Dora Lutz: LETÖRT GALLYACSKÁK

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Először Dóra és Joe Lutzcal Akronban találkoztam, ahol autogrammal láttam el a könyvemet. A fiatal pár szerényen jött be, és a kedves, szőke asszonyka mosolyogva mondta: azért jöttünk, hogy megmondjuk önnek, milyen sokat tett ön Joenak és nekem – és a szemei megteltek könnyel. A sok ott álló ember miatt keveset beszélhettünk – de ó, sohase fogom elfelejteni a kézfogásunkat és a fiatal férj arcát.

Csak később tudtam meg, miért jöttek. Dóra így mondta el nékem később: Négy nappal karácsony előtt volt, és már az utolsó ajándékok is be voltak csomagolva és elrejtve az alagsorban. Kevés hó esett az Ohio vidékén, és Joe megtisztította a konyha ablakát. Míg munka előtti kávéját kortyolgatta, így szólt: Úgy látszik, fehér karácsonyunk lesz, kedves. Odamentem hozzá és megöleltem, míg mindketten gyönyörködtünk a szép látványban. A ház mögötti út puha fehér takaróval volt fedve. Lágyan hullt a hó és meggyült az ágakon és a fenyők tűin, melyek az ablak előtt álltak. Akarsz még egy kávét? –

kérdeztem. Sietnem kell – mondta Joe, és kezdte felvenni a kabátját. Az ilyen időben sok televízió van, amit javítani kell. Megcsókolt és az ajtó felé indult, mikor meghallottuk, hogy az egyik fiunk lefelé jön a lépcsőn.

Első szünidei napjuk volt karácsony előtt. Miki nyolc éves, energikus és lelkesedő volt, berohant a konyhába és felugrott egy székre, hogy elérje Joe nyakát. Apu, apu, vigyél magaddal! Joe tréfásan letette őt a földre: apunak sok dolga lesz ma, fiam. Talán majd máskor. De apu, ma nem kell iskolába mennem. Tudom, de nem ma reggel. Nem akarod, hogy ma elvégezzem minden munkámat, hogy karácsonykor veletek lehessek? Hurrá! – kiáltotta Miki – adok egy csókot, ha lehajolsz hozzám. Joe lehajolt és Miki cuppanós csókot nyomott az arcára. Akkor aztán meghallottuk Steviet, aki tíz éves volt

és fentről kiabált: Várj meg, apu, mutatni akarok valamit. Joe rám nézett és felhúzta a szemöldökét: mit kapott? Már mennem kell.

Tegnap óta dolgozik egy polgárháborús képen. Azt hiszem, most már befejezte, és meg akarja mutatni, mielőtt elmégy.

Joe az előszoba felé ment, mikor hallotta, hogy Stevie lefelé indul a lépcsőn. Hé, maradj ott! – kiáltotta Joe. Nem tudod lehozni azt a nagy dolgot. Tartsd ott! De apu, azt akarom, hogy lásd! Jó, akkor maradj ott – nevetett Joe, és a kabátját a dívány karfájára tette. Könnyebb apunak felmennie, mint neked lejönni onnan. Felrohant a lépcsőn, és pillanatok múlva ismét lent volt. Felvette a kabátját és az ajtó felé sietett. Este találkozunk – mondta, és az ajtó bezárult mögötte. Millió dolog volt, amit az utolsó pillanatban még meg kellett tenni: sütés, tisztogatás, és díszítés. A fiúk hamar végeztek az utolsó falatjukkal,

mikor kopogtattak az ajtón. Több szomszédos fiú jött, melegen beburkolva kábátokba és fülükre húzott sapkával álltak az ajtónyílásban. Stevie és Miki az ajtóhoz futottak és kikiabáltak: Egy perc alatt kint leszünk. – Visszafutottak a házba kabátjukért és kesztyűjükért. Ma kipróbálom azt a jó csuszkát a kanyarban

– hallottam, amint gyorsan öltöztek. Kinyitottam a hátsó ajtót és kiengedtem őket, aztán utánuk néztem egy percig az üvegajtón át, míg futni kezdtek a garázstól a járdáig, csúszkálva és szaladva.

