyt szemmel imádkoztam. Igyekeztem nem hallgatni, amiről mellettem folyt a szó. De egy mondatnál nem tudtam nem meghallani. Az előttem siető hölgy Isten áldását említette, mire a vele szemben ülő élesen reagált. Kissé gúnyosan, élesen ismételte: „Isten, hát Isten aztán jól meg tud áldani!”. S mivel beszélgető társa nem reagált, vagyis nem írta alá az epés megjegyzést, megismételte: „Isten aztán jóóól megáld, nem?!”. A megszólított – úgy tűnt, talán nem volt egy nagyon tudatos, elkötelezett harcos keresztény, de bátor volt – nyíltabban színt vallott: „igen, minket megáldott. Szüleim, családom…” – s jókat mondott életükről, arról beszélt, hogy szeretet veszi körül, és boldog. Odatekintettem, kedves arca valóban erről árulkodott. „Hát igen, sokan mondják, hogy a hit csodákat tesz…” – enyhített korábbi élességén a szemben ülő, és valahogy úgy zárta le, hogy mindegy, hogy hitről beszélünk, vagy Istenről, „egyre-megy”. Utána elterelte a szót.

De már éreztem, hogy nem tudok kitérni előle – szólnom kell nekem is. Nem is sokára, hiszen alig van már két megálló a végállomásig. Uram, mit adjak neki? Mi van nálam? Semmi szórólap. Egy kis füzetke sincs. De mégis. Van nálam egy Újszövetség. Korábban kisfiamnak odaadott, s hozzám végül visszaszármazott Gedeonita Újszövetségem. Picike betűkkel, de úti olvasásra kiválóan alkalmas. Ezt odaadom – határoztam el. S máris elővettem. Kikerestem Márk evangéliumát, ujjamat jelzőként használva nyitva tartottam a könyvet, és szelíden, jobb kezemmel jelentkeztem, mint az iskolában. Elnézően és csodálkozva néztek rám, de „szót adtak”.

„Elcsíptem egy szót” – mondtam bocsánatkérően mosolyogva. „Melyiket?” – kérdezte a velem szemben ülő. „Hát, amit a hitről mondott. Amit ebben olvas, az segít abban, hogy hite lehessen. Minden nap olvassa. Mint a gyógyszert, ezt is be kell venni. Napról-napra. Itt el is kezdheti.” – mutattam Márk evangéliumánál betett ujjammal, s már nyújtottam is át neki az Újszövetséget. Látni kellett volna azt a kedvessé váló, megilletődött arcot.

A hálát, amit a korábban kemény arcú fiatal hölgyben az Újszövetség keltett, szívemben ragyogó öröm és melegség követte. Egy másodperc, és gyors köszönet után már le is szálltak, majdnem lekésték megállójukat. Ennyi volt – s tudom, egy ember életében ez lehet a kezdet. Kezdet az újjászületéshez, kezdet arra, hogy megismerje a Megváltót, személyesen, és arra, hogy valódi hithez juthasson. Magvetés. Az Ige – mag. Vetjük. Szóval, kedvességgel, bátorsággal, s az Újszövetséggel, ami folytatja majd a munkát.

Isten Igéje nincs bilincsbe verve. Ha ott van valakinél, el fogja végezni azt, amit senki nem volna képes megtenni. Hitet támaszt, döntést hoz elő, és változást teremt. Ez Isten csodája. S ebben lehettem részes ezen a reggelen.