A FÉRFI KÉT BOTTAL: Harold Selby

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Mr. Selby egyetemet végzett Iowában, és matematika tanítására van képesítése az elemi iskolán kívül. Ő és felesége, Arlene, Conrad nevű kis faluban, Iowában laktak, mikor ez a történet végbement. Két fogadott gyermekük van. Harold az ötödik osztályt tanította, Arlene pedig felsőbb osztályosokat kémiára. Most Elyrában, Ohióban élnek.

Újra szúrást éreztem a bal szememben. Az iskola udvarán álltam és megkérdeztem az egyik ott álló tanítónőt, észrevette-e, hogy rángatózik a szemem. Ő nem vett észre semmit, de mélyen bennem egy érzés támadt, hogy valami nagyon rossz van készülőben.

Az előző hónapok folyamán más különös szimptómák is jelentkeztek – időszakos paralízis a torkomban és valami dadogás, és köhögés. Az orvos pirulákat adott, hogy oldódjék a tüdőm és azt mondta, ne aggódjam. De nekem az volt az érzésem, hogy valami nagyon rossz fog történni. Akkor, 1966. január 15-én, mikor felébredtem, annyira szédültem, hogy nem láttam. Feleségem, Arlene elküldte zongoratanítványait és elvitt engem az orvoshoz. Az injekciót adott, de mikor kifelé mentem rendelőjéből, összeestem. Nem voltam ájult,

de olyan erős nyomást éreztem, hogy lenyomott. Teljes izomrendszerem elernyedt.

Conrad egy kis falu, és a doktor úgy gondolta, menjek kórházba kivizsgálásra. Arlene tehát bevitt Marshalltownba, a kórházba.

Minden tekintetben kivizsgáltak: gerinc, EKG, vérvizsgálat stb. Már jobban éreztem magam, mikor egy pénteken bejött az orvos és azt mondta, hogy vasárnap hazamehetek. Ezen az éjjelen tizenegy órakor

kimentem a fürdőszobába és a nyomás újra ledöntött. Csak segítséggel tudtam visszajutni az ágyba. Mikor visszatért az öntudatom, mindent duplán láttam.

Eljött a vasárnap reggel, mikor haza kellett volna mennem. Az orvos megvizsgálta a szememet és utána útban találtam magam a Waterlooi kórház felé. Akkor még nem tudtam, de Marshalltownban az orvos azt

mondta Arlenenek, hogy azt hiszi, agytumorom van.

A waterlooi kórházban kilenc napot töltöttem, ahol több irányban megvizsgáltak. Az orvos azt mondta: Azt hiszem, ön könnyű szélütést kapott. Mi hazaengedjük önt, de szeretnénk, ha tovább is kapcsolatban állna velünk. – Megkönnyebbülten éreztem magam, bár nem tudom, mért mondta ezt, mert a kártyámra ezt írta: szklerózis multiplex.

Február 14-én az orvos engedelmével újra tanítani kezdtem, csak fél terheléssel. Egész jól ment a dolog, mert délután pihentem és a következő pénteken elhatároztam, hogy egész napi elfoglaltságot kezdek. Kedden reggel Arlene kért, hogy maradjak otthon, de azzal érveltem, hogy egész jól vagyok, és munkába mentem. Kilenc mérföldet vezettem az iskoláig. 10 órakor oly rosszul lettem, hogy a

titkár feleségének kellett kivezetnie a teremből a kocsimig. Vigyen haza, ott jobban leszek – mondtam. De ő a doktor rendelőjébe vitt. Az orvos futva jött ki a kocsihoz és megvizsgált. Perceken belül a mentők vittek vissza Waterlooba. Itt csak három napig voltam, azután az orvosok elküldtek a Mayoklinikára Rochesterbe. Mire Mayoba érkeztem, oly erős fájdalmaim voltak, hogy a bal oldalam megbénult a fejemtől a sarkamig. Duplán láttam és nem tudtam kontrollálni a hólyagomat. Menés közben tántorogtam és nagyon reszkettem. Ha ülni vagy állni próbáltam, a fejem egyik oldalról a másikra lódult, mintha nem volna izom a nyakamban. Halálosan féltem, hogy mit találnak bennem az orvosok.

Mayoban öt napig voltam, ahol ismét teljes kivizsgálásban volt részem: EKG, vérvizsgálat, gerinccsapolás (negyedik) és röntgen.

