Ige: A magról

Hogyan jelenti ki Isten az Ő igéjében, hogy ki jött el testben, miért kellet eljönnie, mi történt vele, és mi volt a célja, amit meg is valósított.

„És ő (az Úr Jézus) monda nékik: Óh balgatagok [(anoétosz): értelmetlenek, nem gondolkodó ostobák] és rest szívűek [(bradüsz): lassú, közömbös, tompa a bensőtök] mindazoknak elhívésére, amiket a próféták [(prophétész): az Isten nevében szóló, isteni akaratot közvetítő személyek] szóltak!

Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni [nem volt-e szükségszerű elviselni, eltűrni, és elszenvedni ezeket] a Krisztusnak, és úgy menni be az ő dicsőségébe [méltóságába, ragyogó fényességébe, és így megdicsőülnie]?

És elkezdvén Mózestől és minden prófétáktól fogva, magyarázza [(dierméneuó): értelmezi] vala nékik minden írásokban [a teljes Szentírásban], amik őfelőle megírattak^” (Luk. 24,25-27)

Már az Édenben így hangzik az ígéret a „mag”-ról a céltévesztett ember számára: „És monda az Úr Isten a kígyónak: Mivelhogy ezt cselekedted, átkozott légy minden barom (minden állat) és minden mezei vad között; hasadon járj, és port egyél életed minden napjaiban. És ellenségeskedést szerzek (és támasztok) közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod” (1 Móz. 3,14-15).

Ezt a „magot” kapja meg Ábrahám, és örökli Jákób, és Izsák: „Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat, mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek” (1 Móz. 22,17-18).

És az Újszövetségben nyer kijelentést, hogy ki az Ábrahám magja: „Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, aki a Krisztus” (Gal. 3,16)

És a pogányokból (nemzetekből) megtérteknek is így szól az Úr: „Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök” (Gal. 3,29).

Ez a „mag” fiú gyermekként fog belépni a világba: „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen, és hívják nevét: csodálatosnak, tanácsosnak, erős Istennek, örökkévalóság atyjának, békesség fejedelmének! Uralma növekedésének és békéjének nem lesz vége a Dávid trónján és királysága felett, hogy fölemelje és megerősítse azt jogosság és igazság által mostantól mindörökké. A seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt!” (Ésa. 9,6-7).

Az lesz a jel, hogy beteljesedett az ígéret, hogy szűztől fog születni: „Ezért ád jelt néktek az Úr maga: Ímé, a szűz fogan méhében, és szül fiat, s nevezi azt Immánuelnek, aminek jelentése: velünk az Isten” (Ésa. 7,14).

Ez a gyermek Dávid magvából származik: „Ímé, eljőnek a napok, azt mondja az Úr, és támasztok Dávidnak igaz magvat, és uralkodik, mint király, és bölcsen cselekszik és méltányosságot és igazságot cselekszik e földön. Az ő idejében megszabadul Júda, és Izráel bátorságosan lakozik, és ez lesz az ő neve, amellyel nevezik őt: Az Úr a mi igazságunk (a mi megigazulásunk)!” (Jer. 23,5-6).

Ő király lesz: „És az én szolgám, Dávid lesz a király ő rajtuk, s egy pásztora lesz mindnyájuknak; és az én törvényeim szerint járnak, s parancsolataimat megőrzik és cselekszik” (Ezék. 37,24).

 És egyben próféta is lesz: „Prófétát támaszt néked az Úr, a te Istened te közüled, a te atyádfiai közül olyat, mint én: azt hallgassátok” (5 Móz. 18,15).

De – mondja – Ézsaiás. „Ki hitt a mi tanításunknak, és az Úr karja kinek jelentetett meg (Más fordítás: Ki hitte volna el, amit hallottunk, ki előtt volt nyilvánvaló az ÚR hatalma)? Felnőtt, mint egy vesszőszál Ő előtte, és mint gyökér a száraz földből, nem volt néki alakja és ékessége (amiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna), és néztünk reá, de nem vala ábrázata kívánatos!

Utált (és megvetett) és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője! Mint aki elől orcánkat elrejtjük, utált (és megvetett) volt; és nem gondoltunk (nem törődtünk) vele. Pedig betegséginket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá, és mi (pedig) azt (gondoltuk), és hittük, hogy ostoroztatik, verettetik és kínoztatik Istentől (hogy Isten csapása sújtotta és kínozta)! És ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.

Mindnyájan, mint juhok eltévelyedtünk, kiki az ő útára tértünk (mindenki a maga útját járta); de az Úr mindnyájunk vétkét őreá veté (őt sújtotta mindnyájunk bűnéért). Kínoztatott, pedig alázatos volt, és száját nem nyitotta meg, mint bárány, mely mészárszékre vitetik, és mint juh, mely megnémul az őt nyírók előtt; és száját nem nyitotta meg! A fogságból és ítéletből ragadtatott el (fogság és ítélet nélkül hurcolták el), és kortársainál ki gondolt arra (ki törődött azzal), hogy kivágatott az élők földéből, hogy népem bűnéért lőn rajta vereség?! És a gonoszok közt adtak sírt néki, és a gazdagok mellé jutott kínos halál után: pedig nem cselekedett hamisságot, és álnokság sem találtatott szájában.

