Lukács evangélium 22. fejezet: Ne veszítsétek el a hiteteket! (Szerkesztett)

Luk. 22,1 Elközelgetett [és eljött] pedig a kovásztalan kenyerek ünnepe, mely húsvétnak mondatik, [és amelyet páskának is neveztek]^*

*Így hangzik a szabadulás / vagyis a húsvét ünnepéről / szóló prófécia „Szóljatok Izráel egész gyülekezetének (vagyis egész közösségének), mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint, (vagyis családonként és) házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való (vagyis a legközelebbi) szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma (azaz: a személyek) szerint. Kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz (és vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud megenni a bárányból). A bárány ép, (hibátlan) hím, egy esztendős legyen. A juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek.

 És legyen nálatok őrizet alatt e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. Ugyanazon az éjszakán egyék meg a tűzön sült húst, és egyenek hozzá kovásztalan kenyeret keserű füvekkel. Ne hagyjatok belőle reggelre. Ha mégis marad belőle reggelre, azt égessétek el. És ilyen módon egyétek azt meg: Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok (vagy bototok) kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az” (2 Móz. 12,3-11).

És arról is rendelkezi az Úr, hogy mikor kell ezt az ünnepet megtartani: „Megtartsátok azért ezt a dolgot, rendtartás gyanánt, magadnak és fiaidnak mindörökre (Más fordítás: Őrizzétek meg ezt az igét. Örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak). És mikor bementek a földre, melyet az Úr ád néktek, amint megmondotta vala (és ahogyan megígérte): akkor tartsátok meg ezt a szertartást” (2 Móz. 12,24-25)

Luk. 22,2 És a főpapok [vagyis a papi fejedelmek] és az írástudók [a törvénymagyarázók] keresnek vala módot, [és törekednek megtalálni, hogy milyen módon, és] hogyan öljék meg [hogyan végezzék ki] őt. Mert féltek [ugyanis] a néptől [a tömegtől, a köznéptől]^*

*A vallási vezetők kezdettől arra törekedtek, és keresték a módot, hogy az Úr Jézust elveszítsék. Amikor a  sorvadt kezű embert meggyógyítja: „A farizeusok pedig kimenvén, tanácsot tartának ellene, hogyan veszíthetnék el őt [és elhatározták, hogy végeznek vele, hogy megölik Jézust]” (Mát. 12,14).

Már Dávid így prófétált erről: „Mert felőlem szólnak elleneim, és akik életemre törnek, együtt tanácskoznak” (Zsolt.71,10).

 „Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket. (Más fordítás: Eltökélték magukat a gonosztettre, megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket)? Álnokságokat koholnak (és terveznek, titokban tartják tervüket, és); a kikoholt tervet végrehatják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan (mert kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve)” (Zsolt. 64,6-7)

Az Úr Jézus csodáit látva: „Egybegyűjték azért a (főpapok, vagyis a) papi fejedelmek és a farizeusok a főtanácsot, és mondának: Mit cselekedjünk? Mert ez az ember sok csodát művel. Ha ekképpen hagyjuk őt, mindenki hinni fog őbenne: és eljőnek majd a rómaiak és elveszik tőlünk mind e helyet, mind e népet” (Ján. 11,47-48).

 „Közel vala pedig a zsidók húsvétja: és sokan menének fel Jeruzsálembe a vidékről húsvét előtt, hogy megtisztuljanak. Keresék azért Jézust, és szólnak vala egymással a templomban állva (és így tanakodtak egymás között): Mit gondoltok, hogy nem jön-é fel az ünnepre? A papi fejedelmek pedig és a farizeusok is parancsolatot adnak, hogy ha valaki megtudja, hogy hol van, jelentse meg, hogy őt megfogják (hogy elfoghassák)” (Ján. 11,55-57).

 És: „Akkor egybegyűlnek a főpapok, az írástudók [és törvénymagyarázók] és a nép vénei a főpap házába [vagyis palotájába], akit Kajafásnak [jelentése: kőfaragó; elnyomás] hívtak, És tanácsot tartának [és tervet készítettek, és megegyeztek abban], hogy Jézust álnoksággal megfogják [vagyis csellel, cselvetéssel csapdába csalják, és elfogják] és megöljék. De azt mondják vala: Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen [és nehogy zavargás törjön ki] a nép között [nehogy fellázadjon a nép]” (Mát. 26,3-5)

 És eljött az alkalmas idő, mert: „Két nap múlva pedig húsvét [vagyis a páska] vala és a kovásztalan kenyerek ünnepe. És a főpapok és az írástudók [vagyis a törvénymagyarázók] tanakodnak vala [és keresték a módját], hogy csalárdsággal [ravaszsággal, csellel] mi módon fogják meg [hogyan ejtsék őt tőrbe] és öljék meg őt. Mert azt mondják vala: Ne az ünnepen, hogy a nép fel ne zendüljön [fel ne lázadjon; hogy zavargás ne legyen a nép körében]” (Márk. 14,1-2).

Így teljesültek be a Dávid által mondott próféciák. Amelyek így hangzottak: „Miért háborognak [dühösködnek; tombolnak; agyarkodnak; dühöngnek; zúgolódnak; morognak; miért fennhéjázók] a nemzetek [a pogányok]? A népek miért kovácsolnak [és gondolnak; terveznek] hiú [céltalan; sikertelen; üres; hiábavaló; semmit érő; haszontalan] terveket? A föld királyai fölkelnek, [és felkerekednek; összegyűlnek; fölállnak] nagyjai [a fejedelmek] összeesküsznek [együtt tanácskoznak; egybegyűlnek] az Úr ellen és Fölkentje [a Krisztusa] ellen” (Zsolt 2,1-2).

Luk. 22,3 Beméne [(eiszerkhomai): vagyis behatolt] pedig a Sátán [(Szátánász): az ellenség, üldöző, vádoló] Júdásba [vagyis: Júdásnak a szívébe], ki Iskáriótesnek neveztetik, és a tizenkettőnek számából vala [vagyis egyike volt a tizenkettőnek];

Luk. 22,4 És elmenvén, megbeszélé a főpapokkal [vagyis a papi fejedelmekkel] és a vezérekkel [azaz: a templomőrség parancsnokaival], mi módon [és hogyan] adja őt nékik kezükbe [ (paradidómi): hogyan adja át, és szolgáltatja ki nékik].

Luk. 22,5 És azok örülnek [és örömmel fogadják], és megszerződének [vagyis megállapodtak vele és megígérték], hogy pénzt adnak néki;

Luk. 22,6 Ő pedig [vagyis Júdás ráállott, és] megigéré, és keres vala [megfelelő] jó alkalmat, hogy őt nékik kezükbe adja zenebona nélkül. [Más fordítás: Ő elfogadta az egyezséget, és kedvező alkalmat keresett arra, hogy a kezükre adhassa (és kiszolgáltathassa) őt, amikor nincs jelen a sokaság]^*

*Júdás árulásáról így ír Máté: „Akkor a tizenkettő közül egy, akit Iskáriótes Júdásnak [vagyis kerióti férfinak] hívtak, a főpapokhoz (vagyis a papi fejedelmekhez) menvén, Monda: Mit [szándékoztok], és akartok nékem adni, és én kezetekbe adom Őt? Azok pedig rendelének [és felajánlottak; megállapítottak, és letettek] néki harminc ezüstpénzt [harminc sékelt, ami egy rabszolga ára]. És ettől fogva [a megfelelő, a kedvező] alkalmat keresi vala, hogy [kezükre adja; hogy átadhassa; és kiszolgáltassa] hogy elárulja (és eladja) Őt (a Mesterét)” (Mát. 26,14-16).

 Pál apostolon keresztül nyer kijelentést, hogy mi volt a (Júdás) bensőjében lévő romlás oka: „Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértetbe meg tőrbe (és csapdába) és sok esztelen és káros kívánságba esnek, melyek az embereket veszedelembe (és pusztulásba) és romlásba merítik (és döntik). Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme: mely után sóvárogván némelyek eltévelyedtek a hittől, és magukat általszegezték sok fájdalommal (és sok fájdalmat okoztak önmaguknak)” (1 Tim. 6,9-10).

Jánoson keresztül kerül kijelentésre, hogy Júdás a pénz szerelmese volt, ezért: „… tolvaj vala, és nála vala az erszény, és amit abba tesznek vala, elcsené (és elszedegeti)” (Jan. 12,6).

Hogy a sátán – aki az ördög – mikor kerítette teljesen hatalmába Júdást, azt Jánoson keresztül jelenti ki a Szent Szellem: „És vacsora (vagyis az utolsó vacsora) közben, amikor az ördög belesugallta már Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának szívébe, hogy árulja el őt” (Ján. 13,2).

Az Úr Jézus a János apostol kérdésére az utolsó vacsorán ezt ki is jelenti: „Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: amit tenni szándékozol, tedd meg hamar” (Ján. 13,26-27).

Zakariás próféta már így szól az Úr Jézust eláruló felől: „És mondám nékik: Ha jónak tetszik néktek, adjátok meg az én béremet; ha pedig nem: hagyjátok abba (vagyis tartsátok meg)! És harminc ezüstpénzt fizettek béremül” (Zak. 11,12).

 Júdás egy rabszolga áráért adta el az Urat, mert meg van írva, hogy: „Ha (rab)szolgát öklel meg (és öklel föl) az ökör vagy (rab)szolgálót: adassék azok urának harminc ezüst siklus (harminc ezüstpénz), az ökör pedig köveztessék meg (és verjék agyon kővel)” (2 Móz. 21,32).

 Pál apostolon keresztül kijelentést nyer, hogy az ökör az apostolokat jelképezi: „Mert a Mózes törvényében meg van írva: Ne kösd fel [és ne kösd be] a nyomtató ökörnek száját. Avagy [talán] az ökrökre van-e az Istennek gondja? Avagy nem érettünk mondja-é általában? Mert mi érettünk íratott meg…” (1 Kor. 9,9-10).

Az Urat elárulóról így prófétál Dávid: „Veszedelem van bensőjében (és romlás uralkodik benne); s nem távozik annak teréről a zsarnokság és csalárdság. Mert nem ellenség szidalmazott (és nem az ellenség gyaláz) engem, hisz azt elszenvedném. Nem gyűlölőm emelte fel magát ellenem (és nem gyűlölőm hatalmaskodik rajtam), hiszen elrejtettem volna magamat az elől (vagyis előle elrejtőzném). Hanem te, hozzám hasonló halandó (magamfajta ember), én (bizalmas jó) barátom és ismerősöm, Akik együtt édes bizalomban éltünk (és akivel meghitt barátságban voltam); az Isten házába (együtt) jártunk a tömegben (és a gyülekezet körében)” (Zsolt. 55,12-15).

Az is kijelentést nyer, hogy kitől származott Júdás: „Aki a bűnt (hamartia: aki eltéveszti a célpontot, céltévesztést) cselekszi, az ördögből van; (az ördögtől származik) mert az ördög kezdettől fogva bűnben leledzik (hamartanó: már kezdetben elvétette a célpontot)” (1 Ján. 3,8)

Luk. 22,7 Eljöve [vagyis elérkezett] pedig a kovásztalan kenyerek napja, melyen meg kelle öletni a húsvéti báránynak [amikor fel kellett áldozni a húsvéti bárányt, a pászkabárányt];

Luk. 22,8 És elküldé Pétert és Jánost, mondván: Elmenvén, készítsétek el nékünk a húsvéti bárányt [a húsvéti vacsorát], hogy megegyük.

Luk. 22,9 Ők pedig mondának néki: [Mi a kívánságod], hol akarod, hogy elkészítsük?

Luk. 22,10 És ő monda nékik: Ímé, mikor [megérkeztek, és] bementek a városba, szembe jő veletek egy ember, ki egy korsó vizet visz; kövessétek őt abba a házba, amelybe bemegy.

Luk. 22,11 És mondjátok a ház gazdájának: Ezt mondja [ezt üzeni] néked a Mester: Hol van az a szállás [az a teherleoldó hely], ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt [a pászkát; vagyis a húsvéti vacsorát]?

Luk. 22,12 És ő mutat néktek egy [szőnyegekkel borított] nagy [emeleti] vacsoráló helyet, berendezve, ott készítsétek el.

Luk. 22,13 Elmenvén pedig, úgy találák, amint mondta nékik; és elkészíték a húsvéti bárányt [a pászkát, vagyis a húsvéti vacsorát]^*

*Máté így írja le a történteket: „A kovásztalan kenyerek [ünnepének] első napján pedig Jézushoz menének a tanítványok, mondván: Hol akarod, hogy megkészítsük néked ételedre a húsvéti (a pászka)bárányt.

[Más fordítás: Mit szeretnél? Hol készítsük el neked a pászkavacsorát, hogy megehesd]?

Ő pedig monda: Menjetek el a városba ama bizonyos emberhez [akit ismerek], és ezt mondjátok néki: A Mester üzeni: Az én időm [vagyis a kijelölt, és elrendelt idő] közel van; nálad [a te házadban] tartom meg [és nálad költöm el] a húsvétot [a pászkavacsorát] tanítványaimmal. És [mindent] úgy cselekedének a tanítványok, amint Jézus parancsolta [meghagyta; és rendelkezett] vala nékik; és elkészíték a húsvéti (a pászka)bárányt [a pászkavacsorát]” (Mát. 26,17-19).