Március negyedikén feleségem szülei értem jöttek Conrad-ból és hazavittek. Az orvosok azt mondták, hogy érdeklődnek a conradi és waterlooi orvosnál, hogy ellenőrizzék a leleteiket. Hazamentem és vártam. Úgy három hét múlva visszamentem az orvosomhoz. Azt mondta, hogy a mayoi diagnózis megegyezik a waterlooival.

Úgy érti, hogy szélütésem volt? – kérdeztem. Az orvos a fejét csóválta. Bár csak szélütés lenne, Harold. De úgy látszik, szklerózis multiplex. Erről a betegségről semmit sem tudtam, csak amit az újságokban olvastam róla, vagy amit megtudtam, mikor a szomszéd gyűjteni jött az ajtónkhoz a nemzeti kutatás fedezetére. Annyit tudtam, hogy gyógyíthatatlan vagyok. Nincs lehetőség a folyamat megváltoztatására, de még lassítására sem.

Most, mikor minden olyan jól indult volna. 33 éves voltam, és úgy látszott, sikerül elérni életem célját. Arlene és én mindketten tanítottunk. Két drága gyermeket fogadtunk örökbe. Tervbe vettem, hogy az egyetemre megyek, hogy kiegészítsem tanulmányaimat... és most ez ... Bár erőltettem, hogy tanítsak, és az iskolaév végéig ki is bírtam, de végül is teljesen a két botomtól függtem. Nem tudtam felmenni az irodám lépcsőin, és a személyes szükségleteim ellátása is óriási erőfeszítésbe került. 18 pirulát vettem be naponként. Elveszettnek éreztem magam. Jobban elveszettnek, mint ahogy éreznem kellett volna. Mindig nagyon tevékeny életet éltem és a mások baján igyekeztem segíteni. Az elemi iskolában baseballt és futballt is tanítottam a gyerekeknek. Én voltam a csapat futballbírója. És most a normális napoknak vége. Nem tudok járni, még kevésbé futni. Olvasni lényegében lehetetlen volt. Vezetni is csak rövid távra tudtam. A televízió nézés a múlté lett. Még a fürdőkádba való be- és kimenetel is óriási nehézséggel járt. Minden, amit szerettem, néhány hónap leforgása alatt elenyészett.

Észrevettem, hogy kérdezem Isten: Miért? Aktív látogatói voltunk a metodista templomnak, sőt a feleségem orgonált az istentiszteleteken. Mikor új lelkész jött a faluba, a régi azt mondta: önnek egy hallgatója mindig lesz: Harold Selby. A kórusban énekeltem és vasárnapi iskolát tanítottam. De nem készültem el arra, hogy szembenézzek egészségem elvesztésével és a hideg realitással, hogy meghalok. És nem volt említve a Szent Szellem gyógyító ereje. Csak azt tudtam, hogy vége az életemnek. Arra voltam ítélve, hogy életem hátralevő részét félemberként vegetáljam át. Mindent megpróbáltam. Érdeklődtem egy rehaBilltációs lehetőségről. Az orvosok kétségesnek tartották. Menjen haza és a felesége ápolja önt – mondták. De melyik férfi szereti, ha a

feleségétől függ? Különben is Arlene egész nap el volt foglalva a tanítással. Hogyan tudja elvégezni az állását és mellette engem ápolni egész napon át? Másik problémánk is volt. Minden pénzünket elköltöttük, és szükségünk volt az ő fizetésére, hogy meg tudjunk élni.

Tapasztaltam, hogy a legsötétebb órákat mindig virradat követi. Nem gyanított, titokzatos úton lettem bevezetve Isten hatalmába. Oly gyorsan indultak a dolgok, hogy alig lehet elbeszélni. Júniusban kezdődött. Nem akartam, hogy a lábam annyira megmerevedjen, hogy ne tudjam használni, ezért állandóan járkáltam. Egy késő délután elhatároztam, hogy meglátogatom egyik barátomat, aki négy háztömbbel odébb egy üdülőben volt, és akinek szintén szklerózis

multiplexe volt. Visszafelé más úton mentem, és a presbiteriánus pap háza előtt haladtam el. Donald Shaw, a  pap észrevette, hogy lent az utcán két botomra támaszkodva botorkálok. Bár alig ismertük egymást, kikiáltott, és én megálltam, hogy kissé elbeszélgessünk. Van egy könyvem a gyógyulásról, ami érdekelhetné önt – mondta, mikor már készültem elmenni. Nem akartam udvariatlan lenni, hazavittem hát a könyvet, és Arlene felolvasta nekem. A könyv „I Believe in Miracles” volt.

