ISTEN ELŐTT EGYENLŐK: Ritva Romanowsky 1. rész

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Ritva Finnországban született. 1953-ban jött az USA-ba férjével, Arkadyval, aki azelőtt az orosz hadsereg tisztje volt. Most automechanikus Dél-Kaliforniában. Ritva zenét tanult Helsinkiben és buzgó római katolikus. Tíz gyermekük van, és Tarzanában, Los Angeles külvárosában laknak.

1945. tavaszán Finnországban éltünk. A közelgő nyár kedvessé tette előttünk Helsinkit. A háborúnak vége volt. A mi missziós főiskolánkban a lányok megosztották idejüket azzal, hogy bizonyságot tettek Krisztus mellett az utcákon, aztán normális lányos kedvteléseiknek hódoltak.

De más negyedekben nem volt ilyen víg élet. A háborúból százszámra tértek vissza fáradt, gondterhelt férfiak akiket fogolytáborokból engedtek el, vagy mint katonákat, leszereltek. Nem volt hol

elhelyezkedjenek, és sokan éltek kétségbeesve a templom pincéjének modern katakombájában.

Érettségi után elmentem nagyanyám hetvenötéves születésnapi ünnepségére, ahol bemutatták Arkadyt, egy fiatal orosz embert, aki fogságban volt, majd a szabadulása után a finnek szolgálatába szegődött és a rádiónál dolgozott. Egyike volt a háború áldozatainak, akik idegen országba kerültek. Szomszédok voltunk, és szabályos körülmények között érintkeztünk. Én hívő voltam, ő a világ gyermeke, de mégis megértettük egymást, és még mielőtt a konzervatóriumba mentem volna, hogy éneket és zongorát tanuljak, eljegyeztük egymást. Kilenc hónap múlva megesküdtünk egy luteránus és egy ortodox pap előtt anélkül, hogy beszélni tudtak volna egymással a hivatalos ügyeken kívül másról, de mind a ketten szerették Jézust.

A társadalmi rend változásával el kellett hagynunk később Finnországot s – pár hónapos csecsemőmmel a csatornán elszenvedett tragikus hajótörés után – Írországba kerültünk. Hat év eltelte után kerültünk ki Amerikába. Azonban a haza változtatás csupán nem tudott megszabadítani minket a bűn és önmagunk

zsarnokságától. Addigra már négy fiunk volt, és egy szűkös new-yorki lakásban laktunk. Arkady hallotta, hogy alkalom lenne Los Angelesben autószerelőnek lenni, így elutaztunk át az országon keresve azt a testi-lelki szabadságot, miről oly régen álmodtunk.

Visszagondoltam azokra a napokra, amiket a felsőbb missziói iskolában töltöttem és a csodálatos érzésre, amit éreztem, mikor az oltár előtt térdeltem egy evangelizációs összejövetelen és elfogadtam Krisztust személyes Megváltómnak. Visszagondoltam, mennyire vártam a reggeli, déli, majd esti imaösszejövetelt éppen úgy, mint a vasárnapi szolgálatot. Úgy gondoltam, hogy esetleg a visszatérés az eredeti egyházhoz megadja nekem a megkönnyebbülést, amire szükségem volt.

Mikor Írországban voltunk, a katolikus szolgálatokon vettem részt. Amerikában elérhető volt számomra úgy a finn, mint az ortodox szolgálat, de nem elégített ki. Kereső lélekkel végre egy római katolikus egyházhoz csatlakoztam Los Angelesben. Akkor tragédia történt. Arkadyt baleset érte, és hat hónapra az egyik lábát gipszbe tették. A térde megbénult és nem tudta folytatni a mesterségét. Ekkor egy bárt vásárolt Los Angelesben. A bár rosszul ment, és semmi

más hasznunk nem volt belőle, mint egy sereg sörivó barát, akik az otthonunkat piszkos kártyapartik színhelyévé tették a „vidám alkalmak” által. Nagy nyomorúságban voltam. Ekkor született kilencedik gyermekem. 1961-ben volt, és mikor hazatértem a kórházból, azonnal tudtam, hogy valami bajom van. Egy gerincinjekciót kaptam, ami valahogyan megsértette az egész

idegrendszeremet. Érzelmileg roncs voltam.