Becsuktam a belső ajtót és a konyhában foglalatoskodtam. Hamarosan visszajönnek – merengtem. Hideg van, és nem jó nekik sokáig kint lenni. Karácsonyi énekeket zümmögtem, míg a reggeli edénnyel végeztem, és valami vajat kezdtem keverni a süteményhez. Húsz perc múlva, mikor éppen a sütőbe tettem az első süteményt, csengettek a kapun. A kötényembe törölve kezemet az utcai ajtóhoz mentem, még mindig zümmögve. Egyik szomszédunk állt ott, háziruhája fölé sietősen feldobott kabátban és fejét kendővel takarva, hogy a csavarok ne látsszanak. Arca sápadt volt és feldúltan nézett ki, és dadogva beszélt. Dóra, történt valami – amint beszélt, kis köd jött ki a száján.

Visszatartottam a lélegzetemet a hideg miatt, ami körülöttem terjengett, és behatolt a házba. Mi a baj? – kérdeztem. Ő nehezen találta a szavakat. Két fiú – mondta – beleesett a tóba. Azt hiszem, a tieid. Nem! – kiáltottam, s álltam hitetlenül, elkábulva. Nem! Nem lehetnek ők! Éppen most mentek ki csúszkálni a kanyarba. A szívem a torkomban dobogott, amint a kanyar felé néztem ... Üres volt.

Vedd fel a kabátodat – mondta, majd megmutatom, merre vannak. Valahogy visszamenekültem a házba, felkaptam a kabátomat és kibotorkáltam az ajtón. Tétováztam. Nincs erre semmiféle mocsár. Tévedtél. Van itt egy nagy mocsár az öböl kanyarulatánál. Sohase jártál még arra? Fejemet ráztam, és futva indultunk a befagyott öblön át. Nem lehetnek ők – mondogattam magamban. Édes Istenem, kérlek, ne ők legyenek.

Egy kis domb tetejére futottunk és ott kitárult előttem az óriási, befagyott mocsár. Ott álltam, kezemet a számra téve és néztem a borzasztó jelenetet odalent. A jég innenső oldalán embercsoport állt. Két rendőrautó égő lámpákkal parkolt szorosan a víz mellett. Láttam két férfit sötét gumiruhákban, a hátukon búvárfelszerelés. Aztán felemeltem szememet és az a sötét, homályos folt a jég felszínén tűnt fel nekem ... mint a halál szeme. Két kis lábnyom végződött a lyuk szélén. Láttam, hogy a játszótársak összesereglettek az egyik autó mellett, és tudtam, hogy Stevie és Miki ott van a jég alatt. Sikoltozni szerettem volna. Úgy éreztem, elvesztettem az eszemet. Csak álom ... lidérces álom – gondoltam. Mindjárt felébredek és elmúlik. De tudtam, hogy nem fogok felébredni. Tudtam, hogy nem múlik el. Tudtam, hogy ez a valóság, és nem bírom ki.

Joe és én katolikusok voltunk, de nem volt szellemi életünk Nem volt élő hitünk Istenben, és csak azért mentünk templomba, mert megkívánták. Mégis, úgy tíz évvel ezelőtt elkezdtem hallgatni a rádióban Kathrin Kuhlman adásait. Joe nehezményezte, hogy szeretem ezt a programot, és többször megfenyegetett, hogy

összetöri a rádiót, ha ezt a „női prédikátort” hallgatom.

Az elmúlt tíz év alatt hetenként ötször hallottam ezt a hangot. De sohase tudtam eddig, hogy a prédikációk milyen hatást gyakoroltak rám, amíg ezen a napon lenéztem a dombról a befagyott tóra. Le akartam rohanni a dombról és belevetni magamat a jeges vízbe a gyermekeim után, de megállított egy hang: „Légy csendesen

és tudd meg, hogy én vagyok az Isten!”

Megdermedve álltam a helyemen. Éreztem, hogy amit most felismertem, az Isten ereje, ami áthatott. Ő maga használta fel miss Kuhlman szavait és hangját, hogy szóljon hozzám a szivettépő borzalom idején.