Márk bizonyságtétele így hangzik: „És a kovásztalan kenyerek ünnepének első napján, mikor a húsvéti bárányt vágják vala (vagyis amikor a húsvéti bárányt szokták áldozni), mondának néki az ő tanítványai: Hol akarod, hogy elmenvén megkészítsük, hogy megehesd a húsvéti bárányt? Akkor elkülde kettőt az ő tanítványai közül, és monda nékik: Menjetek el a városba, és egy ember jő előtökbe (és ott szembejön veletek egy ember), aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt, És ahová bemegy, mondjátok a házigazdának: A Mester kérdi: hol van az a szállás, ahol megeszem az én tanítványaimmal a húsvéti bárányt? És ő mutat néktek egy nagy vacsoráló házat (egy nagy emeleti termet) berendezve, készen: ott készítsétek el nékünk (a vacsorát). Elmenének azért az ő tanítványai, és (bementek, és) jutának a városba, és úgy találák, amint nékik megmondotta, és elkészíték a húsvéti bárányt” (Márk. 14,12-16).

A pászkabárányról, annak leölésének – helyéről és idejéről –valamint elfogyasztásának módjára vonatkozóan nagyon részletes parancsot ad az Úr: „Szóljatok Izráel egész gyülekezetének (egész közösségének), mondván: E hónak tizedikén mindenki vegyen magának egy bárányt az atyáknak háza szerint (vagyis családonként és), házanként egy bárányt. Hogyha a háznép kevés a bárányhoz, akkor a házához közel való szomszédjával együtt vegyen a lelkek száma szerint (a lélekszámnak megfelelően); kit-kit ételéhez képest számítsatok a bárányhoz. (Vegyétek számításba, hogy ki mennyit tud megenni a bárányból). A bárány ép (hibátlan), hím, egy esztendős legyen; a juhok közül vagy a kecskék közül vegyétek. És legyen nálatok őrizet alatt (vagyis tartsátok magatoknál) e hónap tizennegyedik napjáig, és ölje meg Izráel községének egész gyülekezete estennen. És vegyenek a vérből, és azokban a házakban, ahol azt megeszik, hintsenek a két ajtófélre és a szemöldökfára. A húst pedig egyék meg azon éjjel, tűzön sütve, kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel egyék meg azt. És ne hagyjatok belőle reggelre, vagy ami megmarad belőle reggelre, tűzzel égessétek meg. Az első hónapban, a hónapnak tizennegyedik napján este (vagyis estéjétől kezdve) egyetek kovásztalan kenyeret, a hónap huszonegyedik napjának estéjéig. Hét napon át ne találtassék kovász a ti házaitokban; mert valaki kovászost ejéndik, az a lélek kiírtatik Izráel gyülekezetéből (és ki kell irtani Izráel közösségéből mindenkit, aki kovászost eszik), akár jövevény, akár az ország szülöttje legyen. Semmi kovászost ne egyetek, minden lakóhelyeteken, (és bárhol laktok) kovásztalan kenyeret egyetek. Előhívá (vagyis összehívta) tehát Mózes Izráel minden (vagyis összes) véneit és monda nékik: Fogjatok (hozzá) és vegyetek magatoknak bárányt családjaitok szerint (és nemzetségenként) és öljétek meg (és vágjátok le) a pászkát. És vegyetek egy kötés izsópot és mártsátok a vérbe, amely az edényben van, és hintsétek meg a szemöldökfát és a két ajtófelet abból a vérből, amely az edényben van; ti közületek pedig senki se menjen ki az ő házának ajtaján reggelig. Mikor általmegy (vagyis átvonul) az Úr, hogy megverje az Egyiptombelieket és meglátja a vért a szemöldökfán és a két ajtófélen: elmegy az Úr az ajtó mellett (és kihagyja az ÚR azt az ajtót) és nem engedi, hogy a pusztító bemenjen öldökölni a ti házaitokba (és titeket is csapással sújtson). Megtartsátok azért ezt a dolgot, rendtartás gyanánt, magadnak és fiaidnak mindörökre.

(Más fordítás: Őrizzétek meg ezt az igét. örökre szóló rendelkezés ez nektek és fiaitoknak). És mikor bementek a földre, melyet az Úr ád néktek, amint megmondotta (és ahogyan megígérte) vala: akkor tartsátok meg ezt a szertartást. Mikor pedig a ti fiaitok mondandják néktek: Micsoda (és mit jelent) ez a ti szertartástok? Akkor mondjátok: Pászka-áldozat ez az Úrnak, aki elment az Izráel fiainak házai mellett (és kihagyta Izráel fiainak a házait) Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig (megkímélte, és) megoltalmazta. És a nép meghajtá magát és leborula. És menének és úgy cselekedének az Izráel fiai, amint megparancsolta vala az Úr Mózesnek és Áronnak; úgy cselekedének (és úgy jártak el)” (2 Móz. 12,3-8.10.18-28).

És: „Nem ölheted le (nem szabad levágni) a pászkát (a pászkaáldozatot) akármelyikben a te városaid közül (akármelyik lakóhelyeden), amelyeket az Úr, a te Istened ád néked. Hanem azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened, hogy az ő nevét oda helyezze (és hogy ott lakjék az ő neve). Ott öld le a pászkát (és ott vágd le a pászkaáldozatot) este, napnyugtakor, abban az időben (és időpontban), amikor kijöttél Egyiptomból. Azon a helyen süsd és edd is meg, amelyet kiválaszt az Úr, a te Istened; reggel pedig fordulj vissza és menj haza a te hajlékodba” (5 Móz. 16,5-7).

Az Újszövetség népének is szól a kovásztalanságról, és a húsvéti bárányról szóló parancs, és egyben kijelentést nyer az előkép értelme, vagyis az Úr Jézus áldozata: „Tisztítsátok [és takarítsátok] el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává, aminthogy kovász nélkül valók vagytok; [hiszen mentesek is vagytok a kovásztól): vagyis kovásztalanok, azaz nem romlottak, és nem megrontottak vagytok] mert hiszen a mi húsvéti bárányunk, [a mi pászkaáldozatunk] a Krisztus, megáldoztatott [föláldoztatott; megöletett már] érettünk. Azért ne régi kovásszal ünnepeljünk, sem rosszaságnak [és álnokságnak] és gonoszságnak [romlottságnak] kovászával, hanem tisztaságnak [vagyis napfény-tisztaságnak; őszinteségnek; nyíltszívűségnek] és igazságnak [vagyis valóságnak, Isten Igéjének] kovásztalanságában. [vagyis nem romlott, nem megrontott (kenyereivel)]” (1 Kor. 5,7-8)

Luk. 22,14 És mikor eljött az idő [és eljött az óra], asztalhoz üle [asztalhoz dőlt, asztalhoz feküdt], és a tizenkét apostol ő vele egyetembe [vagyis az apostolokkal együtt].

Luk. 22,15 És monda nékik: Kívánva kívántam a húsvéti bárányt [ezt a húsvéti vacsorát; pászka-bárányt] megenni veletek, mielőtt én szenvednék:

Luk. 22,16 Mert mondom néktek, hogy [innentől] többé [már] nem eszem abból, míglen beteljesedik az Isten országában [amíg az, az Isten királyságában el nem jut a teljességre].

Luk. 22,17 És a pohárt vévén, minekutána hálákat adott, monda: Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között:

Luk. 22,18 Mert mondom néktek, hogy nem iszom [mostantól fogva] a szőlőtőkének gyümölcséből [vagyis a szőlőtő terméséből], míglen eljő az Isten országa [az Isten királysága].

Luk. 22,19 És minekutána a kenyeret vette, hálákat adván megszegé [(klaó): megtörte], és adá [(didómi) átnyújtotta] nékik, mondván: Ez az én testem [(szómám): személyem, teljes lényem, erőm], mely ti érettetek adatik: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.

Luk. 22,20 Hasonlóképen a pohárt is, minekutána vacsorált, ezt mondván: E pohár amaz Újszövetség az én véremben [az én vérem által]; mely ti érettetek ((hüper) helyettetek, és a ti érdeketetekben) kiontatik. [Más fordítás: ez a pohár értetek (és helyettetek) ömlő vérem által az Újszövetség]^*

*Máté így írja le az utolsó vacsorát, amin csak az apostolok vehettek részt: „Mikor pedig evének, [és kezébe] vevé Jézus a kenyeret és hálákat adván [megáldotta azt], megtöré és adá a tanítványoknak, és monda: Vegyétek, egyétek; ez az én testem [(szóma): az én énem, és erőm]. És vevén a poharat [a kelyhet] és hálákat adván, adá azoknak, ezt mondván: Igyatok ebből mindnyájan; Mert ez az én vérem, az újszövetségnek vére, amely sokakért [vagyis sok emberért] kiontatik bűnöknek [a cél elvétésének] bocsánatára [és eltörlésére]. Mondom pedig néktek, hogy: Mostantól fogva nem iszom a szőlőtőkének ebből a terméséből [ebből a borból] mind ama napig, amikor újan iszom azt veletek az én Atyámnak országában [és királyságában]. És dicséretet [vagyis zsoltárokat] énekelvén, kimenének az olajfák hegyére” (Mát. 26,26-30).

János apostol írása szerint az Úr Jézus – a jelenlévő tömegnek - szintén arról beszél, hogy az Ő teste étel, és az Ő vére ital. De az utolsó vacsorán a testté lett Ige, az Úr Jézus Krisztus az Övéinek adja az Ő testét és vérét, vagyis (szómáját/lényét, énjét, erejét). Akik még nem az Övéi, azoknak adta az Ő hústestét (szarx=hús), vagyis az Igét (a logoszt), mely szintén az Ő látható teste: „Bizony, bizony mondom néktek: Aki én bennem hisz, örök élete van annak. Én vagyok az életnek kenyere. A ti atyáitok a mannát ették a pusztában, és (mégis) meghaltak. (De) ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá, hogy kiki egyék (vagyis hogy aki eszik) belőle meg ne haljon. Én vagyok amaz élő kenyér, amely a mennyből szállott alá; ha valaki eszik e kenyérből, él örökké. És az a kenyér pedig, amelyet én adok, az én (hús)testem (szarx=húsom), amelyet én adok a világ életéért. Tusakodnak azért a zsidók egymás között, mondván: Mi módon adhatja ez nékünk a (hús)testét (szarx=húsát), hogy azt együk (Más fordítás: A zsidók erre vitatkozni kezdtek egymással, és ezt kérdezték: „Hogyan adhatná ez nekünk a húsát eledelül)?  Monda azért nékik Jézus: Bizony, bizony mondom néktek: Ha nem eszitek az ember Fiának (hús)testét (szarx=húsát) és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek. (De) aki eszi az én (hús)testemet (szarx=húsomat) és issza az én véremet, örök élete van annak, és én feltámasztom azt az utolsó napon.  Mert az én (hús)testem (szarx=húsom) bizony (igazi, valóságos) étel és az én vérem bizony (igazi, valóságos) ital. Aki eszi az én (hús)testemet (szarx=húsomat) és issza az én véremet, az én bennem lakozik (az énbennem marad) és én is abban (és én is őbenne). Amiként elküldött engem amaz élő Atya, és én az Atya által élek: akként az is, aki engem eszik, él énáltalam.  Ez az a kenyér, amely a mennyből szállott alá; nem úgy, amint a ti atyáitok evék a mannát és meghalának (és ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak): aki ezt a kenyeret eszi, él örökké. Ezeket mondá a zsinagógában, amikor tanít vala Kapernaumba” (Ján. 6,47-59).

Hiszen: „… az Ige (a logosz) (hús)testté lett és lakozék [és itt (élt), itt sátorozott; sátrat vert; letáborozott] mi közöttünk [mert közöttünk vett szállást] és láttuk [és szemléltük] az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét… [és mint az Atyától származó egyszülött dicsőségét] (Ján. 1,1-2).

János apostol bizonyságtétele a továbbiakban így hangzik: „Ami kezdettől fogva vala, amit hallottunk, amit szemeinkkel láttunk, amit szemléltünk (és megfigyeltünk), és kezeinkkel (is) illettünk (és megtapintottunk), az életnek Igéjéről (logoszáról). És (mert) az élet megjelent és (mi pedig) láttuk és tanúbizonyságot teszünk róla és (ezért) hirdetjük néktek (is) az örök életet, amely (azelőtt) az Atyánál vala és (most pedig) megjelent nékünk. Amit (tehát) hallottunk és láttunk, (azt) hirdetjük néktek (is), hogy néktek is közösségetek legyen velünk, és pedig a mi közösségünk az Atyával és az ő Fiával, a Jézus Krisztussal” (1 Ján. 1,1-3).

A jeruzsálemi keresztények naponta törték meg a kenyeret, vagyis Isten igéjét: „Akik pedig hittek a beszédének, bemerítkeztek, és azon a napon mintegy háromezer személy csatlakozott hozzájuk. Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostoli tanításban, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.  Napról napra állhatatosan, egy szívvel voltak a templomban, és amikor házanként megtörték a kenyeret, örömmel és tiszta szívvel részesültek az ételben” (Csel. 2,41-42.46).

