Guti Tünde: KÖVETEM LÁBAD NYOMÁT!

   Komolyan elgondolkodtatott ma egy énekszöveg! Felidéztem, hányszor énekeltük töretlen lelkesedéssel a gyülekezetben:

   "Követem, követem, követem, követem, követem, követem lábad nyomát!"

   Legyünk őszinték! Valóban így van?

A Mestert még saját tanítványai is elhagyták a Gecsemánéban... Féltek és elfutottak, amikor kezdetét vette a legnehezebb időszak.

   Jézus lábnyomában járni könnyű volt és felemelő, amikor vakok szemeit nyitotta meg, sánták jártak, leprások megtisztultak, démoni megszállottak megszabadultak, halottak feltámadtak, vagy a dühöngő természeti erők elcsendesedtek parancsára.

   De ki követi Jézust Pilátus udvarába vagy a Via Dolorosán? Ki járja végig Vele a szenvedések útját, cipelve nehéz, durva keresztjét? Ki az, aki kész Vele menni egészen a Golgotára, vállalva elutasítást, kínt és halált?

  

   Elsősorban magamnak szegezem a kérdést:

  

   HOGYAN KÖVETEM JÉZUST?!

Meddig járok a nyomában?! Ott vagyok-e Vele a keresztre feszítve, meghalva önmagamnak?!

A Krisztus követés ára számomra sem lehet kevesebb, mint az első keresztyének idejében volt!

"Követem, követem" akkor is, amikor a hamisítatlan igazságot képviselve gyűlölethullám hömpölyög felém?

"Követem, követem", ha Jézus nevéért a szemembe nevetnek, nem értenek meg, sőt különcnek, akadékoskodónak tartanak, hátam mögött kigúnyolnak, esetleg hátrányos helyzetbe kerülök?

   Nyomában járok akkor is, mindig nemet mondva a szennyre, amikor beszippantana, magával sodorna ez a modern, világi áradat?!

"Követem lába nyomát" azokban az időkben is, amikor ez komoly veszéllyel járhat? (Épp most olvasom Hudson Taylor kínai misszionárius élettörténetét...)

Jézus mondja:

"Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét."  Márk 8:38.

2013. augusztus 16.                                        Guti Tünde