Lecsendesedtem, csaknem nyugodt voltam. Lehajtottam a fejemet és vártam. Ismerősök segítettek a hazamenetelben a hóborította kis házunkba.

Mire hazaértem, a ház telve volt emberekkel. A helyi protestáns lelkész eljött. Barátok és szomszédok siettek hozzánk. Mindenki segíteni akart, de senki se tudta, hogyan. Rendőrség és riporterek jöttek. A ház megtelt emberekkel és én éreztem, hogy visszatér a régi pánik. Kérem, hívja fel valaki Joet – mondtam. Már megtettük – mondta valaki.

Újra hallottam miss Kuhlmant, amint mondja: Ameddig Isten a trónján van, hallja és válaszol imáinkra, s minden jóra fordul.

Ó, szeretném, ha hinni tudnék ebben – mondtam. De hiszek benne. Kell, nincs más reménységem.

Bementem a hálószobába és bezártam az ajtót. Halk szirénabugás... megtalálták az egyik fiút. Lelki szemeim előtt megjelent a kis, fagyos test, amint kihúzzák abból a lyukból. Rajta van a kis átfagyott kesztyűje – aminek a hátán kis kacsa van – és élettelenül fekszik a jég szélén vízben. Azok a hosszú, bársonyos szempillák most le vannak csukva.

Térdre hulltam az ágy mellett. Drága Jézus – zokogtam – kérlek, vedd le ezt a terhet rólam. Én nem tudom levetni, imádkozás közben nagy nyugalom szállt rám. Hirtelen kiegyenesedtem. Mi történt velem? –

gondoltam. Ez nem én vagyok. Meg kellene őrülnöm. Ehelyett nyugodt vagyok. Erőt éreztem átáramlani testemen. Óriási erő volt. Oly erős voltam, hogy fel tudtam volna emelni a házat. Az én kicsinységemet – semmiségemet – összekapcsoltam az ő nagyságával.

Mindegy, mi történt, te sohase fogsz lesüllyedni, legyőzettetni, ha Jézusban vagy – hallottam az ismerős hangot. Hirtelen kitárult az ajtó.

Megfordultam. Joe markolta a kilincset, csuklóin a csontok fehérek és az arca halálsápadt. Ajkai kékek és fagyosak a hidegtől, hangtalanul mozogtak. Nagy Isten, mennyire hasonlít Steviehez! Szerettem volna magamhoz vonni, mondani neki valamit, hogy minden rendben van. Ehelyett így szóltam: A fiuk ... Jól vannak? – sikoltotta őrjöngve. Nem, szóltam nyugodtan. Megfulladtak. Joe megfordult és átrohant az ajtón. Azt hittem, hallotta a szirénát... ha átment a városon a rendelő mellett... mit gondolhatott, mikor megállt a ház előtt, ami tele volt emberekkel ... mit érezhetett most? Utánamentem a lakószobába és még jókor, mert láttam, hogy a falhoz löki a lelkészt. Nem kell nekem semmiféle pap – ordította. A fiaimat akarom! Áttámolygott a szobán, testét rázta a zokogás és egy pamlagra hanyatlott.

Megérkezett a mi fiatal papunk. Köszöntötte a lelkészt és azt mondta neki, hogy ő majd intézi a dolgot. Joe felé menve kissé tétovázott, aztán a vállára tette a kezét. Erre nem készítettek elő minket a szemináriumban – mondta halkan.

Joe elveszett volt, összetört. Tudtam, hogy egy verset se tud a bibliából, csupán a Miatyánkot és az Üdvöz légy Máriát tudta. Ez most nem volt elég, és én tudtam ezt. Isten ebben az órában kétszeres erőt adott nekem. Nem ismertem magamra. Sok tennivaló volt. Valakinek azonosítani kellett a gyermekeket. Valakinek rendezni kellett a temetést. Valakinek felelnie kellett a riporterek kérdéseire. Valakinek beszélnie kellett a rendőrséggel. Isten adott nekem erőt, hogy mindezt nyugodtan, józanul elintézzem. Joe a díványon ült, sírt és a kezét tördelte. A sógora megpróbálta vigasztalni, de ő érzéketlen volt, csaknem delíriumban.

