Donald Shaw: MOST MINDEN MEGVÁLTOZOTT

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Donald Shaw igen képzett, evangélikus teológiát, felsőbb, egyetemi tanulmányokat végzett lelkész. Kórházi lelkész is volt Kansasban és Kansas Cityben.

Az egész 1965. nyarán kezdődött. Átmentem azon, amit mi, papok „Dry spell”-nek mondunk, s amit én halandzsázásnak (száraz teológiának – üres beszédnek) fordítanék le. Minden vasárnap prédikáltam, de ezek erőtlen beszédek voltak. Kevés öröm, kevés hatás és kevés erő volt bennük. Kényszerűség volt. A szombat éjjel szinte lidérces volt számomra tudva azt, hogy vasárnap beszélnem kell, mint a többi lelkésznek, és kiizzadtam valami prédikációt.

Borzadtam a vasárnapi napfelkeltétől. Ezt az állapotot hasonlíthatjuk egy baseball-játékos letörtségéhez, ami néha előfordul egy-egy játékosnál.

Július forró napjaival eljött a szabadságolásom ideje is, és feleségemmel, Pattal kirándulást tettünk a Red Feather Lakeshez, Coloradoban. Tudtuk, hogy ennek a gyerekek örülni fognak, és alkalmunk lesz rokonlátogatásra is Nebraskában.

Úgy éreztem, hogy egy pap életében a vakáció a legkellemesebb idő. A szolgálatomtól való távollét néha segített. Különben a rokonaimmal való együttlét mindig csillapító hatással volt fáradt lelkemre.

Néhány nappal megérkezésünk után apám egy reggeli után így szólt hozzám: Don, elmehetnél az öreg Mr. Hartmanhoz, mielőtt hazautaznál. Ki az a Mr. Hartman? – kérdeztem, és a második csésze kávémba tettem a cukrot. Szomszédunk és jó barátságban vagyunk. Valamikor prédikált, de már visszavonult.

Nem tudom – mondtam, és kifogáson törtem a fejem, miközben mama finom kávéját szürcsöltem. Ma délben Coloradoba szándékoztunk menni. Hol is lakik? Mindjárt jobbra az utcában – mondta apám szokatlan határozottsággal. Csupán néhány percre van és meglátogatod.

Kelletlenül mentem a látogatásra és elindultam az árnyas utcán egy blokkal arrább. Szép júliusi reggel volt. Még a természet is telve volt várakozással. A Hartman-ház kicsiny volt és kopott kinézésű. Mikor közelebb értem, megláttam őt a kertjében, ásóval a kezében. Krumplit kapált. Egy kis kosár félig volt csenevész krumplival. Alacsony, fehérhajú emberke volt, és az arcán verejték gyöngyözött. Hosszú ujjú, kék ingén is izzadságfoltok voltak, amint a forró nebraskai napon dolgozgatott. Torkomat köszörültem és megszólaltam: Mr. Hartman?

Felnézett és pislogva kereste az éles reggeli napfényben, ki szólt hozzá. Tovább mentem a szépen megkapált krumpliágy mentén. Látta, hogy jövök, és felegyenesedett, letörölve az izzadságot inge ujjával. Mr.. Hartman, Donald Shaw vagyok – mondtam, remélve, hogy nevemről felismer. Jöjjön csak be, hadd fogjak kezet önnel, fiam – mondta. Szerettem volna megismerni önt, mióta az apja beszélt nekem önről, ön a protestáns lelkész, nemde? Az erős napfény dacára szinte természetfeletti öröm ragyogott az arcán. Szeméből energia és életerő sugárzott.

Lenéztem az apró krumplival teli kosárkára és megállapítottam, hogy nem éppen megfelelő a termés. Arnoldban ebben az évben a burgonyatermés nagyon rossz volt. Még az ottani legjobb kertészek is fejcsóválva beszéltek róla. De Mr. Hartman látszólag nem volt ennek tudatában. Krumplit ásott és ugyanakkor dicsőítette Istent.