 – Mikor egy héttel később találkoztam Donald Shawval, igy szólt: ön csakugyan hisz abban, hogy Isten meg tudja gyógyítani az embert? Éreztem, hogy kissé bizonytalan saját magában, de gondolkodásra késztetett. Ismertem néhány bibliai történetet, melyek Jézus korában megtörtént csodákról beszélnek. De a Szellem általi gyógyulás gondolata sohase ötlött az eszembe – legalább is addig a pillanatig. Egy percig gondolkodtam, aztán így feleltem: Igen, azt hiszem.

Isten meg tudja tenni, nemde? – Donald megvakarta a nyakát hátulról, és a hátsó kerten át kinézett a szilfákra. Igen, tudom, hogy Isten meg tud tenni ilyesmit. De kérdés, akarja-e vagy nem? – A csodálatos

gyógyulások felsorolása, különösen az olyan embereké, akiknek kevés hite volt, reménysugarat gyújtott az én elbátortalanodott szívemben. Lehet, hogy Isten engem is meggyógyít.

Donald Shaw egy hét múlva Kansas Citybe utazott. Én elhatároztam, hogy többet akarok megtudni Isten hatalmáról, amennyire csak lehet. Ez vezetett minket július végén Waterlooba, egy bibliai konferenciára.

Hozzá voltam szokva a feltűnéshez, amit megjelenésem okozott, mikor két botomon betámolyogtam az összejövetelre. A lábam állandóan úgy festett, mintha el akarnék esni, és a fejem minden irányba dobálózott. De semmi se tudott visszatartani, hogy megtapasztaljam Isten hatalmas voltát.

Mikor az első napon Arlenevel elhagytuk az összejövetelt, ismerős hangot hallottunk. Rossz szememmel nem tudtam felismerni, de Arlene megkérdezte: Harold, itt van Don Shaw? Tudod? – Már hogyne tudnék róla, hiszen ő volt az oka, hogy itt voltunk. A világosságnak egy sugara esett rám. Igazán Isten munkája

lenne? Ő tervezte ezt? Számomra ez túlságosan titokzatosnak látszott arra, hogy megértsem. Visszatekintve most már látom a gyengéd vezető kezet, amivel a Szent Szellem összerakta a zavaros események darabjait, amelyek által gyönyörű képet alkotott a mennyei Atya dicsőségének magasztalására.

Együtt töltöttük az estét és Isten erejének hatalmas gyógyító kegyelméről beszélgettünk. Tanakodtunk, vajjon most is megtartják-e a gyógyító szolgálatokat Pittsburghban? Miért ne írnánk Kathrin Kuhlmannak, hogy megtudjuk? – kérdezte Arlene. A kérdés oly egyszerűnek látszott, hogy csodálkoztunk, miért nem jutott ez az eszünkbe előbb? Másnap két levelet irtunk, egyet magának miss Kuhlmannak, a másikat a pittsburghi kereskedelmi kamarának, amiben információt kértünk.

Nem sok reményem volt rá, hogy a levelek rendeltetési helyükre érnek, így hát folytattam erőfeszítéseimet a kórházi rehaBilltáció terén. Akkor jött meg miss Kuhlman levele. Igen, még tartanak szolgálatokat a Carnegie Hallban. Igen, Isten még mindig meggyógyítja a betegeket, és ő érzi, hogy engem is meggyógyít.

Új reménnyel készültünk, hogy elmegyünk a következő héten tartandó csodaszolgálatra, de minden pénzünket feléltük, és nem várhattunk többre, míg az iskolaév meg nem kezdődik és Arlene megkapja a

fizetését. Pittsburgh nyolcszáz mérföldre volt tőlünk, és legalább 40 dollárra volt szükségünk az utazásra. Tehát az előző héten meg kell szereznem a pénzt. 18 óra alatt eladtam egy Világenciklopédiát. Nem tudom, hogy az emberek érezték-e szomorú helyzetemet, vagy olyan jó kereskedő voltam-e, de Isten munkálkodott, és mi megszereztük a pénzt. És szerdán, augusztus 10-én elindultunk.