A rendőrség tudatta velem a részleteket. Miki a jégen keresztül beesett a vízbe és Stevie, mikor látta, hogy eltűnik a jeges vízben, odarohant, hogy segítsen és felkiáltott: Testvérem! Mikor a lyukhoz ért, a jég betört, és elnyelte őt is Mikivel együtt. A mocsár harminc láb mély volt. Majdnem egy óra telt bele, míg megtalálták a holttesteket. Egy szomszéd a kórházba kísért, hogy azonosítsuk a fiukat. Joe elájult a folyosón és gyógykezelésre szorult. Én mellette maradtam, míg a szomszéd megnézte a testeket és pozitívan azonosította őket.

Mikor hazaértünk, a temetkezési vállalkozó várt az ajtóban. Újra úgy éreztem, mintha összeroppannék, és szinte kívülről néztem magamat, mint egy tárgyilagos idegen, akinek a negyvenkilenc kilós testét hibátlanul működteti valaki. Emlékszem, Joe azt mondta: Isten, mi az, ami fenntartja? Nem tudta, hogy Isten volt az.

Joe bebotorkált a konyhába és egymás után töltötte magának a whiskyt. Megérkeztek a szüleim és látva Joe állapotát, apám bölcsen eldugta a vadászpuskáját. Míg én a díványon ülve a temetkezési vállalkozóval beszéltem, Joe céltalanul vándorolt szobáról szobára, mintha keresne valamit. Teljesen képtelen volt felfogni, ami történt.

Másnap reggel a temetkezéstől kocsi jött, hogy elvigyen minket megnézni a fiukat. Borzasztó hideg volt, hófúvással, mikor a kápolnához értünk. A vállalkozó sürgette, hogy menjünk be,mielőtt a barátok jönnek. Ez volt a legnehezebb – így látni őket. Újra éreztem, hogy az a nagy erő áramlik át rajtam, körülöttem, bennem. Tudtam, hogy Jézus az. Michael, nyolc éves, sötét hajjal, a jobb oldalon volt.

Stephen, aki tíz éves volt és olyan szőke, baloldalt. Odamentem Steviehez és a vállára tettem a kezem. Újra hallottam miss Kuhlman hangját, amint a halálról beszél, saját apja haláláról. Olyan, mint ő – mondta – de csupán a hüvelye. Felnéztem és köszönetet mondtam Jézusnak, mert velem volt. Éreztem nagy szeretetét és részvétét irántam, és valóságosan úgy éreztem, hogy velem együtt zokog.

Átmentünk Mikihez. Ő is ugyanolyan fehér koporsóban feküdt. Mindig egyforma holmikat kaptak. Ránéztem Joera, aki mellettem állt, az arca eltorzult. Megpróbált szólni. Láttam, hogy mozog a szája, de nem jött ki rajta hang. Szorosan mellette álltam, átkarolva mindkét karommal. Mi van, drágám? – suttogtam. Oda szeretnék menni én is, ahol ők vannak... Hiszen olyan ártatlanok voltak! – és tíz éves házasságunk óta először hallottam Joet imádkozni: Ó, Isten, tégy engem oly ártatlanná, mint ezek a kis fiuk. Oda akarok én is

jutni, ahol ők vannak.

Hirtelen eszembe jutottak Joe szavai, amit mondott azon az utolsó reggelen Stevienek: Könnyebb apunak felmenni, mint neked lejönni onnan. Talán, gondoltam, ez mindkettőnkre áll.

Az elkövetkező napok telve voltak árnnyal. A temetés szombaton volt a St. Matthews Churchben, utána a szertartás fagyos szélben. Néztem a kis ajándékokat, amit a fiuk az iskolában csináltak, és amit az emeleten hagytak, mielőtt elmentek – meghalni. „A legjobb mamának és papának ezen a világon ...”