Csodálkoztam, hogy tud olyan boldog lenni? Mi a megelégedettségének a forrása? – kérdeztem magamtól. Itt él egy roskadozó öreg házban magányosan. A krumplitermése elhibázott dolog. Kint van a tűző napon, izzad, öreg kora ellenére hajlong, mégis a legboldogabbnak látszik mindazok között, akikkel valaha találkoztam. Mindezekre nem volt válasz.

Közvetlenül beszélni kezdett nekem az Úrról és Isten áldásáról az ő életében. Aztán felemelve szemét a kemény talajról és körülnézve, mondani kezdte a 19. zsoltárt: „Az egek beszélik Isten dicsőségét és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, amelynek hangja nem hallható. Szózatuk kihat az egész földre és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinált bennük sátort.” Fontolgattam, mit jelenthetnek ezek a szavak különös paradoxképpen a krumpliágy mellett, mikor megállított ezekkel a különös szavakkal: „Kijövetele az ég egyik szélétől s forgása a másik széléig és nincs semmi, ami elrejtőzhetnék hevétől”

Milyen különös ember! – gondoltam magamban. A beszélgetés az én egyházamról és a visszatérésem utáni terveimről folyt és arról, hogy újra tanfolyamra megyek klinikai lelkészi munkám kiegészítése céljából. Nagyon érdeklődött irántam és azt mondta: Jöjjön be egy percre, Donald. Van valami, amit meg szeretnék mutatni önnek.

Követtem a házba, leverte a földet a kapájáról és a régi falépcsőhöz támasztotta, ami a hátsó előtérbe vezetett. Jöjjön – mondta, míg feltornászta magát a régi falépcsőn. A homályos, egyszerűen bútorozott szobában motozni kezdett egy régi szekrény fiókjának zárjával. Úgy nézett ki, mint egy régi spanyol kincsesláda, és mikor lassan felemelte a fedelét, a „szentek szentje” fénysugara látszott benne.

Itt van az én legújabb termésem – mosolygott, és elővett egy egészen modern könyvet. – Megveszem a legismertebb írók könyveit. – Nagyon óvatosan, csaknem tisztelettel vette ki a „Hiszek a csodákban” c. könyvet és átnyújtotta. – Ez egy nagy élenjáró napjainkban a gyógyítás szolgálatában. Míg ön Freud analízisét és pszichiátriai gyógyítását tanulmányozza, remélem, megnyílik az elméje a szellemi gyógyítás felé is.

Szkeptikusan néztem a könyvet. Az előszót közismert szakértő írta, és ez némi tájékoztatást adott nekem a Kuhlman szolgálat mineműségéről. De ki volt ez a Kathrin Kuhlman? Miért ez az elragadtatás? Az egész épp oly különösnek látszott, mint ez a krumpliskertbeli próféta. Az idő gyorsan múlt és mire felocsúdtam, csaknem dél lett. Mennem kell – mondtam. A gyermekek szeretnének felmenni a hegyre és az ebéd után elindulunk.

 A fákkal szegélyezett utcán hazafelé ballagva gondolataim a szellemi gyógyulás felett jártak. Ez az egy területe volt a vallásnak, amit gondosan kerültem, mint a dögvészt, szemináriumi időm óta. Sokszor hallottam történeteket azokról, akik művelték ezt a saját önző céljaikra. Másrészt szerettem volna többet tudni erről, különösen, mivel a kórházi szolgálatban álltam. Lehet, hogy ez tőbb annál.

Mikor visszatértünk Conradba, elkezdtük szervezni az új egyházi évad terveinek kivitelezését. A tudományos metódusban gyakorlatom volt, de szerettem volna sokkal többet tudni arról a könyvről. Kathrin Kuhlman tényleg képes csodákat tenni? A hitből való gyógyulás lehet valódi? Sok kérdésem volt, amire nem találtam választ.

Conradban szeretetvendégségre készültünk, és legidősebb fiam, Márk tevékenyen készítette elő. Szándékunkban állt megünnepelni egyházunk 85. éves fennállását. A dolgok aktívan követték egymást, mint rendesen, de az volt az érzésem, hogy ezek az egyházi programok, csoportok és más „jó” dolgok mind csak külsőségek, és Krisztus valahogy ezeken kívül áll. Éreztem, hogy mások, mint én is, szeretnék, ha „benn” lenne, de nem tudjuk, hogyan nyissunk Neki kaput.

