Walter Bennett: ORVOSILAG GYÓGYÍTHATATLAN 2. rész

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

De a vég egészen más volt, mint amit az orvosok jósoltak. December 15-én egy evangélikus barátunk beszélt

Naurine-nak egy új könyvről: „Hiszek a csodákban” (I believe in Miracles). Elhozta, hogy olvassuk el.

Együtt olvastuk. A Szellem által való gyógyulás eddig nem volt az én hitem szerint. Tény az, hogy még

sohase voltunk életünkben egy „csodaszolgálaton” sem. Igaz, hogy mint hívő baptista, hittem abban, hogy

Isten meg tudja gyógyítani az ember testét. De az volt a különbség, hogy sohase hittem abban, hogy Isten ma

is megteszi ezt. Ma a doktorok gyógyítanak és kórházak, így gondoltam. Nekünk nem tanították, hogy a

Szent Szellemnek van gyógyító szolgálata. De most hirtelen szembekerültem azzal a lehetőséggel, hogy Isten

még mindig tesz csodákat. Szabályos értelemben, napjainkban is, és Ő

maga munkálja a gyógyulást. Igaz

lehet ez? – csodálkoztunk. Nemsokára megtudtuk. Karácsony után, amelyről mindketten tudtuk, hogy

Naurine számára az utolsó lesz, evangélikus barátunk újra eljött. Miss Kuhlman a Shrine Auditóriumban fog

beszélni január 23-án. Kérte, Naurine jöjjön el vele.

Én ágybanfekvő voltam egy komisz influenzával, de elhatároztam, hogy mindkettőnknek el kell mennie. Hát

átkocsiztunk a városon, hogy résztvegyünk a csodaszolgálaton. Magunkkal vittük lutheránus barátunkat és

még két másik hölgyet.

Figyelmeztettek, hogy korán menjünk, és jó, hogy így is tettünk. A kapukat ezen a vasárnapon 1 óra előtt

nem nyitották ki, és mi már fél 11-kor ott voltunk. Akkor már legalább ezren voltak ott az auditórium kapuja

előtt. Olyan közel férkőztünk a kapuhoz, amennyire csak lehetett.

Lutheránus barátunk, aki ismerte a helyzetet, azt ajánlotta, hogy vigyünk Naurine számára egy tábori széket.

Miután leült, mi négyen kis kört formáltunk körülötte, kézfogva, hogy visszatartsuk a tömeget fájó testének

összenyomásától.

1 órakor megnyíltak a kapuk és minket besodort a hatalmas embertömeg. Végül is helyet találtunk a

földszinten mintegy félúton az auditórium közepén. Naurinera néztem. Arca sápadt volt a szenvedéstől.

81

Teste remegett, mint máskor, az állandó mozgástól. Állandóan hol keresztberakta, hol kiegyenesítette a

lábait, mozgatta karjait és ujjait. Hogy vagy? — kérdeztem. Csak mosolygott és intett a fejével.

Az igazat megvallva, szkeptikusok voltunk. Mikor az összejövetel folyamatban volt és láttuk, hogy emberek

jönnek az emelvényre és elmondták, hogy meggyógyultak különféle betegségekből, kételkedésem még csak

fokozódott, míg egy különös dolog történt, amiben nem lehetett kételkedni. Mellettem egy idegen kinézésű

nő ült. Csúnyán zihált, mert láthatólag asztmás volt. Korábban megkért, hogy segítsek neki kimenni, ha a

zihálása túlságosan erős lenne. Körülbelül a szolgálat felénél a nő hirtelen reszketni kezdett, felállt és a

torkához kapott. Azt gondoltam, rohama van és fel akartam állni, hogy segítsek neki, mikor észrevettem,

hogy sir. Meggyógyultam – mondta, és rám nézett. Tudok lélegzeni. Többé nem zihálok. Valami történt a

mellemben.

A hangja mind izgatottabb lett, amint ismételgette: Meggyógyultam, meggyógyultam!

Az egyik munkás lesietett az oldalhajón, és a nőt az emelvényre vitte, hogy bizonyságot tegyen. Alig tudtam

elhinni, és úgy éreztem, mintha a szemeim csészenagyságúra nőttek volna. Visszahanyatlottam a székemre

kábultan, csendben.

Mi történik itt? – kérdeztem Naurinet. Láttad ezt? Imádkozni kezdtem: Édes Istenem, ha lehetséges, hogy maemberek gyógyuljanak meg, kérlek, gyógyítsd meg Naurinet. Érintsd meg a testét és gyógyítsd meg! Bizony,

ez elég gyenge imádság volt, de többet nem tudtam kinyögni. De bizony nem történt semmi! Végül az

órámra néztem. Majdnem öt óra volt délután. Hat és fél órát voltunk ott. Tudtam, hogy a szolgálat a végéhez

közeledik. Azt hiszem, tulajdonképpen semmi se fog történni – mondtam magamban.

Éppen akkor miss Kuhlman elhagyta azoknak a sorát, akik előrementek, hogy bizonyságot tegyenek

gyógyulásukról és visszament a középső

mikrofonhoz. Így szólt: A Szent Szellem jelenléte itt az

auditóriumban oly nagy ebben a pillanatban, hogy akárki megkaphatja az Úrtól, amit kér, ha most megérinti

és elfogadja azt Tőle. Énekeljetek velem! – mondta, és a kórus és a gyülekezet énekbe kezdett ezekkel a

szavakkal és a dallammal: „Megérintett engem!” Megfordultam és Naurienera néztem. Arcát felfelé emelte

az ég felé, és mindkét kezét feje fölé emelte, tenyerével felfelé, mintha azt várná, hogy magától Istentől

kapjon valamit.