Az árnyak mélyebbek lettek és éjszaka lett. Elmúlt a karácsony, majd újév is. Joe mindig elment és zajosan ünnepelt azelőtt, de most otthon ült a csendes házban és sírt. A ház telve volt emlékekkel. Az üres székek, ha ebédeltünk. A gyűrött ruhák a szekrényben. A fiókok tele alsóruhával és zoknival. Ilyen holmival volt tele a ház.

Aztán jött az első iskolai nap az újévben, amikor el kellett mennem az osztályukba és kirámolni a padjaikat. Ceruzáikat, papírjukat és a többit. Ennyi maradt belőlük. De voltak emlékek is. Ó, milyen emlékek! Az a délután, mikor ott álltam a nappaliban és hallottam az

iskolabuszt megállni a ház előtt. A leszálló gyermekek nevetése és kiáltozása éles kés gyanánt vágott a szívembe. Az ablakhoz siettem és behúztam a függönyt, hogy ne halljam a lármájukat. Mindig hallottam,

mikor Miki és Stevie hazajöttek, lóbálva a tízóraistáskájukat vagy hólabdázva.

A harmadik napon, mikor behúztam a függönyt, hallottam, mintha a rádión ugyanaz a hang suttogná: Nem számit az, ami veled történik; az a fontos, amit teszel azzal, amid maradt. Köszönöm, Istenem – suttogtam és kinyitottam a függönyt elhatározva, hogy felülemelkedem a bánatomon.

Nem így volt Joeval. Ő állandóan sírt. Képtelen volt dolgozni. Nem tudott aludni. Nem tudott enni. Még öltözni se tudott magától. Minden, amit tenni tudott, az volt, hogy vándorolt a magányos házban, tördelte a kezét és sírt. Az asztalnál zokogásban tört ki. Fogyott és halálra cigarettázta magát.

Megpróbáltam rávenni, hogy hallgassa miss Kuhlman adásait a rádióban, de az agya túlságosan feldúlt volt, hogy meg tudja érteni. Nagyon sajnáltam, mert olyan volt, mintha elvesztette volna az életben való tájékozódását. Néha ott ült az asztalnál és próbálta hallgatni, de a program közepén egyszerre csak zokogásban tört ki. A haja kezdett hullani. Rettenetesen nézett ki beesett arcával és véreres szemeivel. Aztán, mindennek tetejébe jöttek a kiütések. Mint Jóbnak a Bibliában, az egész testét nagy, fájó sebek borították. Senki se tudja elképzelni a fájdalmat, mely testét és lelkét emésztette.

Lemondott az igazgatóhelyettesi állásáról egy televíziójavító társaságnál, és az a veszély fenyegette, hogy fel kell mindent adnia. Már hirdetést is tett közzé egy újságban. Elvesztette minden kedvét a munkához, a nevetéshez, az egész élethez.

Hetek múltak el, míg vissza tudta magát kényszeríteni az állásába. Akkor egy délután a postás, akit Joe csupán felületesen ismert, megállt az üzlet előtt. Részvétét fejezte ki Joenak a vesztesége miatt, majd egy nagyon különös dolgot mondott neki: „Mr. Lutz, bízik ön Istenben?” Joe először sértve érezte magát, aztán zavarba jött. De aztán látta, hogy a postás őszintén jót akar neki, és így felelt: Igen, szoros kapcsolatban vagyok az egyházzal. Nem beszéltem az egyházról – mondta a kis postás kedvesen. Azt kérdeztem, hogy bízik-e Jézusban?

Ez úgy szakadt Joera, mint egy tonna kő. Élete folyamán az első eset volt ez, mikor valaki elválasztotta az egyházat Jézustól. Először hallott arról, hogy a kettő különböző lehet.

Délután Joe hazajött és elmondta, milyen hatást tett ez rá. Néhány nappal előbb volt nálunk a lelkész és azt ajánlotta, hogy imádkozzunk halott gyermekeinkhez vigasztalásért. A protestáns lelkészt is megállította, és Joe kérdésére, hogy „Mit tegyünk?”, azt ajánlotta, hogy olvassuk a 23. zsoltárt. „Ez vigasztaló” – mondta. De most, első ízben ajánlotta valaki, hogy próbálkozzunk Jézus Krisztussal.