Des Moinesig tudtam vezetni, ahol a kórházban megvizsgáltak. De ezután a reflexeim oly rosszul működtek és a látásom is megromlott, hogy beláttam, ezek után nem vezethetek tovább. Arlene mindig félt a városi forgalomban való vezetéstől. Mikor megmondtam neki, hogy nem látok jól, elkezdett sírni. Teljesen kétségbeesve maradtunk a parkolóhelyen. Aztán új reménységgel azt mondtam Arlenenek: Drágám, Isten majd vezet minket. Ha mindig előre megmondod, merre kell fordulnunk, mikor lassan, mikor gyorsan, meg tudom tenni.

Tehát elindultunk a nagy forgalomban, és Ariene utasítása nyomán haladtam, míg Isten adott erőt és ügyességet, hogy baleset nélkül juthassunk a nyílt útra, majd a városokba ismét.

Ezen az első éjszakán Illinoisban az út mentén a kocsiban aludtunk egy parkolóban. Már történt valami a testemben. Még soha nem éreztem ennyire Isten jelenlétét. Hónapok óta először bot nélkül tudtam támolyogni. Alig tudtam elhinni. A sárhányóhoz támaszkodtam és sírtam. Ariene átkarolt és velem együtt sírt. Valami különös dolog történt, éreztük.

Második éjjel behajtottunk Pittsburghba. A kocsik lámpái zavartak. Próbáltam kormányozni, és Ariene mondta, merre menjek. Hogy hogyan menekültünk meg a halától vagy a balesettől, Isten csodája. De sikerült a Carnegie Hall parkolójához beállnunk. Úgy terveztük, hogy ismét a kocsiban töltjük az éjszakát, hogy kevés pénzünkkel takarékoskodjunk. De egy közeli üzlet alkalmazottja óva intett. Mutatott egy közeli szállodát a folyó túlsó partján. De mikor átmentünk a hídon, rossz útra tértünk, és többé nem tudtuk

megtalálni a főutat. Az éjszakát egy olcsó állomáson töltöttük.

 Másnap reggel már 8 órakor megmásztuk a Carnegie Hall lépcsőit. Megtudtuk, hogy a szolgálat csak 3 és fél óra múlva fog kezdődni, pedig már voltak, akik ott vártak. Isten bizonyára megjutalmazza önöket – mondta valaki, mikor megtudták, kik vagyunk. Oly biztatón, oly vigasztalóan hangzott ez! Reménységünk fokozódott.

A további három óra úgy múlt el, mintha percek lettek volna, mikor hallottuk a körülöttünk állók beszámolóit, akik már meggyógyultak. És mikor megnyíltak az ajtók, új erőt éreztem a testemben, ami átvitt a helyre várakozók tömegén.

Majdnem úgy éreztem, mintha elektromos áram futna át, mikor Isten Szelleme áthatotta a tolongó tömeget. Még imádkozni se tudtam, annyira izgatott voltam. Az orgonaszó közelebb vitt Istenhez, mint valaha is voltam. Akkor hirtelen megjelent az emelvényen Kathrin

Kuhlman. A hallgatóság talpraállva adott tetszésének kifejezést. Én is felálltam. Körülöttem mindenki énekelt. Voltak, akik felemelték karjukat. Én is ezt akartam tenni, de nem tudtam. Istenem! – mondtam, s éreztem, hogy szinte beburkol a szeretetével. Csodálatos volt.

Aztán megkezdődtek a gyógyulások. Egy óra hosszat ültem és hallgattam a bizonyságtételeket a gyógyulásokról. Aztán miss Kuhlman ismét felszólította a hallgatóságot, hogy álljon fel és énekeljen.

Feltámolyogtam. – Ne nézzetek Kathrin Kuhlmanra – mondta az emelvényről. Felejtsétek el, ki áll előttetek. Nézzetek fel Jézusra, mert Ő az, aki megadja szívetek kívánságát. Botjaimat az előttem levő szék támlájához támasztottam és megfogtam Ariene kezét. A másik oldalra néztem és megláttam egy kis ráncos néger nőt, aki nehéz munkában megbütykösödött kezét a másik kezem felé nyújtotta. Egy másodperc töredékéig haboztam, de az előítéletem felszínre került, és a kezem helyett csupán a két ujjam hegyét adtam oda, hogy megfogja. Éreztem, amint a kérges kezével szorosan átkulcsolta. Hirtelen elöntött a megbánás hulláma. Uram, bocsáss meg! Az egész kezemet oda kellett volna adnom! Akkor, mintha találat ért volna. Mint a dagály áramlása, fejemtől a lábamig átsúrolta a testemet. Inkább

