Guti Tünde: EMLÉKEZÉS A VÉRSZÖVETSÉGRE

   Hogy lehet, hogy ennyire természetessé vált nekünk Jézus halála?! Úgy beszélünk róla, mint egy teológiai tantételről, mintha legalábbis alanyi jogon járna nekünk a bűnbocsánat!

   Miként történhetett, hogy ennyire megszoktuk már a kereszthalál gondolatát, és az értünk kifolyt vérre, csupán mint megváltásunk velejárójaként emlékezünk?!

   Mitől száradhatott ki ennyire a lelkünk, hogy a kegyelemre és az üdvösségre úgy tekintünk, mint ami „jár nekünk”?!

   Hogy lehetünk ennyire kemények, mikor Jézus szíve, ugyanúgy, mint a kárpit, meghasadt, amikor miattunk lett elszakítva az Atyától?!

  

   Ezek a kérdések gyötörtek ma reggel. Könnyezve tört fel belőlem a bűnbánat, amiért sokszor én is olyan közömbös és langyos vagyok. Amiért olykor csak a szám beszél, a szívem pedig érintetlen. Amiért az elmém tudja az igazságot, de a lelkem nem forrósodik fel. Amiért a hitem olyan ritkán nyilvánul meg cselekvő szeretetben.

  

   Az elmúlt napokban némi kellemetlenségem adódott, ami miatt megpróbáltam tisztázni magam, de nem úgy alakult, ahogy vártam. Később beláttam, hogy nem éri meg az igazamért harcolni, mindenáron védekezni, mert csak még nagyobb békétlenséget aratok. Egyszerűen nem tehetem! Az Úrnál van az igazság, az én részem az elengedés, nem pedig a keserűség raktározása. „Boldogok a békességre igyekvők, mert ők Isten fiainak mondatnak!”

   Ebben a küzdelemben és a fenti kérdéseken őrlődve, térdeimen elcsendesedve nagyon elszégyelltem magam az Úr előtt.

   Önmagam miatt gyötrődtem. Mert úgy éreztem, hogy sokéves keresztyénséggel a hátam mögött, rá kellett eszmélnem újra, hogy én vagyok „a nyavalyás, a vak, a szegény és a mezítelen.” Nekem van szükségem „szemgyógyító írra”, hogy lássak! Nem vagyok semmiben sem különb másoknál.

   Felelevenedett bennem a vérszerződés fogalma, ami két fél nagyon komoly, ünnepélyes döntése hűségről és elkötelezettségről. A szeretet fájdalmas megpecsételése.

   Hova lett az összetartozás öröme? Hova lett a vérszövetség fájdalma? Az Atya az egyetlenét áldozata fel, hol van az én véráldozatom? Az énem naponkénti halálba adása?

   Még ha mindent, maradéktalanul meg is tennék, amit az Úr elvár tőlem, akkor is csak haszontalan szolga vagyok! Bár Krisztus örökös társa lettem a fiúságban, de itt, e testben élve szüntelenül meg kell emlékeznem alázatban, hogy semmi sem jár nekem! Semmit sem várhatok el! Nincsen nekem saját igazságom, csakis Krisztusban!

   Jézus követése nem holmi babérkoszorús diadalmenet!

Lelkemben, a bűnterhek igája alól felszabadult szárnyalás mellett mindaddig ott húzódik esendő önmagam és az Egyház tisztaságáért viselt féltő fájdalom, amíg a Bárány menyegzőjén be nem teljesedik Krisztus titka!

2013. május 7.