Két hét múlva Waterlooban voltam elfoglalva és megálltam a nyilvános könyvtárnál. Csupán kíváncsiságból megnéztem, hogy miss Kuhlman könyve ott van-e a polcokon. Meglepetésemre ott találtam és elhatároztam, hogy kiveszem. Hazatérve olvasni kezdtem – lassan, óvatosan. Kritikával közeledtem ehhez az új kezdeményezéshez, és közben más könyveket is olvastam a Szellemmel való gyógyításról. Meglepetéssel konstatáltam, hogy még a legnagyobb pszichológusok is hívő emberek voltak. Például Carl G.Jung egyszer azt mondta: „Az igazán vallásos ember... tudja, hogy Isten mindenféle különös és felfoghatatlan dolgot hoz, és a legkülönösebb utakat választja, hogy egy ember szívébe eljusson. Ezért ő mindenben érzi az isteni akarat láthatatlan jelenlétét.” És ismét „... ha a doktor segíteni kíván egy emberi lényen, el kell fogadnia úgy, amint van. És ezt csak úgy tudja valóságosan megtenni, ha már látta és elfogadta őt úgy, amint van ... A gyógyulást vallásos problémának is nevezhetjük.” Mindjobban nőtt az érdeklődésem.

A felnőtt fiatalok vasárnapi iskolájában a Cselekedetek Könyvét tanulmányoztuk. Bár a gyógyítás iránti érdeklődésem egyelőre elsősorban iskolás volt, némi érdeklődés támadt bennem a csoport iránt. Néhányan óvatosan nyilatkoztak, de egyesek kimondottan elvetették az egész eszmét. Megállapítottam, hogy nekem nincs kellő megtapasztalásom erre vonatkozólag, és ismételten elolvastam Kathrin Kuhlmant, és továbbá Don Gross és Emily Gardiner könyveit, melyek a szellemi gyógyulásról szólnak. Azt gondoltam, teljesen jól

felkészült vagyok, és jól előkészítve ezen a téren a hagyományos egyházakban végzendő szolgálatra. Sok pszichiátriai könyvet is olvastam a kórházi pásztorolás és teológiai munkákra vonatkozólag. Prédikációim tűzdelve voltak ismert pszichiátriai és pszichológus íróktól vett idézetekkel. Más szóval azt hittem, minden szükséges anyagom megvan, hogy sikeresen szolgáljak a XX. században.

Mikor olvastam, csodálkozni kezdtem: elég az én tudásom? Szemem előtt egész más, új területe nyílt meg a szolgálatnak. Hol voltam

egész életemben? Idő kellett hozzá, hogy összeegyeztessem a csodálatos gyógyítások eszméjét azzal, amit tanultam, mert amit tanultam, teljesen ellenkező volt az ilyen ideákkal. Nehéz volt visszautasítani azoknak a bizonyságtételét, akik meggyógyultak.

Természettől fogva szkeptikus voltam, mert nagyon intelligens és szkeptikus családban nőttem fel. Mi mindig a nevelésünkre voltunk büszkék. Megtisztelve éreztem magam, hogy Amerika egyik legjobb pszichiátriai központjának növendéke lehettem. Ezt a kulturális és intellektuális sorompót nehéz volt ledönteni.