Az előző évben, mikor a nyolcadik gyermekünk született, megsérült a gerincem egy műtét következtében. Lassanként meggyógyultam, de a második műtét felborította az egész rendszert és minden kísérő szimptóma feléledt – elviselhetetlen fejfájások, szédülés, memóriakiesés, depresszió. Olyan volt, mintha a világosság

kialudt volna, és a színek helyett fekete-fehérre változna minden. Mindig erős, egészséges asszony voltam. Skandináviai előéletem nem engedte, hogy a beteges háziasszonyt játszhassam, aki egy csomó kisgyerekkel van megáldva. Szerettem a gyermekeimet és minden napot energiával teli elragadtatással kezdtem. De most féltem a reggelektől, és egész nap ok nélkül sírtam. A sötét órák halálsejtelmeket hoztak számomra.

A nőgyógyász belgyógyászhoz küldött, aki idegorvoshoz utasított, ez meg pszichiáterhez. Elárasztottak pirulákkal. De semmi se használt. Különösen a gyógyszerek nem tettek jót, bár marékszámra szedtem.

Akkor pálinkával próbálkoztam. Sohasem ittam erősen, de már kora reggel elkezdtem, mikor Arkady elment hazulról. Mikorra a nagyobb gyermekek hazajöttek az iskolából, képtelen voltam segíteni nekik. És senki se figyelmeztetett rá, hogy a gyógyszerek és az alkohol együttes fogyasztása végzetes lehet. Nemsokára aztán borzasztó állapotban voltam. Éjszakáról-éjszakára a pamlagon feküdtem és Arkadyt vártam, hogy hazajöjjön a munkából. Akkor egy ruhát kötött a derekára és ebédet kezdett főzni. A ház piszkos volt és a gyerekekre vigyázni kellett volna, de tőlem semmit se várhattak a nap folyamán.

Öt gyermek hat év alatti korban próbára teszi az ember türelmét, ő mégis a legkedvesebb, legszelídebb ember volt, akit valaha láttam. Sokszor csodálkoztam ezen, de ez az alázatos türelem azoknak a hosszú éveknek az eredménye volt, amit az orosz hadseregben és a későbbi finn börtönökben töltött.

Képtelen voltam Arkadynak segíteni. Csak azt tudtam tenni, hogy fekszem a szófán és nézem üveges szemmel, hogy hogyan mosogat és hogyan teszi tisztába a babákat. A pénzünk orvosságra és olcsó borra

ment el. De ez se használt. Jóbarátok Lourdesból hoztak vizet nekem (katolikus kegyhely – ahol a fekete madonnát imádják és azt állítják, hogy az ottani forrás vize gyógyít!), hogy azt igyam, remélve, hogy

meggyógyulok a gerincbajomból, ízületi gyulladásomból, vagy talán cukorbajomból. De semmi se használt. Hiába mentem el egy katolikus paphoz is, aki gyógyító szolgálatot végzett, de nem volt Isten szándéka szerint való, hogy még akkor meggyógyuljak. Eladtuk a házunkat és vidékre költöztünk, és egy ideig azt hittem, megjavultam, de elkeserítő szabályossággal visszatértek a fájdalmak és a depresszió. Mennyire vágytam a halálra! Úgy látszott, Isten hallja imádságomat, de ezt nem. Néha hittem abban, hogy Isten közelebb akar vonni magához és akkor meggyógyít majd. Visszamentünk Los Angelesbe. Tudtam, hogy találnom kell valamit, hogy visszanyerjem életkedvemet. Így nem élhettem tovább. Még az öngyilkosság is vonzóbbnak tűnt, mint a kilátástalan holnap. Úgy gondoltam, ha elmegyek hazulról, lesz valami, ami felébreszti az életkedvemet. De éppen akkor rossz idő volt. Sötét, felhős volt az ég, mint minden az életemben. Egy könyvet láttam meg, amit megvettem, bár

anyagiakban nem bővölködtem. Amikor el kezdtem olvasni, nem tudtam letenni többé. Mikor befejeztem az olvasást, egy dolog világossá vált előttem: Krisztus az egyetlen, aki segíthet rajtam.

