2013. február 24.

Kenneth May: NAPFELKELTE KANADÁBAN


Részlet: Kathrin Khulman: „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

May és felesége egy kétszáz acres farmon élnek, gabonát termelnek és állataik vannak Foresters Fallsban, Ontario, Canadában. A férfi nagyapja építette a házat 1871-ben, és ő a harmadik generáció, aki itt él. Két férjezett lányuk van, az egyik Lachineben lakik, a másik Pittsburghban. A férfi 59 éves volt, mikor ez a történet kezdődött 1966 nyarán.

A nap már lehanyatlott a horizont mögé és alkonyat volt, mikor bevittem a traktort a csűr mögé, és fáradtan ballagtam át a hátsó udvaron a régi kétemeletes ház felé, mely születésem
óta az otthonom volt. Vörös-fehér skót juhászkutyánk mögöttem lépkedett és nyalogatta a sót, ami a kezemen gyűlt meg az egész napi munka alatt a földeken. Nagyon fáradt voltam és arra gondoltam, milyen jó lesz Margit forró lángosát enni és meleg fürdőt venni, és siettem minél előbb bemenni a házba. Felmentem a lépcsőn a kis előtérbe, ami a konyha mögött volt, levertem a sarat a cipőmről és leráztam a maradék szalmát az ingemről, ami nedves volt.

Végeztél a szénával? – kérdezte Margit a tűzhely mellől, miközben letörölte az izzadtságot a homlokáról a kötényével. Igen, de ez olyan jó dolog, amit csak egyszer tudok megtenni egy évben. Nem gondolom, hogy tovább birom-e? Kenneth – mondta – gondold meg, hogy már nem vagy olyan fiatal. Nemsokára hatvan leszel. Jó, jó, ne hozd eszembe – mondtam, és kimentem, hogy vacsora előtt megmosakodjam.

Elnéztem a régi házat. Majdnem száz éves vagy, öreglány, morogtam magamban. Már gyógyítgattunk egy kissé, de oly sok év után természetesen megromlottál. Talán ez történik velem is. Talán én is elkoptam. A bal kezemet a jobb karom alá tettem, és éreztem a nagy csomót, ami a karom gödrében növekedett. Azt hiszem, ez a vég kezdete – gondoltam.

A házon át a konyhába mentem. A vacsora majdnem kész volt, és én kinéztem az ablakon a pompás
naplemente utolsó sugaraira. Mellettünk a sötétedő ég előtt a régi temető sziluettje látszott. Ez választott el minket egy kis templomtól, mely a Cobdenbe vezető út mentén állt. A régi sírkövek, melyeket az elemek viharai elnyűttek, mintha titkon integetnének. Dacára a meleg időnek, hideg borzongás futott végig rajtam, és akaratlanul is összerázkódtam. Már egyszer közel voltam a halálhoz. 1945-ben beszállítottak a Pembroke Hospitalba. Tüdőgyulladásom volt, és kritikus állapotban voltam. Emlékszem, a doktorok azt súgták Margitnak, hogy meg fogok halni. Elkeseredetten imádkoztam. Nem féltem a haláltól, de arra kértem Istent,
engedjen élni addig, míg a gyermekeim dolgát elintézem. Másnap a lázam lecsökkent, és nemsokára haza mehettem rossz következmények nélkül. Aztán a múlt évben a kisebbik lányom férjhez ment és elment hazulról, örültem neki, de rossz előérzetem volt, hogy lejárt az idő, amit kölcsönbe kaptam.

Eltűntek a nappali világosság utolsó sugarai is, és a vidék homályba borult. Csak lent, a kis kápolnából esett valami kis világosság a sírkövekre, melyek a sírok felett ferdén álltak. Nem félek a haláltól, gondoltam, mert a sír alatt Isten él. De – és kezemet újra a karom alá csúsztattam és megszorítottam a nagy csomót a karom gödrében – így kell történnie? – csodálkoztam.