Mikor az iskola 1966-ban véget ért, komolyan terveztük, hogy elfogadunk egy ajánlatot, mely szerint Kansas City vidékére mennénk, ahol felvenném kórházi lelkészi munkámat. Úgy terveztem, hogy az egyik kórházban káplánként szolgálnék, és tagja lennék a pszichiátriai csoportnak, mivel magasabb rendű munkát végeznék a klinika programjában. Minden esetre két héttel elutazásunk előtt kirándulást tettem Waterlooba, hogy néhány könyvet visszavigyek a könyvtárba. Miután behelyeztem őket, különös érzésem támadt, nevezetesen, hogy keresgéljek a könyvek között. Furcsa, gondoltam. Azért jöttem ide, hogy visszahozzak könyveket, és nem, hogy másikat keressek olvasni. Mégis átkutattam egy halom könyvet és szokás szerint azon kaptam magam, hogy a „Vallás” jelzésű könyvek előtt állok. Na, újra itt van. Szinte kibökte a cím a szememet: „Hiszek a csodákban.” Félhangon csodálkoztam: mit akar mondani nekem Isten? Levettem a könyvet és forgattam a kezemben. Egyszerre valami eszembe ötlött: vedd ki a könyvet és vidd haza. Mit? – gondoltam. Hiszen már kétszer elolvastam. Különben, nem egészen két hét múlva elköltözöm ebből az államból. Mit használ ez a könyv? Nem volt mit tenni, erős kényszert éreztem, hogy hazavigyem a könyvet. Így, saját bolondságom felett fejemet csóválva, visszatértem az első pulthoz és kikölcsönöztem a könyvet. Nos, mi kényszerített, hogy ilyen bolondságot tegyek? – töprengtem, miközben a kopott lépcsőn lementem a kocsimhoz.

Másnap már megtudtam. Késő este volt. A szomszédom megmetszette a sövényét, és az utca tele volt szórva gallyal. Beszélgettünk, elég hangosan, mikor felnéztem és megláttam, hogy Harold Selby jön az út szélén imbolyogva, két botjára támaszkodva. Megdöbbentett ez a valamikor életerős fiatalember, akit letepert a nagy nyomorító, a

szklerózis multiplex. Egy olyan kis városban, mint Conrad, az emberek többnyire ismerik egymást. De mi nemrég költöztünk ide, és én egyszer vagy kétszer találkoztam Harolddal. Megszólítottam. Mosolygott. Kínos mosolygás volt. Néhány percig beszélgettünk. Észrevettem, hogy nehezére esik a szemét ránk összpontosítani. Rövidesen el is ment. Hirtelen feltámadt részvétet éreztem iránta, annyira nyomorult, reménytelen és szenvedő volt. Harold, várjon egy kicsit! Valamit akarok adni önnek! Besiettem a házba és felkaptam a „Hiszek a csodákban” c. könyvet és visszatérve a járdán várakozóhoz, odaadtam neki. Ez egy kissé valószínűtlennek látszik, tudom, de indíttatva érzem magam, hogy odaadjam önnek és a feleségének. Sok minden van benne, ami új számomra. Ha nehezére esne olvasni, talán Arlene tudna segíteni. – Mohón nyúlt a könyv után, aztán elimbolygott a háza felé.

Néhány nap múlva visszajött és a könyvről beszélt. A hátsó szobánkban álltunk, és ezt mondta: Don, én hiszek ezekben a históriákban, amikről olvastam. Miért ne történhetnének meg ilyenfélék, ha valakinek hite van és igazán imádkozik Istenhez?

Én egyiket se értem – mondtam. Lehet, hogy vannak valamiféle erők, amelyek felszabadulnak egy csoportban, amely telítve van várakozással és hittel. Szeretném ezt tudni és megismerni. Őszintén szólva, számomra rejtély az egész. Szünetet tartottam, kissé zavarban voltam azért, amit mondani akartam: mellékesen nagyon kérem, vigye vissza a Waterlooi könyvtárba. Mi a jövő héten elköltözünk.

Új parókiám Greeleyben (Kansas) csupán 12 mérföldnyire volt Osawatomie kórháztól, ahol káplánként szolgáltam másodmagammal. A munka nagyon érdekes volt. Adair, a komplexus egyik része, a Menninger-féle terápiát alkalmazta. Itt a kollégák részéről szeretetet és megértést tapasztaltam, ami munkámnak igazi értelmet adott. Mind az orvosok, mind a pszichológusok és a többi munkatárs őszintén tisztelték a keresztyén hitet, és a betegeket is biztatták, hogy ugyanilyen magatartást tanúsítsanak. A káplánfelügyelők mérhetetlen

türelemmel és jóakarattal rendelkeztek. Gyakran inkább éreztem Krisztus jelenlétét ezek Között a megtört emberek között az állami kórházban, mint a világi külvárosi társaságok között, melyek a divatos

egyházakban tömörültek.