Újra felvettem a kapcsolatot a katolikusokkal és megpróbáltam hinni a misében. De a fizikai kondícióm mind rosszabb lett. A fájdalom elindult a gerincem aljából és felhatolt egészen a vállamig, aztán a fejem hátsó részébe. A ház körül csupán meghajolva tudtam járkálni.

Nyomorúságunk növekedett. És akkor észrevettem, hogy újra teherben vagyok. Ezt én már többé nem bírom ki! – gondoltam. Sírtam. De nem volt még egy. Kettő volt. És mikor az orvos megmondta, hogy ikreim lesznek, majdnem elvesztettem az

önuralmamat. Visszatért a régi depresszió és kétségbeejtő jövőnek néztem elébe. 1967. szeptemberében megszülettek a babák, miután tizennégy óráig szenvedtem. De az egyik születésekor meghalt. Kértem az orvosokat, ne adjanak több injekciót, de mivel ingyenes beteg voltam, nem törődtek velem, és újra kaptam gerincinjekciót. Mikor hazamentem, újra visszatértek fájdalmaim. Az orvosok azt mondták, maradjak otthon és sokat pihenjek. Tíz gyerek mellett pihenjek ... Nem volt szép látvány.

Idegenek voltunk idegen földön. Egyikünk se tudott rendesen beszélni angolul. Arkady küzdött, hogy elég pénzt tudjon hazahozni, hogy legalább tető legyen a fejünk felett. A testemet belső kin emésztette, és hiába akartam kimenteni magamat a depresszió mélységéből, nem sikerült. Úgy éreztem, el vagyok szakítva Istentől. Mit tehetnék? Merre mehetnék? Egy délután, mikor a díványon fekve sírdogáltam kínomban, megszólalt a telefon. Egy kedves welszi hölgy volt, mrs. Ivy Thompson, akivel egy évvel azelőtt ismerkedtem meg. Azt mondta, el fog jönni, hogy megnézze a kisbabát.

Emlékeztem rá, hogy szklerózis multiplexe volt, de mikor belépett, láttam, hogy teljesen megváltozott. Csodálatosan, úgy jó húsz évvel fiatalabbnak látszott. Mi történt önnel? – kérdeztem. Megtaláltam Jézust és Ő meggyógyított – mondta egyszerűen, és a szeme mosolygott. Most a Kathrin Kuhlman kórusban énekelek a Schrineben. Eljöhetne velem a legközelebbi összejövetelre. Meghatott a részvéte, de nem annyira, hogy elmenjek vele egy gyógyító szolgálatra. Tudja, hogy római katolikus vagyok – mondtam. Nem fogom engedni, hogy egy nem katolikus a kezét rám tegye.

Majdnem két hónapig fontolgattam a meghívást. Aztán novemberben egy esős vasárnap korán felkeltem és misére mentem. Mikor éppen haza értem, Mrs. Thompson felhívott. Miss Kuhlman ma a Shrine auditóriumban lesz. Mi fél tizenkettőkor odamegyünk. Nem jön velünk? Nem, Ivy – mondtam. Nem mehetek oda. Nem hihetek az ilyenféle dolgokban. Különben is esik. Nem tesz semmit – mondta. Jöjjön át. Elkészítettem, hogy eljöjjön. Később tudtam meg, hogy imádkozott értem.

Végül is nem akartam udvariatlan lenni és beleegyeztem.