 A kenyér megtörésének ideje: „A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál prédikált nekik, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította” (Csel. 20,7).

Az Úr Jézust hatalmas tömeg hallgatta, éhen szomjan, s a tanítványok szóltak az Úrnak emiatt: „És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként a zöld pázsitra. Letelepednek azért szakaszonként, százával és ötvenével. Ekkor Jézus vette az öt kenyeret és a két halat, feltekintett az égre, megáldotta és megtörte a kenyereket, majd átadta a tanítványoknak, hogy tegyék eléjük; és a két halat is elosztotta mindnyájuknak. Miután mind ettek, és jól is laktak, összeszedték a kenyérdarabokat tizenkét tele kosárral; és azt is, ami a halakból maradt. Akik pedig ettek a kenyerekből, ötezren voltak, csak férfiak” (Márk. 6,39-44).

A feltámadott Úr az emmausi (jelentése: (forró (meleg) források) úton megjelenik két tanítványnak: „És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta (eukhariszteó): hálaadó imádságot mond) megtörte és nekik adta. Erre megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük” (Luk. 24,30-31).

Pál apostol a troási gyülekezetben hirdeti Isten igéjét: „A hétnek első napján pedig a tanítványok egybegyűlvén a kenyér megszegésére [megtörésére], Pál prédikál vala nékik, mivelhogy másnap el akara menni; és a tanítást megnyújtá éjfélig. Vala pedig elegendő szövétnek [és fény] abban a felházban, ahol egybe valának gyülekezve. Egy Eutikhus [jelentése: a szerencsés. - szerencsés sorsú] nevű ifjú pedig ül vala az ablakban, mély álomba merülve: és mivelhogy Pál sok ideig prédikála, elnyomatván az álom által, aláesék a harmadik rendházból, és halva véteték föl. Pál pedig alámenvén, reá borula, és magához ölelve monda: Ne háborogjatok [és ne zajongjatok]; mert a lelke [(pszükhé) = élete] benne van. Azután fölméne, és megszegé [megtörte] a kenyeret és evék, és sokáig, mind virradatig beszélgetvén, úgy indula el” (Csel. 20,7-11).

 Pál apostolt hajón viszik a római fogságra, és a hajó nagy viharba kerül: „Addig pedig, míg nappal lenne, inti vala Pál mindnyájokat, hogy egyenek, mondván: Ma tizennegyedik napja, mióta folyton étlen várakoztok, semmit sem véve magatokhoz. Azért intelek benneteket, hogy egyetek, mert ez a ti javatokra szolgál (szótéria =üdvösségeteket; megmeneküléseteket szolgálja). Mert közületek senkinek sem esik le egy hajszál a fejéről. Mikor pedig ezeket mondá, és kenyeret vőn kezébe, hálákat ada [(eukhariszteó): hálaadó imádságot mond] Istennek mindnyájuk előtt, és megtörvén, kezde enni. Felbátorodván pedig mindnyájan, szintén vevének magukhoz táplálékot. Valánk pedig a hajóban lélekszám szerint összesen kétszázhetvenhatan” (Csel. 27,33).

Pál apostol tanítása a Korintusbeli – és minden – hívőknek: „Mint okosokhoz szólok, [úgy szólok hozzátok, mint bölcsekhez; úgy beszélek veletek, mint akikről tudom, hogy eszeteket használjátok] ítéljétek meg ti, amit mondok. A hálaadásnak pohara, [kelyhe] amelyet megáldunk, [megszentelünk] nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? [nemde a Krisztus vérében való részesülés]? A kenyér, amelyet megszegünk, [megtörünk] nem a Krisztus testével  [(szóma):= személyiségével; Lényével] való közösségünk-e? [nemde a Krisztus testében (szóma:= személyiségében; lényében) való részesedés) ? Mert egy a kenyér [(artosz): kenyérlepény; vékony, lapos lepényféleség volt, ami hamar megkeményedett és így törhető volt]. Egy test [egy kenyér, és egy test (szóma): személy] vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk [(metekhó): - részesedik, vagy részesül; hozzátartozik, részese valaminek]” (1 Kor. 10,15-17).

Ezért: „Nem ihatjátok az Úr poharát [kelyhét is] és az ördögök [a démonok] poharát; [kelyhét is] nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök [a démonok] asztalának részesei” (1 Kor. 10,21).

„Azért aki méltatlanul eszi e kenyeret, vagy issza az Úrnak poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen” (1 Kor. 11,27).

„Mert én az Úrtól vettem, [és kaptam] amit néktek előtökbe [át] is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, [elárulásának éjszakáján] melyen elárultaték [át is adták], vette [fogta] a kenyeret. És hálákat adván, [(eukhariszteó): hálaadó imádságot mond] megtörte [megszegte] és ezt mondotta: [így szólt] Vegyétek, egyétek! Ez az én testem [(szóma) = lényem, erőm, énem], mely ti érettetek [helyettetek] megtöretik; [és adatik] ezt cselekedjétek [és tegyétek] az én emlékezetemre. [a rólam való megemlékezésül]. Hasonlatosképpen a pohárt [a kelyhet] is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván [és így szólt]: E pohár [kehely] amaz újtestamentum [újszövetség (diathéké): - a szó szoros értelmében: rendelkezés, azaz (speciális értelemben) szerződés (különösen végakarat). Szövetség, végrendelet; végakarat, amit hivatalos írásban (végrendeletben) rögzítettek] az én vérem által; ezt cselekedjétek, [és tegyétek] valamennyiszer isszátok [vagyis isztok belőle] az én emlékezetemre. [és énrólam való megemlékezésül tegyétek ezt]” (1 Kor. 11,23-25).

Az apostol megvallása: „mert én nem embertől vettem, nem is tanítottak rá, hanem Jézus Krisztus kinyilatkoztatásából kaptam” (Gal. 1,12).

 Pál apostolon keresztül érkezik a kijelentés: „És ezért [így tehát] Újszövetségnek a közbenjárója [lett] ő [Krisztus], hogy [mert] meghalván az első szövetségbeli [alatt elkövetett] bűnök váltságáért, a hivatottak [elhívottak] elnyerjék az örökkévaló örökségnek ígéretét. Mert ahol végrendelet van, szükséges, hogy a végrendelkező halála bekövetkezzék. Mivel a végrendelet holtak után jogerős, különben pedig, ha él a végrendelkező, épen nem érvényes. Innét van, hogy az első sem szenteltetett meg [léptették életbe] vér nélkül. Mert mikor Mózes a törvény szerint minden parancsolatot elmondott az egész népnek, vevén a borjúknak (bikák) és a bakoknak vérét, vízzel és vörös gyapjúval meg izsóppal együtt (és meghintette) magát a könyvet is és (utána) az egész népet meghintette, Mondván: Ez azon szövetség vére, amelyet Isten számotokra rendelt. Majd a sátort is és az istentiszteletre való összes edényeket (eszközét) hasonlóképen meghintette vérrel. És csaknem minden vérrel tisztíttatik meg a törvény szerint, és vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. Annakokáért szükséges, hogy a mennyei dolgoknak ábrázolatai (képmásait) effélékkel (ezekkel) tisztíttassanak meg, magok a mennyei dolgok azonban ezeknél különb áldozatokkal” (Zsid. 9,15-23).

És beteljesült a prófécia, amelyben azt ígérte az Úr: „Eljön az, az idő - így szól az ÚR -, amikor újszövetséget kötök Izráel és Júda házával. Nem ama szövetség szerint, amelyet az ő atyáikkal kötöttem az napon, amelyen kézen fogtam őket, hogy kihozzam őket Egyiptom (jelentése: beszűkülés, szorongatás, fogság; á.é: e világ) földéből, de akik megrontották az én szövetségemet, noha én férjük maradtam, azt mondja az Úr. Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izráel házával fogok kötni, ha eljön az ideje - így szól az ÚR -: Törvényemet a belsejükbe helyezem, szívükbe írom be. Én Istenük leszek, ők pedig népem lesznek. Akkor nem tanítja többé egyik ember a másikat, ember az embertársát arra, hogy ismerje meg az Urat, mert mindenki ismerni fog engem, kicsinyek és nagyok - így szól az ÚR -, mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre” (Jer. 31,31-34).

És hogy ez a kijelentés minden kor hívőinek szól, arról János apostol így tesz bizonyságot:  „És néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok. És az a kenet, amelyet ti kaptatok tőle, bennetek marad, és így nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; hanem amint az a kenet megtanít titeket mindenre, úgy igaz is az és nem hazugság, és amiként megtanított titeket, úgy maradjatok ő benne” (1 Ján. 2,20.27)

Pál apostol tanítása a Korintusbeli – és minden – hívőknek: „Mint okosokhoz szólok, [úgy szólok hozzátok, mint bölcsekhez; úgy beszélek veletek, mint akikről tudom, hogy eszeteket használjátok] ítéljétek meg ti, amit mondok. A hálaadásnak pohara, [kelyhe] amelyet megáldunk, [megszentelünk] nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? [nemde a Krisztus vérében való részesülés?] A kenyér, amelyet megszegünk, [megtörünk] nem a Krisztus testével [(szóma):= személyiségével; Lényével] való közösségünk-e? [nemde a Krisztus testében ((szóma):= személyiségében; lényében) való részesedés?] Mert egy a kenyér [(artosz): kenyérlepény; vékony, lapos lepényféleség volt, ami hamar megkeményedett és így törhető volt]. Egy test [egy kenyér, és egy test (szóma): személy] vagyunk sokan; mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk [(metekhó): - részesedik, vagy részesül; hozzátartozik, részese valaminek]” (1 Kor. 10,15-17)

Luk. 22,21 De ímé [nézzétek] annak a keze, aki engem elárul [aki kiszolgáltat, és átad], velem [vagyis az én kezemmel együtt] van az asztalon.

Luk. 22,22 És az embernek Fia jóllehet [csakugyan] elmegy, amint elvégeztetett [és elrendeltetett]: de jaj annak az embernek, aki által elárultatik [aki kiszolgáltatja]!

Luk. 22,23 És ők kezdék egymás között kérdezni, vajon ki lehet az ő közöttük, aki ezt meg fogja tenni?^*

*Máté így írja le a történteket: „És amikor esznek vala, monda: Bizony mondom néktek, ti közületek egy elárul [átad, kiszolgáltat] engem. És felettébb [nagyon, és teljesen] megszomorodva, kezdék mindannyian [egyenként kérdezni, és] mondani néki: Én vagyok-é az, Uram [talán csak nem én]? Ő pedig felelvén, monda: Aki velem együtt mártja kezét [aki velem egyszerre nyúl] a tálba, az árul el [az ad át, szolgáltat ki] engem. Az embernek Fia jóllehet elmegyen [és elhagyja a világot], amint meg van írva felőle, de jaj [szörnyű lesz] annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem [meg sem] született volna. Megszólalván Júdás is [az áruló], aki elárulja vala őt, monda: [talán csak nem] Én vagyok az, Mester [vagyis Rabbi]? Monda néki: Te [magad] mondád” (Mát. 26,21-25).

 János további részleteket közöl: „Nem mindnyájatokról szólok; tudom én kiket választottam ki; hanem hogy beteljesedjék az írás: Aki velem ette a kenyeret (és aki velem együtt evett), a sarkát emelte fel ellenem. (Már) most megmondom néktek, mielőtt meglenne (mielőtt ez megtörténik), hogy mikor meglesz, higgyétek majd, hogy én vagyok. Mikor ezeket mondja vala Jézus, igen nyugtalankodik (és megrendült) szellemében (pneuma), s bizonyságot tőn (e szavakkal), és monda: Bizony, bizony mondom néktek, hogy egy ti közületek elárul engem. A tanítványok ekkor egymásra tekintenek bizonytalankodva (és zavartan), hogy (vajon) kiről szól. Egy pedig az ő tanítványai közül (Jézus mellett telepedett le, és) a Jézus kebelén nyugszik vala, akit szeret vala Jézus. Int azért ennek Simon Péter, hogy tudakozza meg, ki az, akiről szól? Az pedig a Jézus kebelére (rá)hajolván, monda néki: Uram, ki az? Felele Jézus: Az, akinek én a bemártott falatot adom. És bemártván a falatot, adá Iskáriótes Júdásnak, a Simon fiának. És a falat után akkor beméne abba a Sátán. Monda azért néki Jézus: Amit cselekszel, hamar cselekedjed (és amit tenni szándékozol, tedd meg hamar). Ezt pedig senki sem érté a leültek közül, miért mondta néki. Némelyek ugyanis állítják (vagyis egyesek ugyanis azt gondolták), mivelhogy az erszény Júdásnál vala, hogy azt mondá néki Jézus: Vedd meg, amikre szükségünk van az ünnepre; vagy, hogy adjon valamit a szegényeknek” (Ján. 13,18-19.20-29).

