"Amint engem küldött az Atya, én is elküldelek
titeket" (Jn 20,21).
Jézus Krisztus úgy küldi el szolgáját, mint ahogyan Isten
küldte el Őt. Ennek az elhívásnak nem az emberek rászorultsága a döntő, hanem Jézus
parancsa. Istenért való szolgálatunkban az ihlető erő forrása mögöttünk van,
nem előttünk. Manapság hajlunk arra, hogy ihletettségünkben előre nézzünk, hogy
mindent elsöprően sikerre vigyük elképzeléseinket. Az Újszövetségben a felülről
való sugalmazás mögöttünk van: az Úr Jézus az ihletettségünk forrása.
Eszményünk az, hogy hűek maradjunk hozzá és az Ő vállalkozásait vigyük véghez.
Soha nem szabad figyelmetlenül elhanyagolnunk kapcsolatunkat
az Úr Jézussal és nem szabad mellőznünk az Ő szempontjait. Az Úrért végzett
munkában nagy veszélyt jelent, ha Isten hívását túlharsogja az emberek
rászorultsága, és végül az emberi rokonszenv teljesen háttérbe szorítja azt a
gondolatot, hogy Jézus küldött engem. A szükség oly nagy, olyan zavaros a
helyzet, hogy értelmünk minden ereje meginog és csődöt mond. Elfelejtjük, hogy
az Istenért tett minden szolgálatnak egy nagy indítéka van: nem az emberek
felemelése, sem nem a népek nevelése vagy rászorultsága, hanem elsősorban és
legfőképpen Jézus Krisztus parancsa: "Elmenvén tegyetek tanítványokká
minden népeket."
Amikor visszatekintünk Isten embereinek életére, hajlandók
vagyunk ezt mondani: "Milyen csodálatosan mély volt a bölcsességük! Milyen
tökéletesen megértették, hogy mit akart Isten!" Pedig az okos gondolkozás Isten
gondolkozása volt, nem emberi bölcsesség. Mi hitelt adunk az emberi
bölcsességnek, holott az isteni vezetésnek kellene hitelt adnunk, amelyet a
gyermeki lelkületű emberek életében látunk, akik elég "bolondok"
voltak arra, hogy bízzanak Isten bölcsességében és természetfeletti felkészítő
hatalmában.
Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c.
könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.