olyan volt, mintha egész valómon elektromos feszültség áramlott volna át. Az agyam egyik oldalán kezdődött és áramlott át az egész testemen. Levegő után kapkodtam, de a tüdőm tiszta volt. Felnyitottam a szememet és tisztán láttam. Éreztem, hogy lábam, hátam, nyakam erőt nyer. Olyan volt, mintha egész testemet tűvel szurkálták volna. Bizonytalanul hallottam miss Kuhlman hangját: Valaki éppen most meggyógyult! Megfordultam és láttam Arlenét, de mielőtt szólt volna, éreztem: Én vagyok az! Mikor láttam miss Kuhlman egyik segítőtársát az ülések között keresgélni, ott hagytam a két botomat a székhez támasztva és négyöt személy között elindultam én is az oldalhajóban. Megálltam, és akkor a karját akarta nyújtani támaszképen, de úgy gondoltam, nincs szükségem rá. Meggyógyultam. És ez meg is történt. Segítség nélkül mentem le az oldalhajón és fel az emelvény lépcsőin. Ha Isten meggyógyítja önt, ön

meggyógyult – mondta miss Kuhlman. Fusson vissza, lefelé azon a lépcsőn, hogy ezzel is megerősítse bizonyságát.

Megfordultam és lerohantam a lépcsőn, mint egy iskolás gyerek. Nem törődtem, mit mondanak rólam azok, akik látnak.

Mikor visszatértem az emelvényre, miss Kuhlman megkérdezte, van-e jelen valaki, aki bizonyítja a történetemet. Arlene feljött az emelvényre, arca könnyben ázott. Hosszú ideig remegve álltunk átölelve egymást. Ezt a percet sohase fogom elfelejteni.

A csodák elkezdődtek. Csoda volt, ahogy Pittsburghba eljutottunk, de a pénzünk majdnem elfogyott, és másikat kellett szereznem, hogy haza jussunk.

Mikor elhagytuk az auditóriumot, egy teljesen idegen, Mrs. Ross Philips hozzánk lépett és megkérdezte, hol fogjuk tölteni az éjszakát. Arlenével egymásra néztünk és bevallottuk, hogy a kocsink hátsó részében fogunk aludni. Azt ajánlotta, menjünk hozzá Polandba (Ohio) és töltsük a családjával a víkendet. Tétováztunk, s így

az éjszakát a kocsinkban töltöttük, de péntek délután mégis elmentünk a Philips rezidenciára és ott ebédeltünk és aludtunk is.

Másnap reggel részt vettünk miss Kuhlman imaszolgálatán Youngtownban. Mikor eljött az ideje a megajánlásoknak, megnéztem a tárcámat. Csupán egy 10 dollárosom volt. Odasúgtam Arienenek:

Beleteszem. – Ne merészeld! Vissza kell jutnunk Iowába. Azt mondtam: olyan sokat tett értem az Úr, bele kell tennem. Majd hazafelé böjtölni fogunk. Arlene rám nézett. Nem tudta megérteni az én hirtelen támadt nagylelkűségemet.

Mikor miss Kuhlman azt kérte, hogy a pénzt tartsuk a kezünkben és imádkozzunk, mielőtt a megajánlást megtennénk, Arlenével is történt valami. Ima közben megérintette a karomat: Menj előre, drágám, valahogy majd eljutunk. Délután Mrs. Philips óriási uzsonnát adott, és a férje kölcsönadta a nagy termoszát. Úgy öt óra tájban elindultunk. Mért nem mennek a sorompón át? – kérdezte. Sokkal gyorsabb.

De a sorompón át pénzbe kerül, és nem mertük megmondani, hogy egy árva penny se volt nálunk. Azon az uton szebb a vidék – mondtuk.

Mikor az alkonyatban tovahaladtunk, Arelene nagyot sóhajtott. Mi a baj, drágám? Elfelejtkeztél a Mississippi hídjáról – felelte. Tizenöt cent a vám. Azt hiszem, jó lesz útközben meglátogatni a fivéredet – mondtam. De csak a 15 centet fogom kölcsönkérni.