Joe elkezdett naponként beszélgetni a postással, mikor az hozta a küldeményeket. Egy napon hozott Joenak egy János evangéliumot. Joera ismét nagy hatást gyakorolt. Ezen az estén hallottam, hogy a padláson matat. Mit csinálsz, Joe? – kérdeztem, attól félve, hogy esetleg agyonlövi magát. Mit keresel ott fent? Percekkel utóbb lejött egy régi Bibliával a karja alatt. Tudtam, hogy van valahol – szólt. Az a te rádióprédikáló asszonyod azt mondja, hogy ha valaki a Bibliához tartja magát, nem tévedhet. Hát elkezdem olvasni. – Megtört a hangja és zokogni kezdett. Ha van valami, ami hozzásegít, hogy a fiukhoz menjek, meg akarom tenni. Így kezdte intenzív kutatását, mely egyik zsákutcából a másikba vezetett, míg végre kibukkant a sikátor végén a világosságra.

Joe minden reggel korán kelt és misére ment a St. Matthews templomba. Minden rádióprédikátort meghallgatott, aki a levegőt bombázta. Isten keresésében megmozgatott minden követ.

Aztán egy este, néhány hónap múlva megmondtam neki, hogy levelet Írtam Kathrin Kuhlmannak. Mit írtál? – kérdezte.

Megírtam neki, hogy mennyire velem volt életem legsötétebb óráiban. És hogy az ő Krisztusban alapozott élete adott új reményt. Talán neked van új reménységed – mondta Joe, és szemeiben megjelentek az örökös könnyek. De nekem nincs semmim.

Megpróbáltam vigasztalni, de felkelt az asztaltól és bement a nappaliba. – Tudod, mi történt velem ma délután? – kérdezte. Vezettem az utcán és elkezdtem sírni. Minden, amit tenni tudok, a sírás. Letértem az útról. Tegnap, mialatt valakinek a televízióját néztem, egy kis játékszert találtam mögötte elrejtve. Azonnal

sírni kezdtem, ott nyomban. Nem akarok mást, semmi mást, mint látni... látni a fiaimat. Újra zokogni kezdett: „Nem tudok másra gondolni.” két héttel később Joe hazajött a munkából és így szólt: Tudod, mi újság? A te prédikáló asszonyod a városunkba jön és autogramot ad a könyvére. Menjünk majd el hozzá.

Alig tudtam hinni a fülemnek. Miss Kuhlman Akronba jön. És Joe, a férjem, aki egykor azzal fenyegetett, hogy összetöri a rádiót, kér engem, hogy menjek el vele őhozzá. Már korán ott voltunk, de a sorban állók már az utcán voltak. Ott álltunk és figyeltük, amint aláírja a könyvét. Nem tudtam levenni róla a szemem. Oly élénk és ragyogó volt, telve örömmel.

Aztán mi kerültünk sorra. Bemutatkoztunk, és én azt mondtam: Talán emlékszik még, hogy néhány héttel ezelőtt írtam önnek egy levelet és megírtam, mennyire megáldott minket, mikor a fiaink vízbefultak.

Óh – mondta felkelve az asztaltól. Természetesen emlékszem. Imádkoztam önért. Hogy tudtam volna elfelejteni azt a szép, megható levelet? És mielőtt válaszolni tudtunk volna, egyik kezét az én fejemre, a másikat Joe vállára tette és hangosan imádkozni kezdett. Ott, az üzlet kellős közepén. Imádkozott az üdvösségünkért és hogy a Szent Szellem szálljon le ránk.

Mikor kimentünk az üzletből, Joe arca sugárzott az örömtől. Megölelt és azt mondta: Drágám, vasárnap lemegyünk Youngstownba és meghallgatjuk a prédikátornőt. Talán ez a válasz a sok imádságomra.

