Borzalmas vihar tombolt. Az akkori idők legpusztítóbb fergetege csapott le a vidékre, háztetőket vitt el a szél, a patakok folyókká duzzadva, hömpölyögve sodortak el minden mozdíthatót. Még a föld mélye is felmorajlott, megremegtette a környékbeli sziklákat. Sokan menekültek, amerre láttak.
Az ősi királyi vár tekintélyesen állt, óriási alapkövei szilárdan tartották a biztonságot nyújtó, vaskos falakat, és a címerrel díszített homlokzatot.
Méltóságteljesen lépett ki balkonjára a király, összevont szemöldökkel szétnézett, majd kezét uralkodói paranccsal felemelte. Tekintetével közben a látóhatárt pásztázta.
- Elég! Csend legyen! – szólt erélyesen.
A borús fellegek egyszeriben széthúzódtak, a súlyos, ólomszürke felhők, amik eddig eltakarták a napot, messze szálltak. A fény újra békésen játszott a palotakert tavacskáján.
Ekkor indult el a várnép, hogy megkeresse a bajba jutottakat. Sajnos, többen tartózkodtak a mozgalmas piacon, a tarka portékákkal hivalkodó árusok között… Az ellenség, kihasználva az ítéletidőt, foglyul akarta ejteni az egyik fejedelmi fiút, hogy alaposan megkínozza. Terve azonban csak részben sikerült.
A sűrű rengetegben egy alélt gyermek feküdt az iszapos fűben. Kócos haja maszatos arcába lógott, de homloka fejedelmi származásról árulkodott. Királyi pecsétgyűrű aranylott az ujján, és szakadt ruhája alatt egy régi írást találtak a vászonba varrva, pont a szíve fölött. Ez állt rajta:
„A KIRÁLY FIA”.
A segítőkész megbízottak óvatosan felemelték, bevitték a birtokra, és nyugalmas helyre fektették. Fején ütés okozta sebből szivárgott a vér. Bár nem volt eszméleténél, folyamatosan őrizték, gondoskodtak róla, és állapotáról részletesen tájékoztatták atyját…
Hosszú idő telt el így, s amikor a fiú magához tért, csak hallgatott. Eleinte még bizonytalanul lépegetett, később megpróbált rövidebb-hosszabb sétákat tenni, ám valahogy mindig elkerülte a nagy tükröt, pedig a többiek kérlelték, hogy álljon elé:
- Nézz a tükörbe! Mondd ki magadnak, amit a gyűrűd igazol!
De ő csak búsan nézett a távolba, s ilyenkor kiapadhatatlan vágyakozás tükröződött a szemeiben, megfogalmazhatatlan, mérhetetlen belső sóvárgás valami, illetve valaki után…
Feldúlt szíve mélyén kereste, hogy ki is ő valójában, elgyötört, kiszáradt lelke olthatatlanul szomjazott az után, aki a gyűrűt az ujjára húzta, és lepecsételte az ingébe öltött okiratot.
Kedves szolgálók tüsténtkedtek körülötte, nem erőszakosan, de bátorították, emlékeztették. A legnehezebb percek mindig a tükör előtt teltek. Mintha ez az üveglap élne! Mintha erőt árasztva megmozgatná egész összetört valóját, ébresztgetné benne a felismerést, az elvesztett öntudatot.
Így ment ez jó ideig… Aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy vonzza ez a hely… Egyedül is odamerészkedett. Jól esett neki a vizsgálódás… és a gyűrű… meg az okirat… Eleinte betemette gondolatait, mert teljesen összezavarták…
- Ki vagyok én valójában?! – kérdezte olykor kétségbeesetten.
* * *
Egy hűvös hajnalon, ahogy felébredt, különösen erős vágyat érzett, hogy a tükörhöz közelítsen. Odalépett elé, s komoly elhatározással, mindkét kezével megragadta a keretet.
Hirtelen megvilágosodott az elméje, homlokán azonnal kirajzolódott az ismert jel. A látvány annyira megdöbbentette, hogy szinte mozdulatlanul meredt önmagára. Aztán a saját szemébe nézve, előbb kissé félszegen, majd hangosan kimondta:
- A Fejedelem fia vagyok! Igen! Erről tanúskodik a királyi ruha és a gyűrűm! A Fejedelem fia vagyok! Hogy lehettem eddig ennyire vak?!? –
Villámgyorsan kivette ingéből a féltve őrzött írást. Igen! Itt a bizonyíték! Ő a Király fia! Hangos kiáltás szakadt fel ziháló mellkasából, sírt, nevetett egyszerre.
Ebben a pillanatban egy iszonyatos, sötét árny vonaglott meg, majd elrohant a háta mögül. Az addig gúzsba kötött, félelemben és bizonytalanságban tartott ifjú fellélegzett. Láthatatlan terhek hullottak le vállairól, repülni tudott volna, szárnyalni szabadon, mint a sasok.
A vár személyzete boldog csodálkozással sereglett köré, énekeltek, tapsoltak, dicsérték a Királyt. A nagy örvendezésben valaki félrehúzta a trónterem hímzett függönyét, és ott állt testvére, örökös társa talpig hófehérben, mellén arany övvel. Ő, aki a származását igazoló, vérével lepecsételt iratot a ruhájára erősítette és gyűrűt húzott az ujjára.
Szótlanul léptek egymás felé, de lelkükből özönlöttek a szeretetteljes gondolatok. Mintha a végtelen óceán vizének zúgása töltötte volna be a termet, s a nap teljes ragyogása rájuk áradt volna ebben az örökké tartó percben...
A felnőtté vált gyermek leborult, majd kinyújtotta kezét. A Fiú oldalán, aki magához emelte, rendíthetetlen bizonyosságot nyert szívében. Biztosan tudta, honnan származik, kihez tartozik.
Aznap ünnepeltek az atyai házban.
S a tükör élt. Soha meg nem szűnő bátorítást, vigasztalást, intést és útbaigazítást lehelt az előtte őszintén állók szívébe, elméjébe.
Az igazság szavait.
2011. szept. 3. Guti Tünde
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.