Margit vidám hangja szakította félbe sötét gondolataimat, és én a konyhába mentem, hogy vacsorázzak vele. Este, mosakodás után kinyújtóztam a fekhelyemen és fejem alá tettem a kezemet. A hálószoba ablakán friss légáramlat jött be. Margit lefekvéshez vetkőzött és már nyúlt is a lámpa gombjához, hogy eloltsa, mikor ijedt kiáltását hallottam: Mi ez, Kenneth?
Éreztem hangjában a rémületet és kinyitottam szememet, hogy lássam, hová néz, és ekkor láttam, hogy észrevette a dudort a hónaljamban. Ó, ez itt van egy idő óta. Nem is említettem. Hiszen ez olyan nagy, mint egy libatojás. Meg kell mutatnod dr. Pyenek – mondta. De ismerlek. Addig akarsz dolgozni, míg csak holtan rogysz össze odakint a földeken, és akkor én egyedül maradok. No, megint itt van: a halál gondolata. Gyorsan kivetettem a gondolataimból és megfordultam az ágyon és a fejem alá húztam a párnát. Hagyd, hogy végezzek a gabonával, aztán majd megvizsgáltatom. Talán csak valami daganat. – De közben tudtam, hogy több annál.

Egy farmon a nyár nem üdülési idő. Húsz tejelő tehenünk volt, melyeket naponta kétszer fejni kellett. A legelőn kívül minden földem művelés alatt állt, ami állandó munkát jelentett. Az aratás gondja már rég elmúlt, de én állandóan fáradt voltam és állandóan gondjaim voltak a jövőre vonatkozóan. Egy hónap múlva Margit végre rábeszélt, hogy megvizsgáltassam magam dr. Mackercherrel. Ő azt mondta, lehet hogy ciszta és várjak még egy hónapig, aztán jöjjek el ismét. De itt volt az augusztus, a nagy munkák ideje. Amint múltak a hetek, különös daganatot figyeltem meg a jobb bokámon is. Oly nagy volt, hogy nem tudtam cipőt húzni.

Evelyn, kisebbik lányunk víkendezni hazajött Ottawából, és a két nő rábeszélt, hogy megvizsgáltassam magam dr. Pye-val, aki egyike volt a két doktornak Cobdenben kilenc mérföldre tőlünk, akit dr. Mackercher is ajánlott. A következő keddre rendeltek be. Ekkorra már a bokám daganata felhúzódott egész a térdemig, és csak merev lábbal tudtam járni.
Dr. Pye megvizsgált és felvette a telefont. Bevitetem önt a kórházba – mondta, ezt a csomót ki kell venni. Nem mondhatunk erről többet, míg laboratóriumi vizsgálatot nem tartottunk.
Másnap hazaengedtek és azt mondták, hogy úgy egy hét múlva kapják meg a leletet, mivel kivették a csomót, s elküldték vizsgálatra.

Azt terveztem, hogy talán tudok valami könnyű munkát végezni a ház körül a következő héten, de a daganat a lábamból felment a lágyékomba és az alhasamba. Úgy felpuffadtam, mint egy tehén, amely sok alfafüvet evett. Majdnem elviselhetetlen nyomást éreztem a gyomromban és a lábam annyira fájt, hogy alig bírtam elviselni. Majdnem minden időmet a díványon fekve töltöttem és aggódtam a mezei munka miatt, amit bérelt emberrel kellett elvégeztetni. Szombaton Margit felhívta dr. Pyet. Kitérően válaszolt és azt mondta,
személyesen akar velünk beszélni. Keddre tűzte ki ennek időpontját saját rendelőjében, délutánra, mivel hétfő volt, a labor napja. Nem vitatkoztunk vele a víkend miatt, de a gyomorüregemben valami süllyedő érzés volt, ami rosszabbodhatott addig.

