Ige: Az ember engedetlensége átok alá helyezte a teremtett világot!

 „Mert a teremtett világ [vagyis a teremtmények, és az egész természet] sóvárogva [epedő sóvársággal, feszülten] várja az Isten fiainak megjelenését [megnyilvánulását; kijelentését; kinyilatkozását]

Mert a teremtett világ hiábavalóság [mulandóság, üresség, haszontalanság, sikertelenség] alá vettetett [és minden teremtmény mulandóságnak van alávetve] nem önként, [nem önszántából, készségesen, és szabad akaratból] hanem azért, [és az által] aki az alá vetette” (Róm. 8,19-20)

Mert bár már: „… most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. De tudjuk, hogy ha nyilvánvalóvá lesz, hasonlókká leszünk Ő hozzá; mert meg fogjuk őt látni, amint van (amilyen valójában)” (1 Ján. 3,2).

Az egész teremtett világ pedig azt várja, hogy visszaálljon az eredeti –  a teremtéskori, vagyis paradicsomi – állapot, és: „A farkas és bárány együtt legelnek, az oroszlán, mint az ökör, szalmát eszik, és a kígyónak por lesz az ő kenyere. Nem ártanak, és nem pusztítnak sehol szentségemnek hegyén; így szól az Úr”

 „… mert teljes lészen a föld az Úr ismeretével, mint a vizek a tengert beborítják. És lesz ama napon, hogy Isai gyökeréhez, aki a népek zászlója lészen, eljőnek a pogányok, és az ő nyugodalma dicsőség lészen” (Ésa. 65,25; 11,9-10).

És hogy ki helyezte átok alá az egész teremtett világot, arról így tesz bizonyságot Isten Igéje:  „A kígyó pedig ravaszabb vala minden mezei vadnál, melyet az Úr Isten teremtett vala, és monda az asszonynak: Csakugyan azt mondta az Isten, hogy a kertnek egyetlen fájáról se egyetek? És monda az asszony a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk; De annak a fának gyümölcséből, mely a kertnek közepette van, azt mondá Isten: abból ne egyetek, azt meg se illessétek (ne is érintsétek), hogy meg ne haljatok. És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg; Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.

 És látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek (és csábítja a szemet), és kivánatos az a fa a bölcseségért (mert okossá tesz): szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada vele levő férjének is, és az is evék” (1 Móz. 3,1-6).

És az Úr kijelenti az engedetlenség következményét, azt mondva: „Az embernek pedig ezt mondta: Mivel hallgattál feleséged szavára, és ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél, legyen a föld átkozott ('árar: átkot hoztál, és átok alá helyeződött a föld) miattad, fáradsággal élsz belőle egész életedben! Töviset és bogácskórót terem tenéked; s eszed a mezőnek fűvét. Arcod verejtékével eszed a kenyeret, míg visszatérsz a földbe, mert abból vétettél. Bizony por vagy, és vissza fogsz térni a porba!” (1 Móz. 3,17-19).

A prédikátoron keresztül hangzik a kijelentés arról, hogy így lett az élet értelmetlenné: „Mi haszna van az embernek minden fáradozásából, ha fáradozik a nap alatt? Nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, de a föld örökké megmarad. Fölkel a nap, és lemegy a nap, siet vissza arra a helyre, ahol majd újból fölkel. A szél fúj délre, majd északnak fordul, körbefordul a szél járása, és visszatér oda, ahonnan elindult. Minden folyó a tengerbe ömlik, és a tenger mégsem telik meg, pedig ugyanoda folynak a folyók, újra meg újra oda folynak. Minden dolog fárasztó, el sem tudja mondani az ember. Szemünk nem győz eleget nézni, fülünk nem tud eleget hallani. Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt” (Préd. 1,3-9).  

Dávidon keresztül pedig folytatódik: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk” (Zsolt. 90,10).