A Szent Szellem kitöltése után így beszél Péter apostol: „És azokban a napokban felkelvén Péter a tanítványok [a testvérek] között, monda (vala pedig ott együtt mintegy százhúsz főnyi sokaság [tömeg]). Atyámfiai [testvéreim], férfiak, szükség volt betelni [beteljesedni] annak az írásnak, melyet megjövendölt [előre megmondott, kinyilatkoztatott] a Szent Szellem Dávid szája által Júdás felől. ki vezetőjük lőn azoknak, akik megfogták [elfogták] Jézust. Mert mi közénk számláltatott [közénk tartozott], és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét [a mi szolgálatunk részese volt]. (Más fordítási lehetőség: Ez a szolgálat jutott neki örökségül)” (Csel. 1,15-17).

Dávid így prófétál erről: „Istennek átka szállott ő reá, s mivelhogy benne fekszik, nem kél fel többé (Más fordítás: Gyógyíthatatlan betegség támadta meg, nem kel föl többé onnan, ahol fekszik)! Még az én jóakaróm (és a legjobb barátom) is, akiben (meg)bíztam, aki kenyeremet ette (és aki velem együtt evett), fölemelte sarkát ellenem (és az is ellenem támadt)” (Zsolt. 41,9-10).

 A hitetlen zsidókhoz pedig így beszél Péter apostol: „Izraelita férfiak, halljátok meg e beszédeket [ezeket az igéket (logosz)]: A názáreti Jézust [(héberül: Jehosua = Jahve az üdvösség, a szabadítás; a megváltó) Józsué neve görög formában], azt a férfiút, aki Istentől bizonyságot nyert [akit az Isten igazolt] előttetek erők [(dünamisz): erő-megnyilvánulás, csoda(tevő erő)], csodatételek [(terasz): csoda, természetfölötti dolog] és  jelek [(szémeion) jel; ismertetőjel] által, melyeket Őáltala cselekedett Isten ti köztetek, amint magatok is tudjátok. Őt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből [aki az Isten elhatározott döntése és terve szerint] adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek. [Más fordítás: Azért, aki az Isten elvégzett tanácsából és rendeléséből hatalmatokba adatott, ti az istentelenek által kínoszlopra szegeztétek és megöltétek]” (Csel. 2,22-23).

A kihívott gyülekezet üldözésének elkezdődésekor így imádkoztak a testvérek: „Felállottak [felkeltek, fellázadtak] a földnek királyai, és a fejedelmek [megegyeztek és] egybegyűltek az Úr ellen és az ő Krisztusa [az ő Felkentje] ellen. Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad [a te szent Szolgád], a Jézus ellen, akit felkentél, [valóban megegyezett] Heródes és Poncius Pilátus [ebben a városban] a pogányokkal [a nemzetekkel] és Izráel népével, Hogy véghezvigyék [hogy végrehajtsák azt], amikről a te kezed [és amit hatalmad] és a te tanácsod [és akaratod] eleve elvégezte [előre elrendelt; elhatározott] volt, hogy megtörténjenek” (Csel. 4,26-28)

Luk. 22,24 [Ezután] támada pedig köztük versengés [(philoneikia): civakodás, vagyis vita] is, hogy ki tekinthető köztük nagyobbnak.

Luk. 22,25 Ő pedig monda nékik: A pogányokon [a nemzeteken] uralkodnak [(kürieuó): hatalmaskodnak] az ő királyaik, és akiknek azokon hatalmuk van, jóltévőknek hívatnak

[Más fordítás: Erre ő így felelt nekik: A királyok uralkodnak népeiken, és akik hatalmuk alá hajtják őket, jótevőknek hívatják, neveztetik magukat].

Luk. 22,26 De ti nem úgy [és ne így cselekedjetek]: hanem aki legnagyobb köztetek, olyan legyen, mint aki legkisebb; és aki fő [vagyis aki vezet], mint aki szolgál.

Luk. 22,27 Mert melyik nagyobb, az-é, aki asztalnál ül [aki asztalhoz dől], vagy aki szolgál? Nemde aki asztalnál ül [aki asztalhoz dől]? De én ti köztetek olyan vagyok, mint aki szolgál^*

*A tanítványokban újra-és újra felmerül a kérdés, hogy ki nagyobb közöttük:  „Abban az órában menének a tanítványok Jézushoz, [és megkérdezték tőle] mondván: Vajon ki a (leg)nagyobb [a leghatalmasabb, a fontosabb] a mennyeknek országában [az egek (Istenének) királyságában]? És előhíván Jézus egy kisgyermeket, közéjük [és eléjük] állítja vala azt, És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek [ha nem változtok meg, ha meg nem fordultok] és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába [a mennyeknek királyságába]. Aki azért [annyira] megalázza magát [és annyira kicsivé lesz], mint ez a kis gyermek, az [lesz] a (leg)nagyobb [a leghatalmasabb, és fontosabb; nagyszerűbb] a mennyeknek országában [a mennyek, az Egek Istenének királyságában]” (Mát. 18,1-4).

És amikor az Úr kijelenti, hogy szenvednie kell, akkor is ugyanez a kérdés foglalkoztatja őket: „Támada [felmerült] pedig bennük az a gondolat [okoskodás, számítgatás, fontolgatás, meggondolás], hogy ki nagyobb közöttük.

[Más fordítás: a tanítványok egymás között vitatkozni kezdtek, és vetélkedés csúszott be közéjük a felől, hogy ki közöttük a legnagyobb].

 Jézus pedig látván az ő szívük gondolatát [és vitaindító fontolgatását], egy kis gyermeket megfogván, maga mellé állatá azt, És monda nékik: Valaki e kis gyermeket befogadja az én nevemben, engem fogad be; és valaki engem befogad, azt fogadja be, aki engem elküldött; mert aki legkisebb [a legjelentéktelenebb] mindnyájan ti közöttetek, az lesz nagy” (Luk. 9,46-48).

Egy másik példázattal is megvilágítja az Úr Jézus válaszát: „Jézus pedig előszólítván őket, monda: Tudjátok, hogy a pogányok [vagyis a népek, nemzetek] fejedelmei uralkodnak azokon, és a nagyok hatalmaskodnak rajtuk.

 [Más fordítás: Tudjátok, hogy a pogányok felett fejedelmek uralkodnak, és a nemzeteket fejedelmeik uralmuk alá hajtják, zsarnokoskodnak, és hatalmaskodnak az embereken, és fontos embereik szeretik a hatalmukat éreztetni velük; s nagyjaik visszaélnek a hatalmukkal].

De ne így legyen közöttetek; hanem aki közöttetek nagy akar lenni, legyen a ti szolgátok; És aki közöttetek első akar lenni, legyen a ti (rab)szolgátok. Valamint [éppen úgy, mint ahogy] az embernek Fia nem azért jött [el a földre], hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul [vagyis váltságdíjul] sokakért, [és ezáltal sok embert megmentsen]” (Mát. 20,25-28).

Hát közöttetek is: „… aki a (leg)nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert aki magát felmagasztalja [magasra emeli], megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik [magasra emelik]” (Mát. 23,11-12).

Az Úr Jézus példázatokkal világítja meg kijelentését: „Mikor valaki lakodalomba hív, ne ülj a fő helyre; mert netalán náladnál nagyobb tiszteletben álló (érdemesebb) embert is hívott meg az, És eljövén az (odamegy hozzád), aki mind téged, mind azt meghívta, ezt mondja majd néked: Engedd (át) ennek a helyet! És akkor szégyennel (szégyenszemre) az utolsó helyre fogsz ülni (kerülni). Hanem mikor meghívnak, menj el és ülj le az utolsó helyre; hogy mikor eljő az, aki téged meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb! Akkor néked dicsőséged lesz azok előtt, akik veled együtt ülnek (becsületed lesz minden asztaltársad előtt). Mert mindenki, aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik” (Luk. 14,8-11).  

És Pál apostol az Úr Jézus kijelentése szerint szolgál. „Mert én, noha mindenkivel szemben [és mindenkitől] szabad [és független] vagyok, magamat mindenkinek (rab)szolgájává tettem, hogy a többséget megnyerjem” (1 Kor. 9,19).

„Nem hogy uralkodnánk [hatalmaskodnánk] a ti hiteteken hanem munkatársai vagyunk a ti örömötöknek; mert hitben állotok. [Más fordítás: Nem mintha uralkodni akarnánk rajtatok, hiteteken keresztül, nem, inkább örömötökben szeretnénk közreműködni. A hitetek ugyanis szilárd]” (2 Kor. 1,24).

Mert hogyan uralkodhatnánk, hiszen: „...kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta” (1 Kor. 3,5).

És az apostol arra kéri a mindenkori hívőket, hogy: Ne irányítson benneteket az önzés, irigység, vagy büszkeség! Ellenkezőleg, alázatosak legyetek, és adjatok a másiknak több tiszteletet, mint amit magatoknak kívántok!” Fil. 2,2-3).

Isten Igéje Péter apostolon keresztül is figyelmezteti a gyülekezet elöljáróit, azaz véneit: „A köztetek lévő presbitereket kérem én, a presbitertárs, és a Krisztus szenvedésének tanúja, és a megjelenendő dicsőségnek részese. Legeltessétek az Istennek köztetek lévő nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésből, hanem örömest. Sem nem rút nyerészkedésből, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példányképei a nyájnak” (1 Pét. 5,1-3).

„Dávid ismerte Urát, és ilyen megvallást tesz, példát adva Krisztus népének: „Grádicsok éneke (zarándokének); Dávidtól. Uram, nem fuvalkodott fel az én szívem, szemeim sem láttak magasra (nem kevély a tekintetem), és nem jártam nagy dolgok után, erőmet haladó csodadolgok után (nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem); Sőt (csitítottam) lecsendesítem és elnémítom lelkemet. >magamat; legbelső énemet >  (mint anya a gyermekét). Amilyen az elválasztott gyermek az anyjánál; mint az elválasztott gyermek, olyan bennem az én lelkem (legbelső énem)” (Zsolt. 131,1-2).

Mert: „Az embernek kevélysége megalázza őt; az alázatos pedig tisztességet nyer” (Péld. 29,23).

„A csúfolódókat ő (Isten) megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Péld. 3,34).

Mert: „A megromlás előtt felfuvalkodik az ember elméje; a tisztesség előtt pedig alázatosság van (Más fordítás: Akire romlás vár, annak fölfuvalkodik a szíve, de akire dicsőség, az alázatos)” (Péld. 18,12).

 Ezért jobb az: „hogyha megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, és ő az alázatost megtartja” (Jób. 22,29 .

Luk. 22,28 Ti vagytok pedig azok, kik megmaradtatok [és kitartottatok] én velem az én kísértéseimben [(peiraszmosz): azokban a támadó élű próbálkozásokban, amikor megpróbáltak ellenem szóló adathoz, bizonyítékhoz, nyilatkozathoz jutni részemről];

Luk. 22,29 Én azért adok néktek, miképpen az én Atyám adott nékem, országot [és én rátok hagyom (diatithemai): örökségül

a királyságot, (baszileia):a  királyi hatalmat, ahogyan az én Atyám örökségül hagyta rám azt],

Luk. 22,30 Hogy egyetek [(eszthió): és éljetek] és igyatok [(pinó): szívjátok magatokba] az én asztalomon [az én asztalom mellett] az én országomban [(baszileia) az én királyságomban, a királyi hatalmat], és üljetek királyi székeken [és trónon ülve (kathidzó): helyet foglalva], ítélvén [(krinó): hadakozva elbíráljátok magatartását, és kiválogatjátok] az Izráelnek tizenkét nemzetségét [Izráel tizenkét törzsét]^*

*A kijelentést így folytatja az Úr: „Ne félj te kicsiny nyáj; mert tetszett [elhatározása, és örömmel való döntése] a ti Atyátoknak, hogy néktek adja [néktek ajándékozza] az országot [a királyságot, a királyi hatalmat]” (Luk. 12,32).

Ez pedig akkor lesz: „…  az újjászületéskor, amikor az embernek Fia beül az ő dicsőségének királyi székébe [és helyet foglal dicsőségének trónján], ti is beültök majd tizenkét királyi székbe [és ti is ott ültök majd vele tizenkét trónon], és [így] ítélitek (krinó: hadakozva elbíráljátok magatartását, és kiválogatjátok) az Izráel tizenkét nemzetségét [vagyis törzsét]” (Mát. 19,28).

És: „Mikor pedig eljő az embernek Fia az ő dicsőségében, és ő vele mind a szent angyalok [a hírnökök, a követek], akkor beül majd az ő dicsőségének királyiszékébe [és helyet foglal fönséges trónján]. És elébe [az Ő színe elé] gyűjtetnek mind a népek [a nemzetek], és elválasztja [és el fogja különíteni] őket egymástól, miként a pásztor elválasztja [és elkülöníti] a juhokat [vagyis a birkákat, a bárányokat] a kecskéktől [vagyis a kecskebakoktól].  És a juhokat jobb keze felől, a kecskéket pedig bal keze felől állítja. Akkor ezt mondja a király a jobb keze felől állóknak: Jertek, én Atyámnak áldottai, örököljétek [és vegyétek örök birtokul] ez országot [ezt a királyságot], amely számotokra készíttetett [amelyet nektek készítettem] a világ megalapítása [a világ kezdete, teremtése] óta [és a világ levetése óta].” (Mát. 25,31-34).