A következő vasárnap Joe már korán felkelt és elment a korai misére, mint szokta. Aztán visszajött és mi elhajtottunk Youngstownba a szolgálatra. Ez után az első szolgálat után tudtuk, hogy ha egyáltalán van válasz a mi lelki keresésünkre, az Kathrin Kuhlman szolgálata alatt van. Részt vettünk ezeken a szolgálatokon Youngstownban.

Kezdtem észrevenni, hogy Joe megváltozik. Abbahagyta a dohányzást, és egy napon, mikor fent voltam, hallottam, hogy a pincében matat. Kinéztem az ablakon és láttam, hogy a saját

gyártmányú italát hozza fel. Mire lementem, már kezdte elégetni. Csendben álltunk ott és néztük, amint ég.

A szolgálatok után többször előfordult, hogy Joe hozzám fordult és azt mondta: Majdnem kimentem ma az oltárhoz, de valami visszatartott.

1963. márciusban, tizenöt hónappal Miki és Stevie elvesztése után az, ami visszatartotta Joet, feloldódott.

Egymás mellett álltunk az oltár előttre hívásnál, és Joe azt mondta: Kimegyek. Velem jössz? Belekaroltam és megindultunk. Hallottam, amint Joe sír végig a hosszú úton. Aztán csatlakoztunk a sokasághoz, akik az auditóriumban elől álltak. Oly közel álltunk az emelvényhez, amilyen közel csak lehetett és hallottam, amint Joe felzokog: Jézus, nagyon szomorú vagyok. – És senki, sohase fogja megtudni, milyen

öröm fakadt a lelkemből ebben a pillanatban. Éreztem, hogy Joe újjászületett egy új életre és én vele együtt születtem újjá.

Aztán éreztem, amint egy szelíd kéz a vállamon van és felnéztem. Miss Kuhlman volt ott örökös mosolyával és hívott, hogy menjünk a mikrofonhoz. Nem tudom, emlékezett-e ránk, és hogy látott meg abban a nagy tömegben.

A mikrofon előtt álltunk. Miért jöttek előre? – kérdezte, és Joera nézett. Miss Kuhlman – felelte ő, a hangja recsegett, de erős volt. Látnom kell a fiaimat. Én most kész vagyok együtt lenni újra a fiaimmal. Láthatja a fiait. Velük lehet az örökkévalóságban, ha Jézusnak adja a szívét. Mert Jézussal vannak. Oly szorosan fogtam Joe karját, hogy attól féltem, elszoritom a vérkeringését. Ő pedig odafordult az ott levő mintegy ötezernyi fő tömeghez és azt mondta: Én ma elfogadom Jézust Megváltómnak. Ezen a napon leszállt ránk az Úr dicsősége. Azóta Isten eszközéül használja Joet, hogy családjának

tizenhárom tagját megnyerje a Jézus Krisztusban való hitre, beleszámítva beteg apját, aki csak néhány héttel ezelőtt ment előre. Az én egész családom is megtért. És most, több évvel később, a tizenéves fiuk, akik a szomszédunkban laknak, azelőtt játszótársai Mikinek és Stevienek, nálunk gyülekeznek Bibliát tanulmányozni és velünk együtt jönnek Youngstownba a szolgálatokra. Joe kocsijában együtt mennek imádkozni és bizonyságot tenni.

A legdicsőbb az, hogy a Szent Szellem felhasznált minket arra, hogy több mint száz párt meg tudjunk vigasztalni, akik kis gyermeküket vesztették el.

Nemrég a Biblia olvasása közben rábukkantunk egy helyre, mely Isten Ígéreteit egyben tartalmazza. A 2 Sámuel 12,33-ban, mikor Dávid fiacskája meghalt és a király abbahagyta a böjtölést, ezt mondta: „De most, hogy meghalt, vajon miért böjtölnék? Vajon visszahozhatom-e azzal? Én megyek őhozzá, de ő nem jön ide vissza énhozzám.”

Ekkor visszaemlékeztem azokra a szavakra, amelyek akkor oly incidensszerüen hangzottak, mégis prófétikusak voltak: „Könnyebb apunak felmenni, mint neked lejönni hozzám.” Nem csak könnyebb, hanem dicsőségesebb is!