Napi Ige és gondolat

 De áldott az a férfi, aki az Úrban bízik, akinek az Úr a bizodalma. Mert olyan lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyóig ereszti gyökereit, és nem fél, ha eljön a hőség, lombja üde zöld marad. Száraz esztendőben sincs gondja, szüntelenül termi gyümölcsét. (Jeremiás 17:7-8)

Jézus mondja: "Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!" (János 7.38-39.)

Sajnos Jeremiás azt a helyzetet vázolja könyvében: „Mert kétszeres rosszat cselekedett népem: engem, a folyóvíz forrását, elhagytak, hogy víztartókat vájjanak, repedezett falú víztartókat, amelyek nem tartják a vizet.” (2.13) 

Isten népe tehát elhagyta a forrást, amit Isten készített számára. Helyette pedig repedezett falú víztartókat kerestek, amik nem tartják a vizet. A víztartó emberi építmény. Ezzel azt mondja Isten, hogy múlandó. Nem alkalmas arra, hogy felüdítsen, s nagyon távol van attól, hogy megöntözze szívünket.

Ilyen víztartó az emberekbe vetett bizalom. Ez megcsalhat, hiszen csalárd az emberi szív, változékony, ingatag, sokszor önmagában sem bízik az ember, nemhogy képes lenne arra, hogy mások rá építsenek.

Izrael belefutott az emberbe vetett hit zsákutcáiba. Vegyük nagyon komolyan az Úrban való meggyökerezést és a belőle forrásozó javakat. Ekkor könnyű lesz bízni Istenben. Mert a vele való közösségben egészen természetes alaphangja lesz ez hitünknek és reménységünknek. Nem emberi teljesítmény ez a bizalom, hanem ajándéka a benne megszentelt életnek. (Berencsi Balázs)