„De [azt] mondom néktek, hogy sokan eljőnek [sokan fognak érkezni] napkeletről és napnyugatról [is]. És letelepednek [vagyis asztalhoz dőlnek] Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában [az Egek Istenének királyságában]. Ez ország fiai pedig [vagyis akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat] kivettetnek

[Más fordítás: De azokat, akiket a királyság illetne, hogy e királyság fiai legyenek, ki fogják dobni] a külső sötétségre; holott lészen sírás (jajgatás, siránkozás) és fogaknak csikorgatása” (Mát. 8,11-12)

Az apostolon keresztül folytatódik a kijelentés a szentekhez, a Krisztus népéhez: „Igaz beszéd ez. Mert ha vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is [Más fordítás: Megbízható az ige. Ha ugyanis vele együtt meghaltunk, vele együtt fogunk élni is]. Ha tűrünk [ha kitartunk; ha állhatatosak vagyunk], vele együtt fogunk uralkodni is [vele együtt királyságra fogunk jutni mi is]: ha megtagadjuk, ő is megtagad minket” (2 Tim. 2,11-12).

„Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világot [a görög koszmosz szó jelentése: világegyetem; világmindenség; a teremtett világ (azaz: az angyalok és emberek együtt)] ítélik meg?” (1 Kor. 6,2 ).

A megdicsőült Úr kijelentése: „És aki győz, és aki mindvégig megőrzi (és megtartja) az én cselekedeteimet, annak hatalmat adok a pogányok felett; hogy legeltesse őket vasvesszővel (pásztorbot; királyi pálca, ami erős, szilárd, rendíthetetlen), törje őket össze, mint a cserépedényeket. Ahogyan én is hatalmat kaptam erre az én Atyámtól, és adom annak a (asztér: fényt sugárzó, és szétszóró) hajnalcsillagot. Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” (Jel. 2,26-29).

És hogy mit ad az Úr, arról így beszél: Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben. Én vagyok… ama fényes (asztér: fényt sugárzó, és szétszóró) hajnali csillag” (Jel. 22,16).

És: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe (az én trónusomon) üljön velem, amint én is győztem és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében (az ő trónusán). Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Szellem a gyülekezeteknek!” (Jel. 3,21-22).

Dávid így prófétál Krisztusról, és az Ő népéről: „Az Úr végzését [dekrétumát; parancsszavát] (ki)hirdetem (bejelentem): Ő így szólt hozzám: „A Fiam vagy, ma adtam neked életet. [ma nemzettelek (szültelek) téged]. Kérd tőlem, és örökségül [konkrétan apai örökségként] adom neked a népeket, [pogányokat; nemzeteket] birtokodul [osztályrészedül elfoglalásra] a föld határait [a földkerekséget]. Vasvesszővel (pásztorbot; királyi pálca, ami erős, szilárd, rendíthetetlen) verheted [kormányozd] őket, és mint a cserépedényt  összetörheted, [széjjelzúzod; megtöröd]” (Zsolt 2,7-9).

És a világmindenség Uráról – aki a Krisztus – prófétál Dávid: „Kelj fel, oh Isten, ítéld meg a földet, mert néked jutnak örökségül minden népek” (Zsolt. 82,8)

Ő az Úr, és Ő a király: „Megemlékeznek és megtérnek az Úrhoz a föld minden határai, és leborul előtted a pogányok minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, uralkodik a pogányokon (nemzeteken) is” (Zsolt. 22,28-29)

Ővele együtt Isten minden ígérete, ereje, hatalma azoké, akik elnyerték a fiúság Szellemét: „Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, aki asszonytól lett, aki törvény alatt lett, Hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta az Isten az ő Fiának Szellemét a ti szíveitekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által” (Gal. 4,4-7)

Mert Ővele együtt lettek a fiak is mindennek örökösei: „Akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette” (Zsid. 1,2)

Luk. 22,31 Monda pedig az Úr: Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon [és megrázzon], mint a búzát [és mint a búzaszemet];

Luk. 22,32 De én imádkoztam [könyörögtem] érted, hogy [adott helyzetben] el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén [(episztrephó): megfordulva, visszatérj], a te atyádfiait erősítsed [(sztéridzó) támogasd, és tápláld].

Luk. 22,33 Ő pedig monda néki: Uram, te veled kész vagyok mind tömlöcre, mind halálra menni!

Luk. 22,34 És ő monda: Mondom néked Péter: Ma nem szól addig a kakas, míg te háromszor meg nem tagadod, hogy ismersz engem^*

*Máté így írja le a történteket: A húsvéti vacsora után: „… dicséretet [vagyis zsoltárokat] énekelvén, kimenének az olajfák hegyére. Akkor monda nékik Jézus: Mindnyájan ezen az éjszakán megbotránkoztok [és elveszítitek a hiteteket; megbotlotok] én bennem [és tőrbe estek]. Mert meg van írva: Megverem [és megölöm] a pásztort, és elszélednek [és szétszóródnak] a nyájnak juhai. De föltámadásom után előttetek megyek majd Galileába [jelentése: csekély, alacsony, megvetett; a pogányok körzete]. Péter pedig felelvén, monda néki: Ha mindnyájan megbotránkoznak is [és ha mások el is veszítik a hitüket; és ha mindannyian megütköznek is] te benned, én soha meg nem botránkozom [én soha meg nem ütközöm]. Monda néki Jézus: Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem [és háromszor fogod letagadni, hogy ismersz engem]. [Péter tovább erősködött; és erre így fogadkozott, és] Monda néki Péter: Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged [és akkor sem tagadom le, hogy ismerlek téged]. Hasonlóképen szólnak [és ugyanígy beszélnek, és fogadkoznak] vala a többi tanítványok is” (Mát. 26,30-35).

 És ez így került megírásra: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, aki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura. Verd meg a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet. (Más fordítás: Kard! Támadj pásztoromra, bizalmas emberemre! - így szól a Seregek URA. Vágd le a pásztort, széledjen el a nyáj! Még a bojtárokra is kezet emelek!)” (Zak. 13,7).

Mikor az Úr kijelenti, hogy el kell mennie tőlük, Péter válasza egy kérdés: „Monda néki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felele néki Jézus: Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz (és oda most nem követhetsz); utóbb azonban utánam jössz (és később majd követsz). Monda néki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad (és miért ne követhetnélek most)? Az életemet adom éretted! Felele néki Jézus: Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem” (Ján. 13,36-38).

Péter apostol megtérése után, így figyelmezteti a testvéreket: „Józanok (és óvatosak, megfontoltak és éberek) legyetek, mert a ti ellenségetek a sátán (aki az ördög), mint ordító oroszlán szertejár (és kószál mindenütt), keresvén, kit elnyeljen” (1Pét 5,8)

Luk. 22,35 És monda nékik: Mikor elküldtelek benneteket erszény, táska [vagy tarisznya] és saru nélkül, volt-é valamiben fogyatkozástok [hiányotok, (hüsztereó): nélkülöztetek-e valamit]? Ők pedig mondának: Semmiben sem^*

*Az Úr előzőleg így küldte ki tanítványait: „És megparancsolá nékik, hogy az útra semmit ne vigyenek egy pálcán [vándorboton] kívül; se táskát [tarisznyát], se kenyeret, se pénzt az övükben; Hanem kössenek [húzzanak] sarut, de két ruhát [köntöst] ne öltsenek” (Márk. 6,8-9)

Luk. 22,36 Monda azért nékik: De most, akinek erszénye van, elővegye, hasonlóképen a táskát; és akinek nincs [kardja], adja el felső ruháját, és vegyen szablyát [vagyis vásároljon kardot].

Luk. 22,37 Mert mondom néktek, hogy még ennek az írásnak [ami így van megírva] be kell teljesülni rajtam, hogy: És a gonoszok közé számláltatott [és a bűnösök közé sorolták]. Mert amik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek [mert ami felőlem elrendeltetett, az most beteljesedik]^*

*És ez így lett megírva: „Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, (mert önként ment a halálba) és a bűnösök közé számláltatott; (és hagyta, hogy a bűnösök közé sorolják) pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (Ésa. 53,12)

Luk. 22,38 Azok pedig mondának: Uram, ímé van itt két szablya [vagyis két kard]. Ő pedig monda: Elég [megfelel].

Luk. 22,39 [Ezután eltávozott onnan], és kimenvén, méne az ő szokása szerint az Olajfák hegyére; követék pedig őt az ő tanítványai is^*

*Az Úr Jézus a templomban tanít, de az éjszakát az olajfák hegyén tölti: „Tanít vala pedig naponta a templomban; éjszakára pedig kimenvén, a hegyen vala [(aulidzomai): tölti az éjszakát, és ott tartózkodott], mely Olajfák hegyének neveztetik” (Luk. 21,37).

 Mikor szolgákat küldenek a vallási vezetők, hogy elfogják őt: „Jézus pedig elméne az Olajfák hegyére (Ján. 8,1).

Innen küldi el tanítványait, hogy elkészítsék a húsvéti vacsorát: „És mikor Jeruzsálemhez közeledének, Bethfagé és Bethánia felé, az olajfák hegyénél, elkülde kettőt tanítványai közül, [ezzel a megbízatással]” (Márk. 11,1).

Itt jelenti ki tanítványainak az elkövetkezendő eseményeket: „Mikor pedig az olajfák hegyén ül vala, a templom átellenében [a szenthellyel szemben], megkérdezék őt magukban [külön; bizalmasan] Péter, Jakab, János és András” (Márk. 13,3).

Feltámadása után itt búcsúzott el tanítványaitól, és innen ment vissza a mennybe: „Akkor megtérnek [ezután visszatértek] Jeruzsálembe a hegyről, mely hivatik Olajfák hegyének, mely Jeruzsálem mellett van, egy szombatnapi járóföldre [ez a rabbinikus értelmezés szerint annyi lehetett, mint a pusztai táboron átvezető út, azaz 2000 lépés, ami kb. 880 méter]” (Csel. 1,12)

Luk. 22,40 És mikor ott a helyen vala [mikor oda értek], monda nékik. [Más fordítás: Mikor pedig odaért a megszokott helyre, így szólt hozzájuk]: Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.

Luk. 22,41 És ő [eltávolodott], és eltávozék tőlük mintegy kőhajításnyira; és térdre esvén [térdre borulva így], imádkozék,

Luk. 22,42 Mondván: Atyám, ha akarod, [vedd el] és távoztasd el tőlem e pohárt; mindazáltal ne az én akaratom [vagy vágyam], hanem a tiéd legyen!

Luk. 22,43 És angyal jelenék meg néki mennyből, erősítvén őt.

Luk. 22,44 És haláltusában lévén [(agónia): harcában, küzdelemben, és gyötrődésében], buzgóságosabban [(ekteneszteron): elszántabban, odaadóbban, kitartóbban, állhatatosabban] imádkozék; és az ő verítéke olyan vala, mint a nagy vércseppek, melyek a földre hullanak

[Más fordítás: Halálos gyötrődésében még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek].

Luk. 22,45 És minekutána fölkelt az imádkozástól, az ő tanítványaihoz menvén, aludva találá őket a szomorúság miatt,

Luk. 22,46 És monda nékik: Mit alusztok? Keljetek fel és imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek^*

*A tanítványoknak előre kijelenti, hogy szenvednie kell: „Azért jöttem, hogy e világra tüzet bocsássak [tüzet dobjak a Földre]: és mit akarok, ha az immár meggerjedett. [Más fordítás: és mennyire szeretném, ha az már lángra lobbant volna, ha már lángolna]? De bemerítéssel kell nékem alámeríttetnem; és mely igen szorongattatom, míglen az elvégeztetik. [Más fordítás: De van egy alámerítkezés számomra, amelybe alá kell meríttetnem, és mennyire gyötrődöm, míg ez be nem teljesedik]” (Luk. 12,49-50).

Máté így írja le a Gecsemáné kertben történteket: „Akkor elméne Jézus velük egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak [jelentése: olajütő, olajprés], és monda a tanítványoknak: Üljetek le itt, míg elmegyek, és amott imádkozom. És maga mellé vévén Pétert és Zebedeusnak két fiát, kezde szomorkodni [és remegni] és gyötrődni [és nyugtalan lett]. Ekkor monda nékik: Felette igen szomorú az én lelkem [egész lényem] mind halálig! [Bánat fogja körül lelkemet (egész lényemet), míg csak a halál el nem jön] maradjatok itt és vigyázzatok [és virrasszatok] én velem

[Más fordítás: A szomorúságom olyan nagy, hogy majdnem megöl. Maradjatok itt, és maradjatok ébren velem együtt].

És egy kissé előre [és tovább] menve, arcra borult [a földre], könyörögvén [imádkozván] és mondván: Atyám! Ha lehetséges, múljék [és távozzék] el tőlem e pohár.

[Más fordítás: Ha lehetséges, hadd ne kelljen kiinnom a szenvedésnek ezt a poharát];

 mindazáltal ne úgy legyen amint én akarom [és amint én kívánom], hanem amint te. Akkor méne [vagyis visszament] a tanítványokhoz és alva [vagyis szunnyadva] találá őket, és monda Péternek: Így nem bírtatok [hát ennyire nem volt erőtök] vigyázni [és virrasztani; ébren maradni] velem egy óráig sem!? Vigyázzatok [és virrasszatok; maradjatok ébren] és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek; mert jóllehet a szellem kész [hajlandó, és készséges ugyan], de a (hús)test erőtlen.