És kapott. Arcának tartása megváltozott, mintha égi fény ömlene el feje és válla körül. Szemei megteltek

könnyel és csaknem angyali mosoly fakadt az arcán. Teste remegni kezdett. A feje búbján kezdődött, amit

később leirt, egy nagyon nagy, de fájdalom nélküli elektromos hullám. Egész teste rázkódott, és a feje

hirtelen előreesett a térdéig, amiről azt hittem, hogy óriási görcs.

Hallottam, amint miss Kuhlman hangja túlkiabálja az éneklést: Valaki a középső szakaszon, mindjárt itt

jobbra, meggyógyult egy ritka bőrbajból! Ki az? És hol van? Éreztem, hogy Naurine megpróbál felállni, de

még erősen reszket. Egész izom- és idegrendszere látszólag egész más körből kapja a vezénylést, mint az

agyából. Megpróbált felállni, de nem tudott. Miss Kuhlman négyszer ismételte a felhívást, hogy előrejöjjön,

míg végre Naurine lábra tudott állni. Ó volt az egyedüli. Meggyógyult. Drágám, elájultál? – kérdeztem.

Tágranyílt szemekkel nézett rám, míg az előtte levő szék támláját fogta. Verejték csorgott róla és féltem,

hogy elesik. Nem tudom, mi történt velem – mondta. De már nem fáj... elmúlt a fájdalom. Walter! Már nem

fáj! – mondta örömmel és hitetlenkedve. Többé nem fáj semmi! Visszahanyatlott az ülésére és most már

tudom, hogy ez Isten ereje volt. Egy ajtónálló, aki a mi területünkön őrködött, egy férfi, akiről később

felfedeztük, hogy egy presbiteriánus elöljáró, közeledett hozzánk és kért, hogy lépjünk ki az oldalhajóba.

Mi ketten felsegítettük Naurinet és az emelvényhez vezettük. Magánál volt, de tántorgott és úgy botladozott,

mintha ittas lenne. Teljesen meggyógyult.

Ezután sok minden történt. Naurine abbahagyta az orvosság szedését. Elmaradt mind az 53 pirula és az

injekció. Csekély orvosi tudásom szerint tudtam, hogy ha a cortisont hirtelen megvonják, a beteg kómába

esik. Naurine ragaszkodott ahhoz meggyőződéséhez, hogy Isten kitisztította a szervezetét a betegségnek és

az orvosságoknak minden nyomától, és nem akart több orvosságot bevenni. Azóta sohase vett be többé

pirulát.

Az ezután következő három nap alatt egyikünk se aludt. Olyan volt, mintha álomvilágban élnénk.

Mindketten olyan izgatottak voltunk a történtek miatt, hogy ha eljött az éj, mindent kivilágítottunk és

fennmaradtunk, beszélgettünk és rádiót hallgattunk és dicsértük Istent.

82

Nagyon különös dolog történt. Ez alatt a három nap alatt Naurine teste különösen meleg volt, csaknem forró.

Nem volt éppen láza, de az egész testén olyan forró volt a bőre, hogy alig lehetett megérinteni. A három nap

után elmúlt, és úgy érezte, hogy a teste visszanyeri rendes hőmérsékletét. Ezen az éjjelen mindketten

kimerülten estünk ágyba és órákig aludtunk.

Egy héten belül elhívtuk az orvost, hogy megvizsgálja. Az arra kérte, hogy menjen el a klinikára, hogy ott a

laboratóriumban vizsgálják meg. Február 22-én az orvos felhívott és kért, hogy menjünk el hozzá. Miután

megvizsgálta Naurinet, visszaült a székére és így szólt: Jól van, Mrs. Bennett, most mondja el, mi történt!

Mit gondol?

Tudja, mire gondolok. Valaminek történnie kellett. Mikor megvizsgáltam, semmi nyomát nem találtam a

sclerodermá-nak, és különben – mondta, felnyitva a mappáját – ezek a legutolsó leletek a laboratóriumból

mind negatívak. Most mondja el, mi történt.

Naurine ezt kérdezte: Hisz ön a csodákban? Igen. Nagyon sokat láttam, amit nem lehet a tudomány szerint

megmagyarázni, ha nem hisz valaki Istenben. Akkor Naurine elmondta, mi történt.

Az orvos csak ült ott és hallgatta. Mikor Naurine befejezte, így szólt: Mi van az orvosságokkal?

Abbahagytam. A cortisont is?

Négy héttel ezelőtt. A gyógyulásom napján – mondta Naurine mosolyogva.

Látom – mondta az orvos elgondolkodva. Ha felöltözött, kérem, várjon a várószobában. Mindjárt jövök.

Kiment a rendelőből és bejött hozzám a várószobába, ahol vártam, és behívott a rendelőjébe: Walter, éppen

most fejeztem be a vizsgálatot a feleségén. Talán ön meg tudja mondani, mi történt vele – mondta. Nem

tudtam, hogy Naurine éppen most mondta el az egész históriát. Elkezdtem én is mondani elölről, és

elmondtam mindent a csodaszolgálatról. Mikor befejeztem, egy percig csendesen ült az asztala mögött.

No, és mi van az orvosságokkal? Szedi még a cortisont? Ö, nem – feleltem – abbahagyta a többivel négy

héttel ezelőtt. Aznap, mikor meggyógyult.

Erre ő kijelentette, hogy Naurine gyógyulását csak egy szóval lehet illetni: csoda. Csoda történt. Hozzátette

még: Meg se próbálják magyarázni. Csak el kell fogadni és normális életet élni tovább.

Ettől fogva el nem mulasztottunk egy Kathrin Kuhlman szolgálatot sem a Shrienben. Baptisták vagyunk és

azok is maradunk talán, de nem gondolnám, hogy valaki minket ezután tipikusnak mondana.