Az éjszakát megint a kocsiban töltöttük, de reggel nyolckor bementünk a községbe egy autószervizbe. A kocsiba gáz kell, nekem pedig borotválkoznom kell. Hitelkártyám volt, és így nem aggódtam, hogy mivel fizetem ki a gázt. A borotválkozás után felüdültem, és új erővel néztem az eljövendő nehézségek elé. Akkor új akadály merült fel. Sajnálom, uram – mondta az állomás kezelője – nem tudom ezt elfogadni. Hogy érti ezt? – dadogtam. Itt áll, hogy önök kötelesek elfogadni a hitelkártyát. A vezető makacssága nem engedett. Már éppen elég időt töltöttem önökkel. Hiszen a gáz csupán $ 3,85 lenne, el kell vennie a csekkemet. Semmi esetre sem! – volt a válasz.

Telefonáltam egy helyi elöljárónak. Elmondtam, ki vagyok, és kértem, váltsa be a csekkemet 3,85 $ értékben. Kérdezte, hová megyek, és honnan jövök. Elmondtam, és hozzátettem, hogy éppen most

gyógyultam meg szklerózis multiplexből. Miből gyógyult meg?

Megismételtem, s megerősítettem, hogy meggyógyultam. Isten meggyógyított a csodaszolgálaton. Első tapasztalatom volt, hogy valaki nem volt úgy elragadtatva a gyógyulásomtól, mint én. A vonal hirtelen elhalt.

Arlenehez fordultam és zavartan néztem rá: felakasztotta. Arlene nevetni kezdett. Lássuk csak, hogyan segít ki az Úr téged ebből a kalamajkából – mondta. Próbálkoztunk a bankkal és másik állomással. Egyik se segített rajtunk. Végül valaki azt ajánlotta, hogy hívjuk fel a helyi vállalkozót. Ö elfogadta a csekkemet és kölcsönözte a hídvámot. Aztán tovább mentünk. Visszaemlékeztem Jézus szavaira, mikor meggyógyította leprást: „Meglásd, senkinek se szólj” (Máté 8,4.) Most kezdem megérteni, miért. De azt is tudtam, hogy semmi se fog visszatartani a bizonyságtételtől.

Az első két héttel később volt, mikor visszavettem tanítói pozíciómat. Azt hittem, semmi nem áll útjában, hogy tanító kötelességem mellett bizonyságot tegyek gyógyulásomról. A gyerekek nehezen tudták megérteni és elhinni, hogy ugyanaz a tanító vagyok, akit nemrég két bottal láttak kínlódva jönni az iskolába. Mikor megkérdezték, mi történt velem, elmondtam nekik. Beszéltem a csodáról és magam átadásáról Jézus Krisztusnak.

Az igazi bizonyságtétel a következő év nyarán történt. Az iskolám szuperintendánsa jött hozzám az új szerződéssel. Meg vagyunk elégedve az ön munkájával, Harold – mondta, és a következő évre 800 dollár emelést szándékozunk adni. – Szünetet tartott. – De egy kikötésünk van. Szeretnénk, ha megígérné, hogy az iskolában abbahagyja a Jézus Krisztusról való beszédet. Ha nem beszélhetek az Úrról, tartsák meg a szerződést – válaszoltam. (Hazamentem és elmondtam Arlenenak, hogy visszautasítottam a következő évi szerződést. Egész éjjel imádkoztunk, kérve Istentől, hogy vezessen és adjon bölcsességet. Másnap beadtam egy kérvényt, hogy engedélyezzék visszatérésemet az elemi iskolába tanácsadó és vezetői minőségben.

Két hétig imádkoztunk Istentől vezetést kérve, és hogy vezessen minket Pittsburgh környékére, hogy részt vehessünk a szolgálatokon. Április 17-én a postaládámban egy nagy, barna boríték volt. A levélben megkaptam, amit kértem, és így kezdődött: „örvendünk, hogy értesíthetjük...” Nemcsak képes voltam mesteri diplomámat elnyerni az ohioi egyetemen, de a jövedelmem is jóval több lett, mint amennyit Conradban eddig kaptam.

Látják, semmi se lehetetlen Isten előtt. Istennél nincs olyan fokozat, amit az Ő hatalma el ne érne. A szklerózis multiplex meggyógyítása számára nem nehezebb, mint a hídvámot megadni. Ez bonyolult dolog? Nem, ez egyszerű. Oly egyszerű, hogy vannak, akik nem hiszik. Én sem hittem harminchárom évig.