 [Más fordítás: Mert a szellem azt akarja tenni, ami jó, de a (hús)test gyenge].

Ismét elméne másodszor is, és könyörge [és imádkozik], mondván: Atyám! Ha el nem múlhatik [és ha nem távozhat el] tőlem e pohár [e kehely], hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod. És mikor visszatér vala [és visszament hozzájuk], ismét alva [elszunnyadva] találá őket; mert megnehezedtek vala az ő szemeik [és nem tudták nyitva tartani a szemüket, mert szemükre álom súlya nehezedett]. És ott hagyva őket, ismét elméne és imádkozik harmadszor, ugyanazon beszéddel [ugyanazokkal a (logosz): igével] szólván. Ekkor [visszatért], és méne az ő tanítványaihoz, és monda nékik: Aludjatok immár és nyugodjatok [most már szunnyadhattok]. Ímé, elközelgett [és eljött] az óra, és az embernek Fia a bűnösök [(hamartólosz): céltévesztettek] kezébe adatik. Keljetek fel [ébredjetek és induljunk], és menjünk! Ímé elközelgett [és közel van, megérkezett, és itt van az], aki engem elárul” (Mát. 26,36-46).

Márk bizonyságtétele így hangzik: „És menének ama helyre, amelynek Gecsemáné [(Gethszémané): olajütő, olajprés] a neve; és monda az ő tanítványainak: Üljetek le itt, amíg imádkozom. És maga mellé vevé Pétert és Jakabot és Jánost, és kezde rettegni [(ekthambeó): megdöbben; megrémül, nagyon (súlyosan) meghökken. Szó szerint: áhítattal telitett lelkiállapotba került] és gyötrődni. (adémoneó: elkedvetlenedik) [Más fordítás: Aztán rémület és otthontalanság (hontalanság) érzete kezdte nyugtalanítani]; És monda nékik: Szomorú az én lelkem (pszükhé: egész lényem) [halálos szomorúság borult a lelkemre (pszükhé: egész lényemre)] mind halálig; maradjatok itt, és vigyázzatok [őrködjetek, és virrasszatok]. És egy kevéssé előre menvén, a földre esék [a földre borult], és imádkozék, hogyha lehetséges, múljék el tőle ez az óra; És monda: Abba, Atyám! Minden lehetséges néked. Vidd el [távoztasd el] tőlem ezt a poharat [ments meg engem e pohártól]; mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Azután visszatért és aludva [szunnyadva] találá őket, és monda Péternek: Simon, alszol [szunnyadsz]? Nem bírtál egy óráig vigyázni [Más fordítás: Nem voltál képes egyetlen órát virrasztani; Nem volt erőd egy órát ébren tölteni]? Vigyázzatok [virrasszatok; maradjatok ébren] és imádkozzatok, hogy kísértetbe ne jussatok; a szellem ugyan kész [(prothümosz): készséges, hajlandó], de a (hús)test erőtlen [tehetetlen]. És ismét elmenvén, imádkozék, ugyanazon szavakkal szólván. Amikor pedig visszatért, ismét aludva találá őket; mert a szemeik megnehezedtek vala [mert szemükre álom nehezedett], és nem tudták mit feleljenek néki. Harmadszor is jöve, és monda nékik: Aludjatok immár [tovább] és nyugodjatok. Elég [megvan a döntés]; eljött az óra; [nincs a gonosz előtt akadály] ímé az embernek Fia a bűnösök kezébe adatik. Keljetek föl [ébredjetek], menjünk: ímé elközelgett [megérkezett], aki engem elárul [kiszolgáltat]” (Márk. 14,32-42).

János is erről tesz bizonyságot: „Mikor ezeket mondta vala Jézus, kiméne az ő tanítványaival együtt túl a Kedron patakán (Jelentése: zavaros, piszkos, sötét, fekete; téli patak, fekete patak. A Kidronon való átkelés a város elhagyásának számított), ahol egy kert vala, amelybe bemenének ő és az ő tanítványai. Ismeri pedig azt a helyet Júdás is, aki őt elárulja vala; mivelhogy gyakorta ott gyűlt egybe Jézus az ő tanítványaival” (Ján. 18,1-2).

Most így kérte az Atyát: „Most az én lelkem háborog (és megrendült); és mit mondjak? (Kérjem azt): Atyám, ments meg engem ettől az órától. De azért jutottam ez órára (hiszen éppen ezért az óráért jöttem!)” (Ján. 12,27).

 De hiszen: „Azért szeret engem az Atya, mert én leteszem (odaadom) az én életemet, hogy újra felvegyem (visszavegyem) azt. Senki sem veszi (és veheti) azt el éntőlem, hanem én teszem le azt én magamtól (én magamtól adom oda). Van hatalmam letenni azt (hogy odaadjam), és van hatalmam ismét felvenni (hogy ismét visszavegyem) azt. Ezt a parancsolatot vettem (ezt a küldetést kaptam) az én Atyámtól” (Ján. 10,17-18).

Az apostol bizonyságtétele az Úr Jézusról, a testben megjelent Igéről: „Hanem önmagát megüresíté szolgai formát vévén föl [szolgai alakot öltött], emberekhez hasonlóvá lévén [és külsejét tekintve olyan lett (úgy jelent meg), mint egy ember (és magatartásában is embernek bizonyult)]. Más fordításban: »hanem azzal, hogy rabszolgai alakját öltötte fel, s emberi hasonmásba öltözött, üressé tette magát, mindenről önként lemondott, és beleegyezett abba, hogy szolga legyen. Amikor a Földön megszületett és emberré lett, valóban olyan is volt, mint egy szolga«. És mikor olyan állapotban találtatott, mint ember [(szkhéma): alakjára nézve embernek bizonyult; vagy formájában embernek mutatkozott], megalázta magát, engedelmes lévén halálig, még pedig a keresztfának [kínoszlopon való] haláláig. Más fordítások: [sőt még akkor is, mikor külső idomban olyan volt már, mint egy ember, megalázta magát azzal, hogy a halálig engedelmes lett, éspedig a kereszt (kínoszlopon bekövetkezett) haláláig]. »Még más fordítás: Amikor külsejét tekintve úgy élt, mint ember, megalázkodott, és tökéletesen engedelmeskedett Istennek. Még akkor is engedelmes volt, amikor emiatt meg kellett halnia. Igen, a kereszten (kínoszlopon) történt halála pillanatáig engedelmes maradt«” (Fil. 2,7-8).

Az Úr Jézus szenvedése, rettegése, és haláltusája volt a legnagyobb kísértés számára, de ebben sem bukott el, ezért: „Lévén annakokáért nagy főpapunk, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Istennek Fia, ragaszkodjunk hitvallásunkhoz. Mert nem oly főpapunk van, aki nem tudna megindulni gyarlóságainkon, hanem aki megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt. Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez (a kegyelem trónusához), hogy irgalmasságot nyerjünk és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül (amikor segítségre van szükségünk)” (Zsid. 4,14-16).

Az apostoli bizonyságtétel így hangzik: „Ki az ő (hús)testének napjaiban (az Ő (hús)testi élete idején) könyörgésekkel és esedezésekkel, erős (és hangos) kiáltás és könnyhullatás közben járult ahhoz (vagyis az elé), aki képes megszabadítani (akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa) őt a halálból, és meghallgattatott az ő istenfélelméért” (Zsid. 5,7-10).

Dávid szája által így könyörgött: „Mert te hoztál ki engem az anyám méhéből, és biztattál (és biztonságba helyeztél) engem anyámnak emlőin. Születésem óta a te gondod voltam (és már anyám ölében is rád voltam utalva); anyám méhétől fogva te voltál Istenem. Ne légy messze (és ne légy távol) tőlem, mert közel a nyomorúság (a baj), és nincs, aki segítsen. Tulkok sokasága kerített be engem (hatalmas bikák vettek körül), körülfogtak (bekerítettek) engem Básán bikái (és bivalyai). Feltátották rám szájukat, mint a ragadozó (a marcangoló) és ordító oroszlán” (Zsolt. 22,10-14).

„Körülvettek (körülfontak) engem a halál kötelei, és a pokol szorongattatásai támadtak meg engem, (és a sírtól való rettegés fogott el engem); nyomorúságba és ínségbe jutottam (és bánatban vagyok)” (Zsolt. 116,3).

Halál kötelei (és örvényei) vettek körül, s az istentelenség árjai (és pusztító áradata) rettentettek engem (és Béliál hullámai rémítettek). A Seol kötelei vettek körül (és a sír kötelei fonódtak rám, és körülfontak); a halál tőrei fogtak meg engem (és a halál csapdái meredtek rám, és a halálos hurkok rám csapódtak)” (Zsolt. 18,5-6).

De Te: „Véres áldozatban és ételáldozatban nem telik kedved: nyitott fület adtál nekem. Égőáldozatot és vétekáldozatot nem kívánsz. Akkor így szóltam: Íme, megjelentem, a könyvtekercsben írva van rólam. Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette (a szívemben) van” (Zsolt. 40,7-9)

Luk. 22,47 És mikor még beszél, ímé sokaság [egy tömeg] jöve, melynek az méne előtte, aki Júdásnak neveztetik, egy a tizenkettő közül: és közelgete Jézushoz [és Jézushoz lépett], hogy őt megcsókolja.

Luk. 22,48 Jézus pedig monda néki: Júdás, csókkal árulod el [és szolgáltatod ki] az embernek Fiát?

Luk. 22,49 Látván pedig azok, akik ő körülötte valának, ami következik [hogy mi készül], mondának néki: Uram, vágjuk-é őket fegyverrel

[Más fordítás: megkérdezték: Uram, odavágjunk a karddal]?

Luk. 22,50 És közülük valaki megvágá a főpap szolgáját [vagyis egyikük oda is csapott a főpap szolgájára], és levágá annak jobb fülét.

Luk. 22,51 Felelvén [megszólalva] pedig Jézus, monda: Elég eddig [hagyjátok abba]. És illetvén [vagyis megérintve] annak fülét, meggyógyítá [és helyreállítja] azt.

Luk. 22,52 Monda pedig Jézus azoknak, akik ő hozzá mentek [amikor odaléptek hozzá], a főpapoknak [az ellene kivonult papi fejedelmeknek], a templom tisztjeinek [templomőrség vezetőinek] és a véneknek: Mint valami latorra, úgy jöttetek szablyákkal [úgy vonultok ki ellenem, mint valami rabló ellen kardokkal] és fustélyokkal [és botokkal]?

Luk. 22,53 Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám [és nem emeltetek rám kezet]; de ez a ti órátok [és a sötétség hatalmának ideje], és a sötétségnek hatalma [és itt leplezi le magát a sötétség hatalmassága].

Luk. 22,54 Megfogván [és megragadva] azért őt, elvezeték, és elvivék [vagyis bekísérték] a főpap házába. Péter pedig követi vala távol [messziről]^*

*Máté így írja le a történteket: „És még mikor beszél vala, ímé Júdás, egy a tizenkettő közül, eljöve [és megjött] és vele együtt sok nép [nagy sokaság; nagy tömeg] fegyverekkel [kardokkal] és fustélyokkal [és botokkal, dorongokkal], a főpapoktól és a nép véneitől [Más fordítás: A tömeget a főpapok és a nép elöljárói küldték]. Aki pedig őt elárulja vala, jelt ada nékik [és ezt az ismertetőjelet adta meg nekik], mondván: Akit én majd megcsókolok, ő az, fogjátok [és ragadjátok] meg őt. És mindjárt [egyenest] Jézushoz lépvén [Jézushoz menve], monda: Üdvöz légy Mester [(khairó): Örülj! Üdvözöllek Rabbi]! És megcsókolá őt. Jézus pedig monda néki: Barátom [(hetairosz) társam, kísérőm], miért jöttél? [hát ezért jöttél; akkor tedd azt, amiért jöttél]. Akkor [a fegyveresek] hozzámenvén [és hozzálépve], kezeiket Jézusra veték és megfogták [vagyis elfogták; letartóztatták; megragadták] őt. És ímé egyik azok közül, akik a Jézussal valának, kinyújtván kezét [kardjához kapott], szablyáját [vagyis kardját kihúzta], és kirántá, és a főpap (rab)szolgáját megcsapván [rásújtott a főpap rabszolgájára], és levágá [leszelte] annak egyik fülét. Akkor monda néki Jézus: Tedd helyére szablyádat [vagyis kardodat]; mert akik fegyvert [vagy kardot] fognak, fegyverrel kell veszniük [és fegyver által pusztul el; Mert mindaz, aki kardot ragad, kard által vész el]. Avagy azt gondolod-é, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg [tizenkét légiónyi: (egy légió hatezer főből állt, tehát hetvenkétezer)] angyalnál?