Hétfőn este, mikor asztalnál ültünk, a telefon csengett. Margit felvette: dr. Pye volt.
Mondja meg Kennethnek, hogy holnap déli egykor legyen Ottawában a kórházban.
De azt hittük, hogy az ön rendelőjébe kell mennünk – mondta Margit.
Nem, inkább menjenek a kórházba. Minél előbb beszélni szeretnék önökkel.
Margit felém fordult: Miért ne fejeznéd be a vacsorádat előbb – mondta, miután beszámolt a doktor szavairól. De már nem volt többé étvágyam. Jobb, ha elindulunk, sötét lesz, mire a városba érünk. Szürkület volt, mikor behajtottunk az országúton a kis faluba, mely a Muskrat tó mellett feküdt. A szétszórtan álló farmházak ablakai úgy fénylettek, mintha az égről eltűnt napsugarak maradványai lennének. Dr. Pye a rendelőjében várt minket. Leültetett és ő is leült az asztala mögé. Nem jó újságot mondok – kezdte. A labor véleménye szerint a daganat rákos. Várt, hogy megértsük a szavait. Az ön betegségét Hodgkins-kórnak hívják... (nyirok)mirigy-rák. Megpróbálta kíméletesen beadni a rossz hírt, de hogy lehet enyhíteni egy halálos Ítéletet? Margit hangja remegett, mikor megkérdezte: Mit jelent ez, doktor? Ez azt jelenti, mondta felkelve asztalától és hozzánk lépve, hogy Kenneth nem lesz öregember.
Elővett egy széket és úgy ült le, mintha a világ terhe lenne a vállain. Éreztem, hogy nagyon együttérez velem és az elkeseredését, hogy nem tud segíteni rajtam. Mennyi van még hátra számomra? – kérdeztem. Sóhajtott, mintha ez lenne az egyetlen kérdés, amiről remélte, hogy nem kérdezem. Lehet egy hónap vagy öt év, de több biztos, hogy nem. Nehéz utunk volt hazafelé. Egyikünk se szólt, míg a régi családi úton hajtottam.

Ötvenkilenc év sok, hogy egy házban éljünk, ismerni a szomszédokat, ugyanazt az utat járva. Gyerekkoromban ezt az utat lovon vagy kocsiban tettem meg, csak nem volt aszfalt, hanem sár. Felnövekedve apám öreg kocsiját hajtottam erre, mikor Margitnak udvaroltam. Annyira szerelmes voltam, hogy sohase törődtem a jövővel, nem gondoltam, hogy egyszer úgy utazom erre, hogy csupán hónapjaim vannak hátra az életben. Bekanyarodtunk egy úton, mely a folyó felé vezet. Visszaemlékeztem arra a regényes estére, mikor Margittal hazafelé jöttünk ezen az úton. Akkor tűztük ki esküvőnk napját. Eltévedtem, és majdnem az árokba mentem. Ezután igyekeztem mindkét kezemet a kormányon tartani.

Áthaladtunk a kis településen, Forester Fallson. A reflektorom megvilágította a kis templomot. Éles kanyarral a farmunk felé tértünk a sötétben. Milyen ismerősek voltak ezek a mérföldek: ezeken mentek apám és anyám, minket gyerekeket a templomba vezetve, épp úgy, mint Margit és én a mi két lányunkat vezettük, és erre kísértük szeretteinket a végső szomorú útra, mikor elköltöztek, öreg barátunk volt ez az út Cobdentől a farmig és drága emlékekről beszélt.

Még mindig reménykedtem. Talán az élniakarásom tette, hogy még élek. Akármi volt, arra vagyok ítélve, hogy ne haljak meg békében. Ha Isten elhív, az egész odavezető úton fájdalom és szenvedés kísér, míg feljutok a mennybe. Megálltunk a ház kapuja előtt. A vacsoraedények még mindig az asztalon voltak, ahol hagytuk őket, látszólag egy örörkkévalóság előtt. Nem jössz be? – érdezte Margit a küszöbre lépve és hátra nézett. Nemsokára megyek, menj előre.
Megfordult és egy lépést tett a kocsi felé. Nincs valami bajod? – kérdezte részvéttel.
Igen, jól vagyok – mondtam. Bezárom az ajtókat, azután bemegyek. Nagy juhászkutyánk előjött az istállóból és körültáncolt. Megsodortam a fülét az egyik kezemmel és tovább
mentem. A jobb lábam annyira fájt, hogy majdnem felkiáltottam. A kocsiban megmerevedett és úgy éreztem, mintha minden lépésnél éles szögek nyomulnának be a csípőmbe és a lágyékomba. Miután bezártam a csűrt, hátramentem a másik oldalra és egy pillanatig az alattunk levő temetőt néztem. Kis távolságban a régi templom épülete állt feketén. Fent az égen csillagok milliárdjai ragyogtak a késő nyári éjszakában. Messziről kutyaugatás hallatszott. Minden csendes volt. Ó, Istenem – imádkoztam – egyszer már közbeléptél az életemben és megmentettél. Most a lányaim már elmentek és semmit se tudok felajánlani
neked magamon kívül. De ha meggyógyítasz, szolgálni fogok Neked, akárhogyan is kívánod. De ha az az akaratod, hogy meghaljak, kérlek, haljak meg hamar és fájdalom nélkül.

