Őszi alkony homálya szállt az
észak-svéd tanya körüli mezőkre, földekre. A levegő elég hűvös volt, ami
északon szeptemberben igen gyakori, és az ég szürkéskék színbe öltözött,
jelezve az első éjszakai fagyot.
A ház melletti kertben fiatal
ember állt, és az eget szemlélte, nyílván gondjai voltak. Holger volt, a
legidősebb fiú, aki néhány hét múlva orvosi tanulmányait akarta megkezdeni.
Gyerekkora óta értelmes, szorgalmas fiú volt.
Szülőfaluja kis iskolájában olyan buzgón tanult, hogy a tanító lelkére
kötötte a szülőknek: küldjék a fiút felsőbb iskolába. Mivel Holger is erre
vágyott, először a közeli városban elvégezte a gimnáziumot, nagyon jó érettségi
bizonyítványt szerzett, s így nyitva állt az út az egyetem felé.
De akkor akadály gördült a
tervek elé, mellyel a kis családban senki sem számolt. Az előző mezőgazdasági
év nagyon kedvezőtlenül zárult. Az állandó esőzés tönkretette a szénát, a rozs
pedig nagyon megszenvedte a jégesőt. Még állt a zab, mely az északi részeken
csak szeptemberben aratható. Ennek az aratásnak az eredményétől függött, hogy
Holger tanulhat-e, vagy sem, mert Willemsen apa nem volt gazdag ember. Nagy
nehézséget okozott neki, hogy fiának biztosítsa az egyetemi tanulmányt.
- Hej, fiam – mondta a
zabföld szélén állva -, félek, hogy nem lesz semmi az egyetemre menetelből,
legalábbis ebben az évben. Ha a zab is balul üt ki, akkor nem áll
rendelkezésemre a számodra szükséges pénz. Akkor itthon kell segítened. Mert
idegen munkaerőt már nem tudok megfizetni. Hogy éppen most annyi zabot
vetettem! És milyen szépen áll!
Tekintetével végigcirógatta a
hatalmas zabtáblát, mely messze nyúlt, amerre a szem ellátott. De arca nagyon
gondterhelt kifejezést öltött, mikor az égre nézett, mely átlátszó tisztaságában
semmi jót nem ígért. Holger nem felelt semmit. Csalódása túl nagy volt.
Hiábavaló lett volna erőfeszítése, szorgalma, kitartása?
Az apa visszament a házba.
Holger még mindig az udvaron álldogált, és az eget fürkészte. Körülötte feltűnő
volt a csend. Éppen ez a csend, ez a tökéletes nyugalom nyomasztotta. Mennyire
kívánta most őszi esős szelek süvöltését, zúgását hallani, de a legkisebb
szellő sem rezdült. A szélkakas már órák óta mozdulatlanul észak felé mutatott,
és a hőmérő higanyszála állandóan süllyedt. Előbb még hat fok volt, most már
csak három.
- Semmi kilátás más időre –
látta be Holger, és komoran nézett maga elé.
Hetek óta ostromolta Istent
gyermeki bizalommal, hogy adjon áldást a tervezett tanulmányokhoz. Most
egyetlen éjszakai fagy minden reményét megsemmisítené? És vajon nem fog-e hite
is reményével együtt összeroppanni?
Megint a hőmérőre nézett.
- Két fok! Fagy lesz, sőt
erős fagy! Mindennek, mindennek vége!
- Minek van vége? – kérdezte
egy hangocska a háta mögött. Krisztina, Holger ötéves húgocskája jött ki az
udvarra.
- Az én tanulásomnak, ha a
zab elfagy. De te ezt még nem érted, és nem is kell megértened, mert úgysem
tudsz rajta segíteni!
- Olyan nagyon fájna neked,
ha nem tanulhatnál? Hiszen itthon nálunk a legeslegszebb, vagy nem? – faggatta
Krisztina. Ő még nem tudta Holger gondját igazán átérezni.
A kislány aggódva nézett
bátyjára. Nem értette egészen, mi köze a tanulásnak az időjáráshoz és a zabhoz,
de észrevette, hogy az éjszakai fagy valami gonosz dolog lehet. Egyik lábáról a
másikra ugrált, és közben erősen gondolkozott. Akkor hirtelen eszébe jutott
valami.
- Édesanya ma a ház fala
melletti virágágyat betakarta, hogy a virágok meg ne fagyjanak! Így magyarázta
nekem! Nem tudná Édesapa a zabföldet is betakarni?