 [Más fordítás: Hát úgy véled, hogy nincs nekem hatalmam rá, hogy magam mellé szólítsam Atyámat, hogy Ő tizenkét légió angyalnál is többet állítson mellém],

De mi módon teljesednének be az írások, hogy [ennek] így kell lenni [így kell történni, és bekövetkezni]? Ugyanekkor [pedig a tömeghez fordult], és monda Jézus a sokaságnak: Mint valami latorra [mint egy haramiára; mint valami rablóra], úgy jöttetek [és úgy törtök rám] fegyverekkel [és kardokkal] és fustélyokkal [vagyis botokkal; husángokkal; dorongokkal felfegyverkezve], hogy megfogjatok [és elfogjatok] engem? Naponként nálatok ültem, tanítván a templomban, és nem fogtatok meg engem [és nem nyúltatok hozzám]. Mindez pedig azért lőn [és azért történt], hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Ekkor elhagyták őt a tanítványok mind [és magára hagyva] elfutnak [és elmenekülnek]. Amazok pedig megfogván [vagyis akik elfogták a foglyul ejtett] Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap pitvaráig [vagyis a főpap palotájának udvaráig]; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal [s leült a szolgák, a poroszlók közé], hogy lássa a végét [hogy mi lesz a dolog vége, mi fog történni]” (Mát. 26,47-58).

Márk még további részleteket tár fel: „Egy ifjú pedig követé őt, akinek [meztelen] testét csak egy gyolcs ing takarta [egy lepedő burkolta]; és megfogák [megragadták] őt az ifjak. De ő ott hagyva az ingét [kezükben hagyta a lepedőt], meztelenül elszaladt tőlük [elmenekült; elfutott]. És vivék [elvezették] Jézust a főpaphoz. És oda gyűlnek [összeültek] mindnyájan a főpapok [papi fejedelmek], a vének és az írástudók. Péter pedig távolról követé őt, be egészen a főpap [palotájának] udvaráig: és ott üle [együtt leül] a szolgákkal, és melegszik vala a tűznél” (Márk. 14,51-54).

János még további részletekkel írja le a történteket: „Júdás tehát magához vevén (azaz maga mellé vette) a katonai csapatot, és a papi fejedelmektől és a farizeusoktól (küldött templomi)szolgákat, oda méne fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus azért tudván mindazt, ami reá következendő vala (vagyis ami reá vár), előre méne (és előlépett), és monda azoknak: Kit kerestek? Felelének néki: A názáreti Jézust. Monda nékik Jézus: Én vagyok. Ott állt pedig ő velük Júdás is, aki elárulta őt. Mikor azért azt mondá nékik, hogy: Én vagyok; hátra vonulnak (és visszatántorodtak) és földre esének. Ismét megkérdezé azért őket: Kit kerestek? És azok mondának: A názáreti Jézust. Felele Jézus: Mondtam néktek, hogy én vagyok. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el (és engedjétek ezeket elmenni); Hogy beteljesüljön a beszéd (mert így kellett beteljesednie annak az igének), amelyet mondott: Azok közül, akiket nékem adtál, senkit sem vesztettem el (és senkit nem hagytam elveszni). Simon Péter pedig, akinek szablyája vala, kirántá azt, és megüté a főpap szolgáját (azaz: Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára), és levágá annak jobb fülét. A szolga neve pedig Málkus (jelentése: tanácsadó, király, ragyogás) vala. Monda azért Jézus Péternek: Tedd hüvelyébe a te szablyádat (a kardodat); avagy nem kell-é kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem? A (katonai) csapat azért és az ezredes és a zsidók (templom)szolgái (ekkor elfogták, és) megfogták Jézust, és megkötözték őt” (Ján. 18,3-12).

Az Úr Jézus így figyelmezteti a mindenkori hívőket: „Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté (a maga képmására alkotta) az embert” (1 Móz. 9,6).

És: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes tűrése és hite (Más fordítás: Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van a helye a szentek állhatatosságának és hitének)” (Jel. 13,10).

Péter apostol bizonyságot tesz arról, hogy a próféták ezt előre megmondták: „Atyámfiai [testvéreim], férfiak, szükség volt betelni [és beteljesedni] annak az írásnak, melyet megjövendölt [és előre megmondott, kinyilatkoztatott] a Szent Szellem Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lőn azoknak, akik megfogták [és elfogták] Jézust. Mert mi közénk számláltatott [és közénk tartozott], és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét [mert a mi szolgálatunk részese volt].

(Más fordítási lehetőség: Ez a szolgálat jutott neki örökségül)” (Csel. 1,16-17).

És Dávid így prófétál erről: „Még az én jóakaróm (a legjobb barátom) is, akiben (meg)bíztam, aki kenyeremet (velem együtt) ette, fölemelte sarkát ellenem (és az is ellenem támadt)” (Zsolt. 41,10).

Jeremiás is erről szólt: „Orrunk lehelete (éltető leheletünk), az Úr felkentje megfogattaték (és foglyul esett) az ő vermeikben, akiről azt (gondoltuk, és) mondottuk: az ő árnyékában élünk a pogányok között, (és hogy oltalma alatt élhetünk a népek között)” (Siral. 4,20).

 Így teljesedett be a prófécia: „Fegyver (kard), serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen (támadj pásztoromra, bizalmas emberemre), aki nékem társam! Így szól a Seregeknek Ura. Verd meg (vágd le) a pásztort és elszélednek a juhok, én pedig a kicsinyek ellen fordítom kezemet (még a bojtárokra is kezet emelek)” (Zak. 13,7).

És Júdásról így szól a prófécia: Jó szándékúak a baráttól kapott sebek, de csalárd a gyűlölködőnek a csókja” (Péld. 27,6)

Luk. 22,55 És mikor tüzet gerjesztettek [tüzet gyújtottak] az udvar közepén, és ők együtt leültek [és körülülték], Péter is leült ővelük [és leült közéjük].

Luk. 22,56 És meglátván őt egy szolgálóleány, amint a világosságnál ült, szemeit reá vetvén [szemügyre vette, és figyelmesen megnézve], monda: Ez is ő vele vala!

Luk. 22,57 Ő pedig megtagadá őt, mondván: Asszony, nem ismerem őt!

Luk. 22,58 És egy kevéssel azután [vagyis rövid idő múlva] más látván őt, monda: Te is azok közül való vagy! Péter pedig monda: Ember, nem vagyok!

Luk. 22,59 És úgy egy óra múlva más valaki erősíti, [és határozottan állította] mondván: Bizony [ez az igazság] ez is vele vala: mert Galileából [jelentése: a pogányok körzetéből] való is.

Luk. 22,60 Monda pedig Péter [és ismét tagadta]: Ember, nem tudom [és nem is értem, hogy], mit mondasz! És azonnal, mikor ő még beszélt, [hirtelen] megszólalt a kakas.

Luk. 22,61 És hátra fordulván az Úr, tekinte [és ránézett] Péterre. És [eszébe jutott, és] megemlékezék Péter az Úr szaváról [(logoszáról), vagyis Igéjéről], amint néki mondta: Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem.

Luk. 22,62 És kimenvén Péter, keservesen síra [elkeseredetten sírt, zokogott, és jajgatott]^*

*Az Úr Jézus tudva, hogy eljött szenvedésének órája, kijelenti tanítványainak, hogy mindnyájan el fogják veszíteni hitüket. Egyben az is kijelentést nyer, hogy ameddig meg nem kapja  a hívő Isten erejét – vagyis nem kerül bemerítésbe a Szent Szellembe – addig „bár a szellem készséges ugyan, de a (hús)test erőtlen” (Mát. 26,41): „Péter pedig felelvén, monda néki: Ha mindnyájan megbotránkoznak is [ha mások el is veszítik a hitüket; és ha mindannyian megütköznek is] te benned, én soha meg nem botránkozom [én soha meg nem ütközöm]. Monda néki Jézus: Bizony mondom néked, ezen az éjszakán, mielőtt megszólal a kakas, háromszor megtagadsz engem [háromszor fogod letagadni, hogy ismersz engem]. [Péter tovább erősködött; és erre így fogadkozott] Monda néki Péter: Ha meg kell is veled halnom, meg nem tagadlak téged [akkor sem tagadom le, hogy ismerlek téged]. Hasonlóképen szólnak [ugyanígy beszélt; és fogadkozott] vala a többi tanítványok is. Amazok pedig megfogván [akik elfogták a foglyul ejtett] Jézust, vivék Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol az írástudók és a vének egybegyűltek vala. Péter pedig követi vala őt távolról egész a főpap pitvaráig [a főpap palotájának udvaráig]; és bemenvén, ott ül vala a szolgákkal [s leült a szolgák, a poroszlók közé], hogy lássa a végét [hogy mi lesz a dolog vége, mi fog történni]. Péter pedig [ez alatt] künn [kívül] ül [tartózkodik] vala az udvaron, és hozzá menvén egy szolgálóleány, monda: Te is a Galileabeli Jézussal valál. Ő pedig mindenkinek hallatára megtagadá, mondván: Nem tudom [nem értem], mit beszélsz [mit mondasz]. Mikor pedig kiméne a tornácra [a kapuba] meglátá őt egy másik szolgálóleány, és monda az ott levőknek: Ez is a názáreti Jézussal vala. És ismét megtagadá [mégpedig] esküvéssel [is megerősítette], hogy: Nem is ismerem ezt az embert. Kevés idő múlva pedig az ott álldogálók menének hozzá, és mondának Péternek: Bizony te is közülük való vagy; hiszen a te beszéded [a kiejtésed; tájszólásod] is elárul téged. Ekkor átkozódni és esküdözni kezde [elkezdett átok alatt esküt tenni], hogy: Nem ismerem ezt az embert. És a kakas azonnal [nyomban] megszólalt. És megemlékezék [visszaemlékezett] Péter a Jézus beszédéről [(réma): kijelentéséről, Igéjéről, amit Jézus korábban mondott neki], ki ezt mondotta vala néki: Mielőtt a kakas szólana, háromszor megtagadsz engem [háromszor fogod letagadni, hogy ismersz engem]; és kimenvén onnan, keservesen síra [zokogott; és keserves sírásra fakadt]” (Mát. 26,33-35.57-58.69-75).

Márk bizonyságtétele így hangzik: „És monda nékik Jézus: Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem; mert meg van írva: Megverem a pásztort, és elszélednek a juhok. Péter pedig monda néki: Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem. És monda néki Jézus: Bizony mondom néked, hogy (te még) ma, ezen az éjszakán, mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor tagadsz meg engem. Ő pedig annál inkább erősíti vala: Ha veled együtt kell is meghalnom, semmiképpen meg nem tagadlak téged. Hasonlóképen szólnak vala a többiek is” (Márk. 14,27.29-31).

De amikor az Úr Jézust letartóztatják, és vezetik Kajafáshoz, a főpap házába, akkor: „Péter pedig távolról követé őt, be egészen a főpap [palotájának] udvaráig: és ott üle [együtt leül] a szolgákkal, és melegszik vala a tűznél. Amint pedig Péter lent vala az udvarban, odajöve egy a főpap szolgálói közül; És meglátván Pétert, amint melegszik vala, rátekintvén, monda: Te is a Názáreti Jézussal valál! Ő pedig megtagadá, mondván: Nem ismerem, s nem is értem, mit mondasz. És kiméne a tornácra [az előcsarnokba]; és a kakas megszólala. A szolgáló pedig meglátva őt, kezdé ismét mondani az ott állóknak: Ez közülük való. Ő pedig ismét megtagadá. De kevés idő múlva az ott állók ismét mondják vala Péternek: Bizony közülük való vagy; mert Galileabeli is vagy, és a beszéded is hasonló [és a beszéded is elárul téged]. Ő pedig kezde átkozódni és esküdözni, hogy: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek. És másodszor szóla a kakas. És Péternek eszébe juta a beszéd [(réma): kijelentés], amelyet néki Jézus mondott vala, hogy mielőtt a kakas kétszer szólana, háromszor megtagadsz engem. És sírva fakada” (Márk. 14,54.66-72).

János is bizonyságot tesz a történtekről: Az Úr Jézus elmondja, hogy ahová Ő most megy, nem mehetnek vele tanítványai. Péter válasza egy kérdés: „Monda néki Simon Péter: Uram, hová mégy? Felele néki Jézus: Ahová én megyek, most én utánam nem jöhetsz (és oda most nem követhetsz); utóbb azonban utánam jössz (és később majd követsz). Monda néki Péter: Uram, miért nem mehetek most utánad (és miért ne követhetnélek most)? Az életemet adom éretted! Felele néki Jézus: Az életedet adod érettem? Bizony, bizony mondom néked, nem szól addig a kakas, mígnem háromszor megtagadsz engem” (Ján. 13,36-38).

János további részleteket tár elénk: „Simon Péter pedig, és egy másik tanítvány követi vala Jézust. Ez a tanítvány pedig ismerős vala a főpappal, és beméne Jézussal együtt a főpap (palotájának) udvarába, Péter pedig kívül áll vala az ajtónál. Kiméne azért ama másik tanítvány, aki a főpappal ismerős vala, és szóla az ajtóőrzőnek, és bevivé Pétert. Szóla azért Péterhez az ajtóőrző (szolgáló)leány: Nemde, te is ez ember tanítványai közül való vagy? Monda ő: Nem vagyok. A szolgák pedig és a poroszlók (a templomőrök) ott állnak vala, (akik tüzet raktak) szítván a tüzet, mivelhogy hűvös (sőt hideg) vala, és melegszenek vala. Ott áll vala pedig Péter is ővelük együtt, és melegszik vala. Mondának azért néki: Nemde, te is ennek a tanítványai közül való vagy? Megtagadá ő, és monda: Nem vagyok. Monda egy a főpap szolgái közül, rokona annak, akinek a fülét Péter levágta: Nem láttalak-e én téged ővele együtt a kertben? Ismét megtagadá azért Péter; és a kakas azonnal megszólalt” (Ján. 18,15-18.25-27).

