Plüssmaci
Egy délvidéki kisváros
peremén jártam, próbáltam megtalálni úticélomat, mielőtt lemegy a nap. Az öreg
CB az 1-9-es csatornán sípolt, recsegett, s egyszer csak egy kisfiú hangja
szólalt meg:
- Brékó 1-9, van itt valaki? Gyerünk
pilóták, dumcsizzatok Plüssmacival!
- Benyomtam a mikrofont:
- Vettem Plüssmaci.
- Kösz pajtás! – felelte a
gyerekhang – Ki van a vonal végén?
Megadtam a bécémet, mire
rákezdte:
- Nem akarok fárasztani
senkit odakint a pályán. A muterom azt mondta, az autósoknak az utat kell
figyelniük, nem kíváncsiak a karattyolásomra. Csak az az ábra, hogy itt esz a
penész tökegyedül és jólesik kicsit locsogni valakivel. Nyomorék vagyok, nem
tudok járni.
Válaszoltam és megkértem,
hogy fűtse fel nyugodtan a mikrofont, én beszélgetek vele, ameddig akarja.
- A fateromé volt ez a
szerkentyű – tájékoztatott – de most már asszem csak az enyém, meg a muteré,
mert a fater meghalt. Egy hónapja, hogy árokba borult. Hófúvásban igyekezett
haza. Most a muternak dolgoznia kell, hogy megéljünk.
Nekem nem sok hasznomat veszi
a nyomorék lábam miatt. Azt mondja, semmi gáz, megleszünk, de néha éjjel arra
ébredek, hogy sír. Tudja, van valami, amit nagyon szeretnék. Persze maguk mind
túl elfoglaltak ahhoz, hogy velem bajlódjanak. Csak tudja a faterom mindig
megkocsikáztatott, mikor hazajött. De ennek már lőttek.
Egyetlen brékózás sem zavarta
meg a társalgásunkat a mozgássérült kisfiúval. A torkomban egyre nőtt a gombóc,
ahogy a saját csemetéimre gondoltam odahaza, Greenwill Townban.
- Úgy volt, hogy idén elvisz
minket valahová a muterral. Emlékszem, mindig ezt mondogatta: Egyszer a tiéd
lesz ez a vén csotrogány, Plüssmaci.
Hát én nem ülök többet
kilenctengelyesen. De ez az öreg szerkentyű segít tartani a kapcsolatot az
összes kamionos barátommal. Na, Plüssmaci most kiszáll a képből és nem
nyaggatja tovább, mert a muterom lassan hazajön. Ha erre jár, sikítson,
boldogan csevegek magával.
- Mielőtt elpályázol, áruld
el nekem, hol a kéglitek, kis CB-s barátom! – szóltam bele gyorsan, mire megadta
a lakcímét.
Én meg egy pillanatig sem
haboztam, mert az a rakomány igazán várhat egy cseppet. Semmi perc alatt
megfordultam és kilőttem a Jackson Street 229 felé.
Ahogy befordultam a sarkon,
majd kigúvadt a szemem: három háztömbnyi sorban álltak a kamionok. Nyilván több
kilométeres körzetben egy csomó pilóta vette az adást, és csináltak a srácnak
egy kis farsangot. Alighogy az egyik hazahozta, a másik már kapta is föl és
ment vele egy kört.
Akár hiszik, akár nem, én is
kivártam a soromat, hogy megutaztassam Plüssmacit. Aztán visszavittem és szépen
beültettem a székébe. Ha valamikor, hát azon a napon megtudtam, mi a boldogság.
Ott ragyogott annak az emberpalántának az arcán.
Szépen felsorakoztunk,
mielőtt az anyukája hazajött. Mindenki elköszönt tőle, aztán ment a dolgára.
Fülig érő szájjal szorította meg a kezemet:
- Viszlát pilóta, találkozunk
az éterben.
Könnyes szemmel fordultam az
autópályára, bekapcsoltam a CB-t és újabb meglepetés ért:
- Brékó 1-9 – hallatszott a
rádióból – , itt Plüssmaci anyukája. Szeretnék köszönetet mondani
mindannyiuknak. Imádkozni fogok magukért, mert valóra váltották a kisfiam
álmát. Kiszállok, mielőtt elbőgöm magam. Isten óvja mindnyájukat; vigyázzanak
magukra és viszlát!
Ez a történet jól példázza azt,
hogy mi a legfontosabb, és hogy a legnagyobb rohanás közben is meg tudunk
állni, hogy odafigyeljünk egymásra. Hiszen mi a szeretet, ha nem ez?
http://www.refvasvari.hu/mindenkinek-hasznos/lelekepito-irasok/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.