Nagyanyám halt meg rákban ebben a házban. Apám is. A halál árnyéka látszott függeni a levegőben. A csillagok reszketni látszottak, amint szemem megtelt könnyel. Még egyszer a régi temető felé néztem, lent a templom felé, aztán a ragyogó csillagokra a tiszta kanadai égen. Megfordultam és bementem a házba.

Másnap nyolcvan mérföldet kell hajtanom Ottawába, hogy megkezdjem a kezeltetésemet.
Úgy volt rendelve, hogy Evelynnél kellett laknom, aki tanítónő volt Ottawában. Margitnak otthon kellett vigyáznia a gazdaságra. A teheneket fejni kellett, takarmányt behordani és a maradékot learatni. Szerencsére befejeztem a cséplést és a szomszéd segített a kombájnnal.
Öt hétig a hét minden napján értem jött egy kocsi és elvitt a rákos klinikára, hogy kobalt-kezelést kapjak. A kezelő megjelölt valami letörölhetetlen tintával, mint ahogy a mészáros megjelöli az állatot, mielőtt feldarabolná. Akkor a masinát leeresztette a testemre, és míg ő elrejtőzött a védőernyő mögé, a kobaltsugár a testemre áradt. Mikor visszatérhettem Evelyn lakására, tussoltam, hogy megmentsem a bőrömet a leégéstől.

A második héten hazamentem víkendre. Pénteken késő este értem haza és azonnal lefeküdtem, mert aggódtam a földekért, amelyeket már fel kellett volna szántani télire. Másnap korán reggel kivonszoltam magam az ágyból és az ablakhoz sántikáltam. Nem tudtam hinni a szememnek. Ahelyett hogy kóró és gaz borította volna a földeket, frissen fel volt szántva. Megfordultam és láttam, hogy Margit mögöttem áll és könnyes a szeme. Múlt héten az egész farmközösség kivonult ide szántani. Tizenhárom traktor volt itt és egy nap alatt megcsinálták. Csak olyan emberek között létezhet ilyen, akik szeretik egymást – gondoltam.

A besugárzás viszonylag fájdalom nélküli volt, de én nem láttam, hogy valami javulás állt volna be az állapotomban. Mikor végül hazaengedtek, még nem bírtam fennmaradni. Felemelve kellett tartanom a lábamat a fájdalom miatt. A csomók fokozatosan visszavonultak. Egész télen próbálkoztam meggyőzni magamat, hogy a sugár megállította a rák fejlődését, de mindig éreztem a testemben, hogy ez csupán magam csinálta hiedelem. Ez idő tájt a lágyékomban kezdődött: egész kicsiny csomócskák, mint magok, de amelyek fokozatosan
növekedtek. Aztán egy nagy csomó kezdett megjelenni a bal mellemen, a nyakcsontom alatt.
Dr Pye időnként megvizsgált és azt mondta, hogy a szervezetem felszívta mind a kobaltot. Ha visszamegyek a kórházba, urániummal vagy röntgennel fognak kezelni. Decemberben nem volt más választásom, vissza kellett mennem az ottawai kórházba. A bal karomat nem tudtam többé használni a csomó miatt, ami a bal mellemen volt. Ekkor röntgensugárral kezeltek.