Mióta eljöttünk Conradból, nem hallottam semmit Selbyék-ről. A legnagyobb munkában voltunk, mikor Pat és én levelet kaptunk Arlenetől, amelyben Harold csodálatos gyógyulásáról számolt be Pittsburghban. Meg voltam lepve. Alig tudtam elhinni. De nem tudtam kételkedni Harold igazmondásában. A kérdés most már az volt: Tartós lesz-e a gyógyulása?

Közben Harold beiratkozott az ohioi egyetemre és meghívott, látogassam meg a tavaszi ünnepek folyamán. Valami állásról is szó lett volna. De engem más érdekelt – valami szilárd talajt kerestem, amire a szellemi életem támaszkodni tudna. Igaz, hogy már évek óta megtértem, de éreztem, hogy a szolgálatomban hiányzik az öröm, lelkesedés és erő, amire nagyon nagy szükségem lett volna. Hogy tudnék a hitről prédikálni, mikor az én hitem nagyon gyéren csordogál? Visszaemlékeztem arra, amit Sámuel Shoemaker irt: „Ha hitet akarsz, menj oda, hol hit van.” Talán ez volt, ami arra késztetett, hogy meglátogassam Haroldot. Nem tudtam egészen hitelt adni a lelkesedésnek és az állandó optimizmusnak, amit a tőle kapott levelekben találtunk. Én régebben voltam keresztyén, mint ő. Kétféle teológiát tanultam és keresztyén pszichológiát. És most itt állok anélkül, hogy alapja lenne mindennek – hit nélkül. Nem tudom megosztani a gyülekezetemmel azt, amim nincs – mondtam Patnak egy reggel. Ha Isten valami új területre tört be, amint Harold írja, megyek, és megkeresem. Nemcsak látni akarom Haroldot, hanem magamnak is meg kell néznem ezt a csodaszolgálatot. Ezért mentem én a következő pénteken felfelé a Camegie Hall lépcsőin. Nagyon vegyes társaságban találtam magam, akik majdnem két óra hosszat várakoztak. Szegények és gazdagok, felsőbb, alsóbb és középosztálybeliek, képzettek és egyszerű emberek gyűltek itt össze igazi gyülekezetet alkotva.

Az egyik várakozó ott a lépcsőn dr. Thomas Asirvatham volt, kitűnő sebész az ismert Dindiguli (India) szemkórházból. Valami továbbképző tanfolyam miatt jött az USAba. Meggyőződése volt, hogy ez a mozgalom a Szent Szellem munkája. Ha valaki, akinek ilyen rangja van, hisz, – gondoltam – akkor én mért kétségeskedném?

A szolgálat megkezdődött és én csodálkozva figyeltem rá, hogy az emberek örömmel kapcsolódtak bele dicsőítve Istent és hálát adva Neki. Az volt a látszat, mintha csakugyan jelen lenne, ami szinte áthatotta az atmoszférát. Ez a valami nem volt analizálható. Telítve látszott lenni ez a jelenlét agapé-szeretettel, örömmel, reménységgel és megelégedettséggel.

Drága Uram, szeretném megkapni, amit számomra tartogatsz – imádkoztam. De, Istenem, ha megteszed, tedd azt, kérlek, jó, természetes, nyugodt, tiszteletreméltó módon. Semmi érzelmesség. Ne legyen részemről.

Amint a szolgálat folytatódott, imádságom így változott: Uram! Amit akarsz, elfogadom. Legyen meg a Te akaratod! Aztán megtörtént. Úgy tetszett, mintha Isten szeretete lejött volna, és lényemnek minden atomját betölti. Új hitet, új reményt, új életet nyertem. A hely megtelt Isten dicsőségével. Valami olyat éreztem, amit János érezhetett, mikor „szellemben” volt az Úr Napján, és leírta Krisztus jelenlétének véghetetlen voltát, megmérhetetlenségét. Akármi történt, olyan volt, mintha egy világítótorony fénye hatolt volna be egy hideg, halott presbiteriánus papba, és én azonnal ízleltem a Szent Szellem teljességének új borát. Már előzőleg tudtam, hogy ezt a „Vigasztalót görögül Paraklétosznak hívják. Azt tanultam, hogy Ő a keresztyénekkel van, de nem mindenkinek van meg a teljessége. Első tapasztalatom arra vezetett, hogy elhiggyem, hogy velem volt, de csak úgy, mint ahogy velünk van a nap egy felhős napon. De most a felhők eltakarodtak, és a napsugár valóságosan áttört és minden egyszerre új és derűs lett.

