Tedd a jót - amíg nem késő!

Készítette: Győzedelmes Gyülekezet

Egy faluban élt egyszer egy szegény házaspár.
A férfi kovács volt, de igen keveset keresett, mert a faluban volt egy gazdag kovács és mindenki azzal dolgoztatott.

A szegény kovács beteges volt, hol dolgozott hol nem, úgy hogy sokszor alig volt betevőfalatjuk.
A felesége egy ideig mosni járt, de hogy évről évre születtek a gyerekek, egyre több gondja baja volt velük, hogy nem tudott munkába állni.
Lassan múltak az évek, de az évek múlása sok gyászt hozott a családba.
Egy járványos betegség elvitte a kovácsék két szép leányát.
Másik évben az egyik kisfiát agyonrúgta egy megvadult ló.
Egy gyermekük maradt meg, a legnagyobb fiú, akit azután féltve nevelgettek.
Szép ruhákban járatták, és mindent megvettek neki.
-Édes egyetlen fiam - minta az anyja- Te lész öregedésünkben a mi támaszunk.
-Igen édesanyám, én majd jól tanulok, gazdag ember leszek és maguk boldogan élnek majd velem soká, nagyon soká.
Teltek múltak az évek.
A fiú elvégezte az elemi iskolát.
Az apja bevezette őt a műhelybe. Elővett egy szép új kovács kötényt, meg egy új kalapácsot.
-Megtanítalak a mesterségre, aztán elmész majd a városba hol szorgalmaddal hamar mesterré lehetsz.

A fiú csak állt, majd dacosan ellökte a kötényt meg a kalapácsot.
-Nem leszek kovács.
-Jaj fiam, miért nem?
-Én nem akarok kódus lenni mint maga. Én úr leszek, adjon be a városba tanulni. Azzal sarkon fordult, s elment.
A szegény kovács csak állt, bántotta a durva beszéd.
Mondták gyermeküknek, hogy szegények, nem bírják városban taníttatni, úrrá nevelni.
A végén az anya szíve meglágyult. Ősszel városi diák lett a fiú.
Sok pénzbe került ez, de a szülők inkább nélkülöztek, csak fiúk ne lásson hiányt semmiben.
A fiú azonban nem volt hálás.
Ha levelet írt, nem volt abba kedves szó, egy gyönyörű sor, csak pénzkérés.
Sokat sokat éheztek a szülők míg fiukat taníttatták, és ha még derék fiúvá lett volna, de alig alig tanult, az iskolában kötekedő, hazug volt. Tanáraihoz tiszteletlen.
Végül elvégezte iskoláit, jó állásba került, úrként élhetett.
Szegény szülei az évek nyomorában hamar megöregedtek.
A kovács kórházba került. A felesége pedig hiába írt kérő, könnyes levelet fiának, hogy egy kis pénzel segítse őket, az csak azt írta, hogy sok a kiadása, most házasodik, nem adhat pénzt.

Telt múlt az idő.
A kovács házába befolyt az eső, a falak repedeztek, de nem volt pénz a javításra.
A műhelyben csak ritkán pislákolt a tűz, az erőtlen kovács nem igen kapott munkát.
Nyomorban éltek, s az ki segíteni tudott volna, nem is gondolt rájuk.
Vígan élt feleségével és két kicsi gyermekével.
Szégyenlette a hálátlan, hogy szegények a szülei.
Egy reggel lovat hoztak a kovácshoz patkolni. A mint veri a tüzes patkót, két szikra pattan fel, jaj mind a két szemébe.
Megvakult az öreg kovács. Nagy nagy szomorúság, nyomor köszöntött rájuk.
Pár hét múlva már nem volt mit pénzé tenniük, hát a plébánostól kapott pénzen elindultak vonaton a fiukhoz.
Másnapra megérkeztek. Mentek, botorkáltak , végre odaértek egy fényes úri házhoz. Bekopogtattak.
Helyes kis szőke fiúcska nyitott ajtót. -Kit keresnek?
A kovácsné sírva szólott: -Édes kis unokánk...
A fiúcska boldogan rohant be a szobába: -apuka. apuka, itt a nagymama és a nagypapa.
Másik pillanatban ott állt a kovácsék úrrá lett fia.
-Kik maguk? Szólt durván szüleire.
-Fiam, hát nem ismersz meg, én ápoltalak, én neveltelek. Ez a szegény ember meg teérted dolgozott, miattad koplalt hosszú évekig. Megvakult, nincs semmink, eljöttünk hát, hogy fogadj be. Könyörülj meg rajtunk.
-Nem tehetek semmit. Szólott a rideg válasz.
-Fiam, már elfeledted mennyit dolgoztunk érted? Ne űzz el minket hiszen éhen veszünk.
A fiú elővette pénztárcáját.
-A feleségem mindjárt hazaér, nem akarom, hogy magukat itt lássa. Itt egy kis útravaló. Dobott eléjük pár nagyobb bankót, azzal sarkon fordult és bezárta az ajtót.
A szülők dermedt szívvel állottak ott.
A vak kovács megszólalt: -Azt a pénzt , mit alamizsnaként adott, fel ne vedd. Menjünk innen, Isten majd megsegít bennünket.

Telt múlt az idő.
A kovács kőszívű fia egy nap amint hazafelé tartott autójával elgázolt egy embert, az autó felborult és felesége és gyermekei olyan súlyosan megsérültek, hogy pár hónap múlva meghaltak.
Felesége, gyermekei temetésére már el sem tudott menni.
Az elgázolt családjának sok -sok pénzt kellett fizetnie, A bíróság pedig börtönbe záratta.
Borzasztó volt ez a 10 év míg börtönben sínylődött. Más rabokhoz, ha csak évente egyszer is bejöhetett a felesége, fia, édesanyja. Más rab kapott néha 1-1 jó szót, csak neki nem volt senkije.
Lassan lassan nagy szenvedés között múltak az évek. A fiú megőszült megöregedett.
Százszor ezerszer megbánta mit szüleivel tett és megfogadta, ha kiszabadul börtönéből megkeresi szüleit, és éjjel- nappal dolgozni fog értük.
Tíz év leteltével, egy őszi reggelen szabadult.
Elindult megkeresni a szüleit.
Rótta az utakat, utcákat, de nem találta szüleit.
Hideg tél köszöntött a vidékre.
Egy csikorgó téli etén valaki megzörgette a falú szélén álló ház ablakát.
-Ki az? Kérdezte egy hang.
-Egy szegény bolyongó. Volt a didergő válasz.
-Mit keresel itt?
-Apámat, anyámat, itt volt apám kovács a faluban, de megvakult és koldus lett szegény. Kérlek ha tudod mond meg, hogy hol vannak ők!
-A temetőben. Hangzott a komor válasz.
A toprongyos csavargó a temető sarkában megtalálta akiket keresett.
-Jaj nekem. Zokogott fel és lerogyott a hóba.- Nincs már nekem édesanyám sem apám mert nem becsültem meg őket.
-Keljetek fel drága szüleim. Megbecsüllek, szeretni foglak , csak egy szót szóljatok, hogy megbocsátotok e nekem.
A sír néma maradt.
Másnap egy megfagyott csavargót találtak a temetőben.