Karácsony után megengedték, hogy hazamenjek, de csaknem azonnal új daganatok jelentkeztek az egész testemen. Borotválkozás közben vettem észre az elsőt. Kis csomók voltak a bőr alatt, mint száraz borsó. Éjjel jelentkezett a szemem alatt. Minden reggel láttam borotválkozás közben, hogy növekszik, mígnem olyan lett, mint egy dió. Mások keletkeztek a nyakamon és az államon. Egy nagy keletkezett az ádámcsutkámon. Úgy nézett ki, mintha dupla állam lett volna. Az arcom kezdett elformátlanodni és tudtam, hogy nyirokmirigyeim
nemsokára felmondják a szolgálatot.

1968. márciusában újra elmentem dr. Pyehez. Ő telefonált Ottawába a specialistának, hogy beajánljon a kórházba. Ő szintén érezte, hogy közel van a vég. A kórház tömve volt, és bár a specialista ajánlása megvolt, mégis néhány hét telt el, míg fel tudtak venni.

Hazamentem, teljesen elkedvetlenedtem – és féltem. Margit, aki naponként imádkozott a gyógyulásomért, már teljesen kimerült volt. Hiszek abban, hogy Isten meggyógyítja Kennethet – mondta az egyik szomszédasszonyának. Már megtette egyszer. No igen, Margit – mondta az – de a rák mégis csak más, mint a tüdőgyulladás.

Aztán szomorú hír érkezett. Evelyn férjét az Államokba vitték, Pittsburghba. Szerettünk volna közel lenni hozzájuk, mivel a napok száma rövid volt. A másik lányunk családja még Ottawában volt, de féltem, nem láthatjuk többé Evelynt, mert késő lesz. Elmondtam dr. Pyenak, hogy mielőtt a kórházba mehetek, szeretném meglátogatni a lányomat Pittsburghban.
Beleegyezett, érezve, hogy ez talán az utolsó alkalom, és azt ajánlotta, halasszuk el a kórházba menetelt visszajövetelemig. – Mikor egyik farmszomszédunk meghallotta, hogy Pittsburghba szándékozunk menni, így szólt: Remélem, alkalmuk lesz elmenni az egyik Kathrin Kuhlman szolgálatra, míg ott lesznek. Ki az? – kérdeztem. Válaszként átadott egy példányt a „Hiszek a csodákban” című könyvből. Úgy terveztük, hogy pénteken
indulunk és én keddtől péntekig szorgalmasan olvastam a könyvet. Nagyon nagy hatással volt rám. Lehetséges – töprengtem – hogy Isten meg tud gyógyítani valakit ilyen előrehaladott állapotban levő rákból? Megtörténhet ez velem? Korán reggel Ottawába utaztunk, ahol Evelynnek valamiféle barátjával találkoztunk, aki az ő kocsijával vitt minket Pittsburghba. Szombaton érkeztünk meg, és nagyon szép hétvéget töltöttünk Evelynnel és családjával. Bár senki se említette, az arcukra volt írva, hogy tudják, talán ez lesz az utolsó együttlétünk.

Hétfőn, április elsején Evelyn mindannyiunkat elvitt az alsóvárosban levő Presbyteriánus templomba, ahol K. Kuhlman esti szolgálatot tartott. A szolgálat nagy hatással volt rám, és utána beszéltem néhány emberrel, akik rendszeresen látogatják. Unszoltak, hogy maradjak péntekig, mikor a Csodaszolgálat lesz. Isten meg tudja önt gyógyítani – mondták. Tudtam, hogy megteheti. Csak azt nem tudtam, hogy „akarja-e”? Miért ne maradhatnál – mondta Margit bátorításul – Evelyn örülni fog, ha maradsz, és vasárnap visszarepülhetnél. Végül beleegyeztem. Margit hazament és ott hagyott a lányommal. Amint a hét telt, mindinkább aggódtam a pénteki szolgálat miatt. A lábam annyira fájt, hogy csupán néhány percig tudtam
megállni rajta. A csomók az arcomon es a csuklóimon szintén fájni kezdtek. Tudtam, hogy ez volt az utolsó alkalmam. Imádkoztam. Csak Isten tudja, mennyit és mily kétségbeesetten imádkoztam. Péntek reggel Evelyn reggelizni hívott, de én vonakodtam. Nem akar enni? – kérdezte. Nem. Olvastam a Bibliában, hogy némely esetben, ha nagyon súlyos a dolog, csak böjtöléssel és imádkozással lehet kezelni. (Máté 17,14-21.) Ma reggel böjtölök és imádkozom, hogy gyógyítson meg Isten. Evelyn átkarolt. Biztos vagyok benne, hogy meggyógyulsz, papa. Ha annyira szeret téged, mint én, meg kell, hogy gyógyítson.