Ezért így figyelmeztet Isten igéje: „Azért aki azt hiszi, [gondolja; úgy véli] hogy áll, meglássa, [vigyázzon; ügyeljen] hogy el ne essék” (1 Kor. 10,12).

Péter megbánta, hogy megtagadta Urát, és keservesen sírt, ezért mondja az Írás: „Mert az Isten szerint való [az Istennek tetsző] szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan [megingathatatlan] megtérést szerez [más felismerésre térést munkál menekülésre, melyben nincs megbánni való; megbánhatatlan gondolkozásmód megváltoztatást munkál az üdvösségre]; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez [munkál; a halálba visz.]

«Más fordítás: Mert az a fajta szomorúság, ami Isten akarata szerint változtatja meg a gondolkodásotokat és a szíveteket, végül a megmeneküléshez vezet – az ilyet utólag soha nem kell megbánni. Ezzel szemben az a fajta szomorúság, ami a hitetlen emberekre jellemző, a halálhoz vezet»” (2 Kor. 7,10).

Ezért mondja a Szent Szellem: „Jobb a szomorúság a nevetésnél; mert az orcának szomorúsága által jobbá lesz a szív” (Préd. 7,3)

„Mert az kedves dolog (értékes), ha valaki Istenről való meggyőződéséért (Istentől felébresztett lelkiismeretéért) (Istenhez tartozása tudatában) tűr (elvisel, kitart, kibír) keserűségeket…” (1Pét 2:19)

Luk. 22,63 És azok a férfiak, akik fogva tarták [akik őrizték] Jézust, csúfolják [és gúnyolják] vala, vervén [ököllel ütve] őt.

Luk. 22,64 És [majd] szemeit betakarván [és eltakarván], arcul csapdossák őt, és kérdezték őt, mondván: Prófétáld meg ki az, aki téged ver [és ki ütött meg téged]?

Luk. 22,65 És sok egyéb dolgot mondának néki, [és káromló szájjal trágár és becsmérlő szavakkal] szidalmazván őt^*

*Máté így írja le a történteket: „Akkor szemébe köpdösnek és arcul csapdosták [és ütötték, ököllel verték] őt, némelyek pedig botokkal verik [és vesszővel csapdosták], Mondván: Prófétáld meg nékünk Krisztus [hát találd ki, Messiás], kicsoda az, aki üt téged” (Mát. 26,67-68).

Ézsaiás is megprófétálta ezeket az eseményeket: „Az Úr Isten (az én Uram, az ÚR) megnyitotta fülemet, és én nem voltam engedetlen, hátra nem fordultam (és nem hátráltam meg). Hátamat odaadám a verőknek (és hagytam, hogy verjék a hátamat), és orcámat a szaggatóknak (hogy tépjék a szakállamat), képemet (vagyis arcomat) nem födöztem (és nem takartam) be a gyalázás és köpdösés előtt. És az Úr Isten (az én Uram, az ÚR) megsegít engemet, azért nem szégyenülök meg (és nem maradok gyalázatban), ezért olyanná tettem képemet (az arcomat), mint a kova(kő), és tudtam, hogy szégyent nem vallok. Közel van, aki engem megigazít (és aki igazságot ad nekem), ki perel én velem (ki mer perbe szállni velem)? Álljunk együtt elő! Kicsoda peresem (ki az én vádlóm)? közelegjen hozzám (lépjen ide)! Ímé, az Úr Isten (az én Uram, az ÚR) megsegít engem, kicsoda kárhoztatna engem (ki mer bűnösnek mondani)? Ímé, mindnyájan, mint a ruha megavulnak (és szétmállanak), moly emészti (és rágja) meg őket! Ki féli közületek az Urat? És ki hallgat az ő szolgája szavára? Ő, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki (és nem ragyog rá fény), bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez! Ímé, ti mind, akik tüzet gyújtotok, felövezvén magatokat tüzes nyilakkal, vettessetek tüzeteknek lángjába és a tüzes nyilakba, amelyeket meggyújtottatok! Kezemből jő ez rátok; fájdalomban fogtok feküdni

(Más fordítás: De mindnyájan, akik tüzet szítotok, gyújtónyilakat gyártotok, saját tüzetek lángjába kerültök, nyilaitok tüzébe, melyeket gyújtottatok! Az én kezem teszi ezt veletek, kínok közé kell jutnotok)!” (Ésa. 50,5-11).

Egy előképben is bemutatja a Szent Szellem az Úr gyalázását: „Feltátották ellenem szájukat, gyalázatosan arcul csapdostak (és gyalázkodva arcul vertek) engem, összecsődültek ellenem. Adott engem az Isten az álnoknak, és a gonoszok kezébe ejte engemet” (Jób. 16,10)

Luk. 22,66 [Amint megvirradt], és amint nappal lett, egybegyűlt a nép véneinek tanácsa, főpapok, [vagyis a papi fejedelmek] és írástudók [a törvénymagyarázók]: és vivék [elővezettették] őt az ő gyülekezetükbe [a nagytanácsba, a Szanhedrinbe],

Luk. 22,67 [S ott felszólították], mondván: Ha te vagy a Krisztus [a Felkent, a Messiás], mondd meg nékünk. Monda pedig nékik: Ha mondom néktek, nem hiszitek:

Luk. 22,68 De ha kérdezlek is, nem feleltek nékem, sem szabadon nem bocsátotok.

Luk. 22,69 Mostantól fogva ül az embernek Fia az Isten hatalmának jobbja felől[ (dünamisz dexiosz): hatalomból fakadó erő jobbján].

Luk. 22,70 Mondának pedig mindnyájan: Te vagy tehát az Isten Fia? Ő pedig monda nékik: Ti mondjátok, hogy én vagyok!

Luk. 22,71 Azok pedig mondának: Mi szükségünk van még bizonyságra [bizonyítékra, vagy tanúvallomásra]? Hiszen mi magunk hallottuk az ő szájából^*

*Már a húsvét előtti nap a vallási vezetők azon tanácskoztak, hogy az Úr Jézust elfogják, és megöljék: „Akkor egybegyűlnek a főpapok, az írástudók [és törvénymagyarázók] és a nép vénei a főpap házába [vagyis palotájába], akit Kajafásnak [jelentése: kőfaragó; elnyomás] hívtak. És tanácsot tartának [tervet készítettek, és megegyeztek abban], hogy Jézust álnoksággal megfogják [vagyis csellel, cselvetéssel csapdába csalják, és elfogják] és megöljék. De azt mondják vala: Ne az ünnepen: hogy zendülés ne legyen [és nehogy zavargás törjön ki] a nép között [nehogy fellázadjon a nép]” (Mát. 26,3-5).

És az Úr Jézusról így szól a prófécia: „Mert felőlem szólnak elleneim, és akik életemre törnek, együtt tanácskoznak” (Zsolt.71,10).

„Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket. (Más fordítás: Eltökélték magukat a gonosztettre, megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket)? Álnokságokat koholnak (terveznek, titokban tartják tervüket, és); a kikoholt tervet végrehatják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan (mert kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve)” (Zsolt. 64,6-7).

És a vallási vezetők az Úr Jézus kihallgatásakor hamis tanúkat igyekeztek szerezni: „A főpapok pedig és a vének és az egész (nagy)tanács [a Szanhedrin] hamis bizonyságot keresnek vala [és igyekeztek hamis tanúvallomásra szert tenni] Jézus ellen, hogy megölhessék [és hogy halálra ítélhessék, és adhassák] Őt; És nem találnak. És noha sok hamis tanú jött vala elő, még sem találnak. Utoljára pedig előjövén két hamis tanú, [akik azt állították] Mondván: Ez azt mondta: Leronthatom [mert hatalmam van arra, hogy leromboljam] az Isten templomát, és három nap alatt felépíthetem [és három nap alatt felépítsem] azt. És fölkelvén [és erre fölállt] a főpap, monda néki: Semmit sem felelsz-é? Micsoda tanúbizonyságot tesznek ezek ellened. [miért nem felelsz semmit arra, amivel ezek vádolnak]? Jézus pedig hallgat vala. És felelvén a főpap, monda néki: Az élő Istenre [esküvéssel] kényszerítelek téged [és az élő Isten nevében megesketlek, és parancsolom], hogy mondd meg nékünk, ha te vagy-é a Krisztus [a Messiás], az Istennek Fia? Monda néki Jézus: Te mondád. [Én Vagyok]. Sőt mondom néktek: Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján [az erőnek, és hatalomnak jobbján], és eljőni az égnek felhőiben. Ekkor a főpap megszaggatá a maga (felső)ruháit [a köpenyét], és monda: Káromlást szólott [Istent káromolta; és ez az ember Istent gyalázta]. Mi szükségünk van még bizonyságokra?  [Több tanúra nincs is szükségünk]. Ímé most hallottátok az ő káromlását [amit Isten ellen mondott]. Mit gondoltok [mi az ítéletetek; mi a véleményetek]? Azok pedig felelvén mondának: Méltó a halálra. [Bűnös, halált érdemel]” Mikor pedig [megvirradt, és kora] reggel lőn, tanácsot tartának mind a főpapok [vagyis az összes papi fejedelmek] és a nép vénei [és azt a határozatot hozták] Jézus ellen, hogy őt megöljék [vagyis hogy halálra juttatják; és kimondották, hogy halálra adják őt]. (Mát. 26,59-66;27,1).

Azért kerestek – akár hamis – tanúkat is, mert a vallásos emberek a törvényt betű szerint betartják, és a törvény kimondta, hogy: „Csak két vagy három tanú vallomása alapján szabad valakit halálra ítélni; egy tanú vallomása alapján nem szabad. Nem lehet elég egy tanú senkinek a bűne vagy vétke dolgában sem, bármilyen vétket követett is el. Két vagy három tanú szavával lehet érvényes egy ügy” (5 Móz. 17,6; 19,15).

 Márk bizonyságtétele így hangzik:  „És vivék [elvezették] Jézust a főpaphoz. És oda gyűlnek [összeültek] mindnyájan a főpapok [papi fejedelmek], a vének és az írástudók. A főpapok [papi fejedelmek] pedig és az egész tanács [(szünedrion): Szanhedrin: főpapokból, vénekből és írástudókból álló bírói és törvényhozó testület volt Izraelben] bizonyságot [bizonyítékot] keresnek vala Jézus ellen, hogy megölhessék [hogy halálra adhassák, hogy halálra ítélhessék] őt; de nem találnak vala. Mert sokan tesznek vala ugyan hamis tanúbizonyságot [hamis tanúvallomást] ellene, de a bizonyságtételek [a vallomások] nem valának megegyezők [nem voltak egybehangzók]. És némelyek fölkelének [felállnak] és hamis tanúbizonyságot tőnek ellene, mondván: Mi hallottuk, mikor ezt mondá: Én lerontom [lerombolom] ezt a kézzel csinált templomot, és három nap alatt [és harmad napra] mást építek, amely nem kézzel csináltatott. De még így sem vala egyező [egybehangzó] az ő bizonyságtételük [vallomásuk]. Akkor a főpap odaállván a középre, megkérdé Jézust, mondván: Semmit sem felelsz-é? Miféle bizonyságot tesznek [vallanak] ezek te ellened? Ő pedig hallgat vala, és semmit sem felele. Ismét megkérdezé őt a főpap, és monda néki: Te vagy-é a Krisztus, az áldott Isten Fia? Jézus pedig monda: Én vagyok. És meglátjátok majd az embernek Fiát ülni a hatalomnak [a Hatalmas, a Mindenható] jobbján [amint az erő jobbján ül], és eljőni az ég felhőivel/ben. A főpap pedig megszaggatván ruháit [köntösét], monda: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallátok a káromlást [az istenkáromlást]. Mi tetszik néktek [mi a ti véleményetek erről]? Azok pedig halálra méltónak ítélték őt mindnyájan” (Márk. 14,53.55-64).

János is ír a történtekről: „A főpap azért kérdezé Jézust az ő tanítványai felől, és az ő tudománya (és tanítása felől) felől. Felele néki Jézus: Én nyilvánosan szólottam a világnak, én mindenkor tanítottam a zsinagógában és a templomban, ahol a zsidók mindenünnen összegyülekeznek; és titkon semmit sem szólottam. Mit kérdesz engem? Kérdezd azokat, akik hallották, mit szóltam nékik: ímé ők tudják, amiket nékik szólottam. Mikor pedig ő ezeket mondja vala, egy a poroszlók (vagyis szolgák) közül, aki ott áll vala, arcul üté Jézust, mondván: így felelsz-é a főpapnak? Felele néki Jézus: Ha gonoszul szóltam, tégy bizonyságot a gonoszságról (és bizonyítsd be, hogy rossz volt, amit mondtam); ha pedig jól, miért versz engem. Elküldé őt Annás (ezután) megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz” (Ján. 18,19-24)