- Butaság! – felelte Holger
bosszúsan, de aztán nevetnie kellett Krisztina ajánlatán.
- Nem, Krisztina, az
lehetetlen, nincs ilyen nagy takarónk.
Krisztina kicsit csalódott,
hogy ajánlata nem jelent segítséget. Tovább gondolkodott nagy igyekezettel.
Egyszer csak ragyogni kezdett a szeme.
- Tudod, mit? Ha Édesapának
nincs is olyan nagy takarója, Isten befedheti a földet, nem gondolod?
Ekkor Édesanya kiáltott:
Krisztina jöjjön be és feküdjön le. Holger magára maradt. Még egyszer a
hőmérőre nézett, csaknem egy fok volt már. Letörve ment be a házba.
Sokáig nem jött álom a szemére. Holnap reggel
eltemetheti minden reményét, és ezzel együtt – érezte titkos fájdalommal – még
valami más is kihal benne. Ó, ha még úgy tudna hinni, mint kishúga! De erre már
nem volt képes. Tehetetlenül állt szemben a természet törvényeivel és
folyamataival. És Isten? Tud még kiutat teremteni? Éppen ebben kételkedett
Holger, és ez mélyen földre sújtotta.
Krisztina már régen mély
gyermekálmát aludta. Előzőleg bizalommal imádkozott az Úr Jézushoz: terítsen
egy nagy takarót a zabföldre, hogy meg ne fagyjon. Álmában látta, hogy egy nagy
sereg angyal szállt az égből a földre, és hatalmas fehér takarót tartanak
kezükben, amit gondosan ráterítenek az egész zabföldre. Krisztina öröme
határtalan volt. Mit szól majd hozzá Holger?
Jóval korábban, mint ahogy
Krisztina felébredt, Holger felkelt és kiment. Apját is kint találta, akit a
gondok szintén nem hagytak aludni. Az apa szeme ragyogott!
- Ide nézz! – kiáltott
Holgernek, és rámutatott a földekre.
Ameddig szem ellátott, sűrű
fehér köd feküdt a mezőkön, földeken.
- Isten megőrizte a zabunkat
ma éjjel a megfagyástól, s ezt továbbra is meg tudja tenni. És látod, a szél
megfordult…
A fiú egy szót sem tudott
szólni. Percekig nézte a nagy védőtakarót, akkor visszaszaladt szobájába,
térdre esett és imádkozott. Érezte, hogy kétségeivel, hitetlenségével
megbántotta Istent, és szégyenkezve könyörgött irgalomért, bocsánatért.
Évek teltek el. Ködös tavaszi
reggel volt. A borús idő ellenére az egyetemi városban nagy sürgés-forgás
uralkodott. Sok hallgató letette a záróvizsgát, és ma kellett átvenniük az
orvosi diplomát. Az ünnepélyesen öltözött fiatalemberek között, akik egy kicsit
még az egyetem parkjában sétálgattak, ott volt Holger és húga is, aki eljött,
hogy résztvegyen az ünnepségen, és bátyjával együtt örüljön. Krisztina szeme
ragyogott. Büszkén nézett testvérére, és csendben megköszönte mennyei Atyjának,
hogy családja ezt a napot megérhette.
- Ha legalább a nap sütne! –
jegyezte meg. – A köd egyáltalán nem illik ehhez az ünnepi alkalomhoz.
- Úgy gondolod, Krisztina? –
felelt a fiatal orvos. – Azt hiszem, számunkra a köd nagyon is illik a mai
naphoz. Nem emlékszel, hogy azon az estén, mely minden reményemet szét akarta
rombolni, imádkoztál egy nagy takaróért a zabföldre? A köd, amit Isten akkor
küldött, nem csak tanulmányaimat tette lehetővé, hanem segítőm lett a
hitéletben is. Akkor nem álltam valami erősen. De milyen kegyelmes Isten!
Tudom, hogy hitben járunk, nem látásban (2Kor. 5,7). És mégis mindig
segítségünkre siet azzal, hogy látni is enged. Hála legyen neki, örökre hála,
hogy megismerhetjük Őt, mint Atyánkat és Istenünket a Jézus Krisztusban.
Zsolt 13,5-6: Mert én a Te
kegyelmedben bíztam, örvendezzen szívem a Te üdvösségedben; hadd énekeljek az
Úrnak, hogy jót tett velem!
szerkesztő: Papp Miklós
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.