Mielőtt hazatértem, még egy másik Kathrin Kuhlman szolgálaton is résztvettem. Ezt a pittsburghi alsóvárosi First presbyterián Churchben tartotta. Ez ugyanazon várakozás, reménység, buzgóság és hit jegyében folyt le. Találkoztam ennek a nagy egyháznak a lelkészével, és mindketten osztoztunk abban a meggyőződésünkben, hogy ezekben a napokban mennyire kinyilatkoztatta magát a Szent Szellem.

Életemben a nagy változás az, hogy a Szentírás megelevenedett előttem. Természetesen a Biblia ugyanaz, amelyből ezután is prédikáltam, de most másképp. Másmilyen, mert a Szent Szellem, Aki ihlette azokat, akik megírták, most engem ihletett meg, hogy szeressem és megértsem azt. Sőt megtanultam azt, hogy az Úr Igéje megnyilatkoztatik „nem erővel, sem hatalommal, hanem az Én Szellememmel” – mondja a seregeknek Ura (Zak. 4,6.).

Miss Kuhlmannak levelet írtam. Talán ez jobban kifejezi mindazt, amit szóval el tudnék mondani: „Remélem, ön mindig úgy fogja lefolytatni szolgálatait, mint most, és sohase fog elkedvetlenedni vagy megszomorodni az egyháziak hidegsége miatt, akik gúnyolódnak a hiten és a csodákon és Krisztuson, Aki a vizet borrá változtatta. Ezek a szkeptikusok talán még jóakaratúak is, de elvakultságukban azt teszik, ami még hihetetlenebb: a bort vízzé változtatják. Ők a megáldott, Szent Szellem kinyilatkoztatása által, csodával és ihlettel borrá változtatott vizet a humanizmus vizévé, Sabellianizmussá változtatják, és az örökös Pelagianizmussá, amely oly annyira áthatja napjaink teológiáját. Még egyet. Tudja-e ön realizálni, miss Kuhlman, hogy a Szent Szellem megszentelése és ereje által ön pontosan azt teszi, amit napjaink szekuláris pszichoterápiája megkísérel alkalmazni, de amit sokszor elhibáz? Az ön szolgálatának sikerült eljutnia az érzelmek gyógyítására.”

„Dr. Robert White a Harvard egyetemről, aki a mi felsőbb oktatású iskolánk abnormális pszichológiáról szóló tankönyvét írta, a pszichoterápiáról úgy emlékezik meg, hogy az „korrektív érzelmi megtapasztalás”. Tudja-e ön, hogy ön a szolgálata által gyakran éppen ezt viszi véghez? A Szent Szellem által ön nemcsak a félelem, bosszúvágy, harag és kétségbeesés negatív érzelmeivel foglalkozik, mert ott van egy különleges Jelenlét, mely a részvét valóságos dinamójává változik, gyengédséggé, mélyenjáró békévé, végtelen örömmé, szelídséggé, jósággá és különlegesen szelíd dicséretté és imádattá az áldott Megváltó, Jézus Krisztus iránt.

A mi modern egyházaink tele vannak jó emberekkel (jó a szó szokásos értelmében), akik megrémülnek arra a gondolatra, hogy a vallásban érzelem legyen. Ha jól tudom, Clovis Chappel volt az, aki egyszer azt mondta nekünk, hogy hallotta egyszer, amint egy nagyon álbölcselkedő gyülekezet lelkésze óva intette híveit a „vallásban való érzelmek veszélyétől”. – És ugyancsak Chappel mondta: megfigyeltem, hogy a bérelt székek, amiken ültek, több érzésről tettek tanúbizonyságot, mint az emberek.”

Milyen tragikus, hogy mi, humanisták, humanizmusunkban arra törekedünk, hogy féljünk attól a bizonyos erőtől, amely gyógyít.