Korán érkeztünk, mert figyelmeztettek, hogy mindig nagyon sokan vannak a Carnegie Hallban. Hogy bírom ki ezzel a lábbal? – töprengtem, míg felmentünk a lépcsőn és megálltunk a növekvő tömeg előtt, akik az ajtó körül álltak. Nem hiszem, hogy kibírnám anélkül, hogy leülhetnék. Megható volt az emberek kedvessége, az idegeneké is, akik az ajtó körül gyülekeztek. Mikor megtudták, hogy Kanadából jöttem, beszélgetni kezdtek velem.

Ekkor a legkülönösebb eset következett. Egy teljesen idegen nő jött hozzám és azt kérdezte: ki vagyok? Megmondtam és azt mondta: ugye, rákja van? Meg voltam lepve, de azt hittem, talán az arcomon levő csomókból látja, vagy beszélt valakivel, aki jelen volt hétfő éjjel. Mielőtt megkérdezhettem volna, megfogta a karomat és imádkozni kezdett. Zavarban voltam
és ügyetlennek éreztem magam. De, mikor folytatta az imádkozást, én is meghajtottam a fejemet és szívemből így szóltam: A Tied vagyok, Uram, tégy velem, amit akarsz. Különös érzést éreztem, mintha valami átszaladt volna a testemen, egy ideges remegés. Az imádságnak vége volt, és a nő egyszerűen ezt mondta: Tudom, hogy Isten meg fogja önt gyógyítani. Meg akartam köszönni, de már elvegyült a tömegben.

Evelynhez fordultam még mindig zavartan amiatt, ami történt, mikor észrevettem, hogy nem fáj a lábam. Elmúlt. Emlékeztem, hogy a specialista Ottawában azt mondta: Ha meg is tudjuk gyógyítani a rákot, a lábában a fájdalom emlékeztetni fogja rá. Beszélni próbáltam, de csak dadogni tudtam. Evelyn szemei könnyben úsztak. Ő nem tudta, mi megy végbe a szervezetemben, de látta az örömet a szememben.

A következő órában minden fájdalom nélkül tudtam állni. Mikor megnyíltak az ajtók, a tömeggel együtt mi is besodródtunk és leültünk az auditóriumban. Valami meleg zajongás vett körül minket, nem nagyon hangos, csak az a fajta, ami azt az érzést adja, hogy tartozunk valahová.

A szolgálat megkezdődött, és én éreztem Isten jelenlétét és erejét. Egy gyülekezeti munkás hozzám jött és azt kérdezte: ön nemde Kanadából jött? Igen – feleltem, félve, hogy valaki a lépcsőn állók közül mondta neki. Hogy érzi magát? – kérdezte. A lábamból elmúlt a fájdalom – mondtam. Azt hiszem, hogy történt velem valami. Biztos vagyok benne, hogy történt valami. Az emelvényre kísért, ahol bemutattak a tömegnek. Miss Kuhlman kérdezősködött az állapotom felől, aztán azt mondta, hogy menjek haza és igazoltassam a gyógyulásomat az orvossal. Kinyújtotta a kezét és gyengéden megérintette a vállamat és imádkozni kezdett. Hirtelen éreztem a Szent Szellem melegét és túláradó hatalmát. Mindenki előtt el fogok esni – gondoltam. Ellenálltam, megpróbálva lábamon megállni továbbra is, de nem sikerült. Fel akartam állni, de nem ment, és míg ott feküdtem, egy hangot hallottam oly egyszerűen és tisztán: Meggyógyultál, Kenneth May. Az vagyok – feleltem hangosan. – Az ajtón kívül gyógyultam meg. Ekkor felálltam és lementem az emelvényről, mint egy normális ember. A sántikálás eltűnt. A fájdalom eltűnt. Éreztem, hogy a daganat elmúlt a lábamból. Meggyógyultam. Visszamentem az előcsarnokba és a falhoz támaszkodva megálltam, miközben folyt rólam a víz, mintha egy órát kaszáltam volna teljes napsütésben. Akkor reszketni kezdtem. A fal mellett guggolva csúsztam és úgy éreztem, megrázom a falakat. Aztán lecsillapodtam és visszamentem a helyemre Evelyn mellé. A szombati nap nagy részét Evelyn lakásán töltöttem és reszkettem. A víz szó szoros értelmében kifolyt a pórusaimon. Kétszer át kellett öltöznöm, mert teljesen vizes lettem. Vasárnap repülőn Ottawába vittek. A
szememből is folyt a víz úgy, hogy Evelyn attól félt, megvakulok. De megnyugtattam, hogy egész jól vagyok. Nem tudtam, mi történt, de meg voltam győződve róla, hogy a gyógyulásommal függ össze. Margit a repülőtéren várt és visszakocsiztunk Forester Fallsba.

