Pókhálós ablakok merednek rám vakon a szakadt függöny mögül,
a cserepet rég elvitte már a szél, a tartólécek közt
átsuhan…
Nyikorgó csigalépcső kanyarulataiban dohos egérlyuk tátong,
az idő mintha megállt volna a nyirkos vakolaton…
Kopott létra álldogál az ódon falnak döntve,
aminek derekán virágot rajzolt a penész…
Belépek az utolsó, nehéz faajtón.
A padlásszobát egyetlen, repedt üveglapon keresztül
világítja meg a lebukó nap halvány fénye,
eleven reménysugár a fakó csendben…
A fény – élet!
Bezárt magány lakatját nyitja fel,
szorosra húzott csuklya alá merészkedik szelíden,
hogy kioldja a halál köteleit.
A fény – szabadság!
Démoni munkatáborok, hallgatag bányák mélyéből hív elő,
hogy életre vezessen a görnyedt hátú kőfejtők
rabszolgajármából.
A fény – látás!
Összekötözött kezekkel, lábakkal ülnek itt a foglyok,
szótlan ajkakkal, mozdulatlan tekintettel a halálos
homályban,
rég járt lépcsőfokokon túl, ahol a mulasztásokkal terhelt
idő
hagyja csak ott kegyetlen nyomait.
Azokat segíthetem ki e megkövült börtönből,
akiket látok, akikhez lehajolok, akikért átvágom magam
poron, penészen és ragacsos pókhálón,
mert ez a fény a krisztusi szeretet!
Jézus a világ világossága!
Gyertek velem, elveszett reménység foglyai!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.