Ige: Árulás a szeretet színe alatt

„És mikor (Jézus) még beszél, ímé sokaság (közeledett, és) jöve, melynek (élén) az méne előtte, aki Júdásnak neveztetik, egy a tizenkettő közül: és közelgete (és oda lépett) Jézushoz, hogy őt megcsókolja. Jézus pedig monda néki: Júdás, csókkal árulod el az embernek Fiát? Látván pedig azok, akik ő körülötte valának, ami következik (hogy mi készül), mondának néki: Uram, vágjuk-é őket fegyverrel (odavágjunk a karddal)? És közülük valaki megvágá a főpap szolgáját (oda is csapott a főpap szolgájára), és levágá annak jobb fülét.

Felelvén pedig Jézus, monda: (Hagyjátok abba) Elég eddig. És illetvén (megérintve) annak fülét, meggyógyítá azt. Monda pedig Jézus azoknak, akik ő hozzá mentek (amikor odaléptek hozzá), a főpapoknak, a templom tisztjeinek (a templomőrség vezetőinek) és a véneknek: Mint valami latorra (mint valami rabló ellen), úgy jöttetek (úgy vonultok ki ellenem) szablyákkal és fustélyokkal (kardokkal és botokkal)? Mikor minden nap veletek voltam a templomban, a ti kezeiteket nem vetétek én reám; de ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma (és a sötétség hatalmának ideje)” (Luk. 22,47-53).

János még további részletekkel írja le a történteket: „Júdás tehát magához vevén (maga mellé vette) a katonai csapatot, és a papi fejedelmektől és a farizeusoktól (küldött templomi)szolgákat, oda méne fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. Jézus azért tudván mindazt, ami reá következendő vala (ami reá vár), előre méne (előlépett), és monda azoknak: Kit kerestek? Felelének néki: A názáreti Jézust.

Monda nékik Jézus: Én vagyok. Ott állt pedig ő velük Júdás is, aki elárulta őt. Mikor azért azt mondá nékik, hogy: Én vagyok; hátra vonulnak (visszatántorodtak) és földre esének. Ismét megkérdezé azért őket: Kit kerestek? És azok mondának: A názáreti Jézust. Felele Jézus: Mondtam néktek, hogy én vagyok. Azért, ha engem kerestek, ezeket bocsássátok el (és engedjétek ezeket elmenni); Hogy beteljesüljön a beszéd (így kellett beteljesednie annak az igének), amelyet mondott: Azok közül, akiket nékem adtál, senkit sem vesztettem el (nem hagytam elveszni senkit).

Simon Péter pedig, akinek szablyája vala, kirántá azt, és megüté a főpap szolgáját (Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára), és levágá annak jobb fülét. A szolga neve pedig Málkus (jelentése: tanácsadó,  király, ragyogás) vala. Monda azért Jézus Péternek: Tedd hüvelyébe a te szablyádat (kardodat); avagy nem kell-é kiinnom a pohárt, amelyet az Atya adott nékem? A (katonai) csapat azért és az ezredes és a zsidók (templom)szolgái (ekkor elfogták, és) megfogták Jézust, és megkötözték őt” (Ján. 18,3-12).

Az Úr Jézus így figyelmezteti a mindenkori hívőket: „Aki ember-vért ont, annak vére ember által ontassék ki; mert Isten a maga képére teremté (a maga képmására alkotta) az embert” (1 Móz. 9,6).

És: „Ha valaki fogságba visz mást, ő is fogságba megy; ha valaki fegyverrel öl, fegyverrel kell annak megöletni. Itt van a szentek békességes tűrése és hite (Más fordítás: Ha valakire fogság vár, fogságra jut; ha valakinek kard által kell meghalnia, kard által hal meg. Itt van a helye a szentek állhatatosságának és hitének)” (Jel. 13,10).

 Péter apostol bizonyságot tesz arról, hogy a próféták ezt előre megmondták: „Atyámfiai [testvéreim], férfiak, szükség volt betelni [beteljesedni] annak az írásnak, melyet megjövendölt [előre megmondott, kinyilatkoztatott] a Szent Szellem Dávid szája által Júdás felől, ki vezetőjük lőn azoknak, akik megfogták [elfogták] Jézust. Mert mi közénk számláltatott [közénk tartozott], és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét [a mi szolgálatunk részese volt]. (Más fordítási lehetőség: Ez a szolgálat jutott neki örökségül)” (Csel. 1,16-17).

És Dávid így prófétál erről: „Még az én jóakaróm (a legjobb barátom) is, akiben (meg)bíztam, aki kenyeremet (velem együtt) ette, fölemelte sarkát ellenem (és az is ellenem támadt)” (Zsolt. 41,10) Jeremiás is erről szólt: „Orrunk lehelete (éltető leheletünk), az Úr felkentje megfogattaték (foglyul esett) az ő vermeikben, akiről azt (gondoltuk, és) mondottuk: az ő árnyékában élünk a pogányok között, (hogy oltalma alatt élhetünk a népek között)” (Siral. 4,20)