A hátam borzalmasan fájt, és örültem, hogy másnap meg fog vizsgálni az orvos. Beszálltam a kocsimba és Thompsonékhoz hajtottam. Már vártak rám, mikor odaértem. Kínosan beszálltam a hátsó ülésre és a városon keresztül elindultunk a Shrine felé. Míg a Hollywood Freeyn

haladtunk, a kocsi kerekei énekeltek a nedves kövezeten. Mrs. Thompson is halkan dúdolni kezdett. Hallottam, amint mondta: Isten élő Szelleme jöjj... Én is zümmögni kezdtem, mikor hirtelen valami különös érzés nyilalt a hátamba. Titokzatos remegő érzés volt, mely a fejemből indult ki és végigfutott a gerincemen. Határozottan éreztem, hogy valami pattant a gerinccsontomban.

Zavartan és fájdalommal telten néztem Thompsonnéra, hogy észrevett-e valamit. Láthatólag nem, mert folytatta a dúdolást, és az eső egyhangúan verdeste az ablakokat. Mereven ültem a hátsó ülésen és behunytam a szememet. Határozottan érte valami a testemet – valami természetfeletti. A fájdalom elmúlt. Teljesen eltűnt. Kívülről minden ugyanolyan volt, de belülről úgy éreztem, mássá lettem. Nem tudtam, mi történik, de ez volt a kezdete egy eseménysorozatnak, amiben én magam tudtam legkevésbé hinni. Elhagytuk az előbbi utat és az óriási Shrine auditórium blokkjához hajtottunk. Mr. Thompson kiszállított minket és elment, hogy parkolóhelyet keressen. Ivy az oldalajtón át bement a kórushoz Azt mondtam neki, hogy a szolgálat végén az auditórium előtt találkozunk. Mivel esett az eső, az ajtókat korán kinyitották és bementem. Az auditórium nagyon nagy és szép volt. Emberek százai özönlöttek be és jó helyet kerestek maguknak. A nagy előtérben álltam és figyeltem azoknak arcát, akik most jöttek be az esőből. Utánuk mentem és bementem egy átjáró alagúton. Csupán egy vagy két lépést tettem, mikor különös érzés vett erőt rajtam. A lábaim megcsuklottak. Szédültem. Teljesen öntudatnál voltam, de nem tudtam felállni. Még mielőtt meg tudtam volna kapaszkodni valamiben, térdre estem az oldalhajóban.

Egek! Mi bajom van? – kiáltottam.

A tolongó emberek elmentek mellettem és elfoglalták az üres helyeket. Azt hiszem, úgy vélték, imádkozom. De én nem tudtam felállni. Megragadtam egy ülés karfáját és felhúztam magam a lábamra. Még mindig reszkettem és bizonytalanul álltam. Egy ajtónálló közeledett hozzám és kértem, nem ültetne-e le valahová a

székek egyikére. Nem tudom, mi történt velem – mondtam neki. A lábam felmondta a szolgálatot és előreestem.

Találtam helyet és megnyugodtam, mire a szolgálat megkezdődött. Kétségbeesve próbáltam megérteni, mi az, ami átáramlik testemen és a lelkemen. Először az a különös érzés a kocsiban, most meg ez.

Kathrin Kuhlman hat fiatal tengerészt hívott az emelvényre. Közülünk többen az emeleten álltunk és figyeltük, amint imádkozik értük. A padlóra zuhantak. Azt gondoltam: Miféle hipnotizmus ez?

Hirtelen és figyelmeztetés nélkül az én lábam is megcsuklott és visszaestem a székemre. Fel akartam állni, de a lábam felmondta a szolgálatot. Mi ez? – kérdeztem magamtól, teljesen elvesztettem a fejemet, és nem tudtam kitalálni, mi történt.

A szolgálat folytatódott és ő belekezdett a prédikációjába. Ez istenkáromlás – gondoltam. Hogy képzeli ez a nő, hogy Isten szól általa? Hiszen nem lelkész! Még csak nem is apáca! Befejezve prédikációját felszólított minket, hogy hajtsunk fejet, s én is megtettem. A Szent Szellem jelen van – mondta – és megadja szívetek kívánságát, ha Jézus nevében kéritek – mondta. Mondjátok el kéréseiteket.