És az Úr akarta őt megrontani betegség által (az ÚR akarata volt az, hogy betegség törje össze); hogyha önlelkét áldozatul adja, magot lát, és napjait meghosszabbítja, és az Úr akarata az ő keze által jó szerencsés lesz (célhoz jut vele). Mert lelke szenvedése folytán látni fog (és lelki gyötrelmeitől megszabadulva látja őket), és megelégszik, ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket ő viseli (ő hordozza el). Azért részt osztok néki a nagyokkal, és zsákmányt a hatalmasokkal oszt, mivelhogy életét halálra adta, és a bűnösök közé számláltatott; pedig ő sokak bűnét hordozá, és a bűnösökért imádkozott!” (Ésa. 53,1-12). Dániel is őróla. és az Ő haláláról prófétál: „A hatvankét hét múlva pedig kiírtatik a Messiás és senkije sem lesz…” (Dán. 9,26).

 Mózes prófétálja meg, hogy hogyan végzik ki a Messiást: „És monda az Úr Mózesnek: Csinálj magadnak tüzes kígyót, és tűzd fel azt póznára: és ha valaki megmarattatik, és feltekint arra, életben maradjon. Csinált azért Mózes rézkígyót, és feltűzé azt póznára. És lőn, hogy ha a kígyó valakit megmar vala, és az feltekinte a rézkígyóra (és nem a póznára), életben marada” (4 Móz. 21,8-9).

És azt az örömhírt kell hirdetni, hogy maga a mindenható Isten jött el, hogy meghaljon, és megjutalmazza örök élettel azokat, akik ezt elhiszik: „Magas hegyre menj fel, örömmondó Sion! Emeld föl szódat magasan, örömmondó Jeruzsálem! Emeld föl, ne félj! Mondjad Júda városinak: Ímhol Istenetek! Ímé, az Úr Isten jő hatalommal, és karja uralkodik! Ímé, jutalma vele jő, és megfizetése Ő előtte” (Ésa. 40,9-10).

Mikeáson keresztül is hangzik a kijelentés, Isten az, aki kegyelmet ad: „Kicsoda olyan Isten, mint te, aki megbocsátja a bűnt és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban (és abban telik kedve, hogy kegyelmet ad)! Hozzánk térvén, könyörül rajtunk (és irgalmas lesz hozzánk); eltapodja álnokságainkat. Bizony a tenger mélységébe veted minden bűnünket!” (Mik. 7,18-19).

Péter apostolon keresztül kerül kijelentésre, hogy a próféták már Krisztus Szelleme által szóltak: „Nyomozódván [vizsgálva, és kutatva], hogy mely vagy milyen időre [(kairosz): korszakra] jelenté azt ki [(déloó): mutatta meg, és jelezte] a Krisztusnak őbennük levő [őbennük lakozó, és működő] Szelleme. Aki eleve [vagyis előre hirdette, és] bizonyságot tett a Krisztus szenvedéseiről [a Krisztusra váró szenvedésekről] és az azok után való [és az ezeket követő] dicsőségről [méltóságról, és megdicsőülésről] (1 Pét. 1,11).

Ezért egészen bizonyosnak tartjuk a prófétai beszédet, amelyre jól teszitek, ha mint sötét helyen világító lámpásra figyeltek, amíg felragyog a nap, és felkel a hajnalcsillag szívetekben. Mindenekelőtt tudnotok kell, hogy az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból. Mert sohasem ember akaratából származott a prófétai szó; hanem a Szent Szellemtől indíttatva szólottak az Istennek szent emberei” (2 Pét. 1,19-21).

Pál apostol Thessalonikába hirdeti a Krisztust, Ő is az Írásokból bizonyítja, hogy Jézus a Krisztus: „Pál pedig, amint szokása vala, beméne hozzájuk, és három szombaton át vetekedék (vitába szállt) velük az írásokból, Megmagyarázva és kimutatva (és bizonyítva), hogy a Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból; és hogy ez a Jézus a Krisztus, akit én hirdetek néktek” (Csel. 17,2-3).

Agrippa királynak – a fogságban – is ezt hirdeti Pál apostol: „Ezekért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban. De Istentől segítséget vévén, mind e mai napig állok, bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon kívül, a mikről mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak teljesedni: Hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni e népnek és a pogányoknak” (Csel. 26,21-23).

Isten igéje azt is kijelenti, hogy miért kellett testet ölteni Istennek, és miből szabadította meg azokat, akik ezt elhiszik: „Mert illendő vala (az volt méltó Istenhez), hogy akiért minden (vagyis akiért van a mindenség) és aki által minden (és aki által van a mindenség), sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé. Mivel pedig a gyermekek (hús)testből és vérből valók, ő is hasonlatosképpen részese lett azoknak, hogy a halála által működésképtelenné tegye azt, akinek hatalma van a halálon, tudniillik az ördögöt, És megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt teljes életükben rabok valának” (Zsid. 2,10.14-15)

Legyen áldás számodra, és váljon életté az Ige: "Legyen világosság!!