Három hét múlva megkaptam a hívást a kórházba. Margit és én tudtuk, hogy a testemben drámai változás állt be, de nem szóltunk semmit a specialistának. Tudtam, hogy észreveszi, hogy a csomók valóságosan elolvadtak és a dagadás eltűnt a lábamból.

A vizsgálat után visszatértem a várószobába. Szeretném, ha várna egy kissé és engedné, hogy egy másik orvos is megvizsgálja – mondta az első doktor. Beleegyeztem és vártunk, míg a többi beteg mind elment, aztán még egyszer bementünk a vizsgálóba. A második orvos teljesen átvizsgált, aztán megfordult és a többiekre nézett.
Mit mondtam, mit találok? – kérdezte, zavartan nézve körül. Megkérdeztem: Mit talált, doktor? Fejét csóválta. Semmit – mondta és kiment. Ha visszajön egy hónap múlva, a fő specialistánk fogja megvizsgálni önt – mondta az orvos. Különben azt hiszem, egy darabig el kell felejtenie kórházba jönni.
Mit jelent ez? – kérdeztem. Nem mondhatok semmit, míg a másik orvos meg nem vizsgálja önt. Különben túl korán van határozott diagnózist mondani az ön jelenlegi állapotáról.

Egy hónappal később visszamentem utolsó vizsgálatomra a rákos kórházba. A főszakorvos vizsgált meg, utána pedig azt mondtam: Mit talált, doktor? Épp úgy, mint a múltkor, különösen nézett rám és azt mondta: Semmit. Mást nem szólt. Felöltöztem és visszamentem a várószobába, ahol Margit várt rám. Egy perccel később kijött az orvos és egyenesen hozzá ment. Nagyon szűkszavú ember volt. Egyenesen az arcába nézett és azt mondta: Nagyon jól
van! Megrázta a fejét és ismételte, mintha maga sem akarná hinni: Nagyon jól van!
Margit arca sugárzott és szemei nedvesek voltak a könnyektől. Csoda történt, doktor? – kérdezte. Az gondolkozott egy percig, aztán azt mondta: Igen. És csak rázta a fejét és visszament a lengőajtón át a rákklinikára.

A nyári nap sugarai éppen a lucfenyők ormára estek, mikor a nagyvárosból a dombokon át a mi Kanadánkba visszatértünk. A mérföldek fogytak, míg mi gondolatainkba merülve csendben ültünk egymás mellett. Már oly rég volt, mikor én élvezni tudtam a kanadai naplemente szépségét. Mikor a nap végre lenyugodott és félhomály terjengett a tájon, odafordultam Margithoz és azt mondtam: Isten jó, ugye?
Igen. Mindenben ... mondta, és újból gondolataiba merült. Előttünk és felettünk már láttam az első csillagok villódzását. Reggel korán szeretnék felkelni és segíteni a fejesben – mondtam. Semmi értelme, hogy egy egészséges ember sokáig aludjon, mikor annyi a munka.
Margit átnyúlt és megérintette a karomat. Csendes mosolyában érezhettem a szeretetét. Különben – mondtam – úgy érzem, mintha a napfelkelte változást hozna. Majd együtt nézzük meg. Szép lesz együtt örülni neki – mondta Margit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.