Azt gondoltam: A legkevesebb, amit tehetek, hogy együtt dolgozom vele. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy Jézus valóságosan és közvetlenül előttem áll. Ez az érzés oly erős volt, hogy fel akartam emelni a fejemet és meg akartam érinteni az ujjammal. Tudtam, hogy egészen mellettem ál. A gondolatok úgy suhantak át az agyamon, mint a kocsik a főutcán: Miért imádkozzam? Mit kérjek? Mit akar, hogy mondjak? Kinyitottam a számat és a szavak akaratlanul tódultak ajkamra: Bocsásd meg a bűneimet! Eddig még sohase mondtam ezt, de most úgy éreztem, hogy szinte belemerülök Isten szeretetébe. Mintha megfürösztött volna, megkeresztelve a szeretetével.

Akkor a könnyeim jöttek. Nem sírtam, hanem elárasztottak a könnyek. Kezem még mindig az arcom előtt volt, és a könnyek az ujjaim között folytak le. Tudtam, hogy előre kell mennem és megmondanom miss

Kuhlmannak, hogy valami csodálatos történt velem.

Megint hozzám lépett egy ajtónálló, ön meggyógyult? – kérdezte. Annyira elfoglalt a szellemi élmény, hogy teljesen elfeledkeztem a kocsiban történtekről. Nem hinném – szóltam – csupán meg akarom mondani miss Kuhlmannak, hogy valami csodálatos érzés van a szívemben. Semmi kétség, az ajtónálló azt hiszi, hogy bogaras vagyok. Kedvesen azt ajánlotta, hogy foglaljam el a székemet és várjak, míg vége lesz a szolgálatnak. De nem tudtam ülve maradni és még kétszer megpróbáltam előre jutni. Minden alkalommal elállták az utamat. Végül miss Kuhlman oltárhoz hívott minket, és az oldalhajók megteltek emberekkel, akik az emelvényhez igyekeztek, itt az alkalom számomra – gondoltam, és csatlakoztam hozzájuk.

Egy oldalsó szobába vezettek, és a szolgálat után maga miss Kuhlman jött be az ajtón, ahol mind vártunk rá. Most itt az ideje, hogy megmondjam neki – gondoltam. De ehelyett hátrahúzódtam.

Aztán eljött az ideje, mikor miss Kuhlman így szólt: Van a testi gyógyulásnál sokkal nagyobb, és ez a léleknek a gyógyulása. Jézus azt mondta: Újjá kell születnetek. Az egyik dolog; amit mindnyájan

megkaptunk, az első születés (testileg születni). De a Szellemből való születés abban áll, hogy el kell fogadnunk azt, amit Jézus Krisztus tett értünk a kereszten.

Hirtelen megijedtem. Nem értettem és kinyitottam a hátsó ajtót s kimentem az utcára. Maradnom kellett volna – gondoltam, de lépteim mind tovább vittek attól a helytől, ahol ő volt. Thompsonék felvettek az auditórium előtt és megkezdtük hosszú utunkat a városon keresztül. Mindent akartak tudni az érzéseimről. Elmondtam nekik, hogy végül is mennyire féltem, mikor miss Kuhlman imádkozott értem. Mikor hazaértünk, Mrs. Thompson hívott, menjek be egy kis időre. Bent a házban hozzám fordult és azt mondta: Ritva, hadd imádkozzam érted!

Felnéztem és láttam, amint felém jön, kinyújtott kezekkel, hogy fejemre tegye. Nem! – kiáltottam és felugrottam. Nem! És szinte kifutottam a házból, le a lépcsőn a kocsimhoz, és sietve továbbhajtottam az utcán.

Nagyon megbántam, amit tettem. Csúnya dolog volt így bánni egy barátnővel – tettem magamnak szemrehányást, - ezután a csodálatos élmény után a Shrineben. De mégis elindultam hazafelé.