Charles Wood: A TE LÁNYODDAL IS ...

Kathrin Khulman: részlet „Isten mot is megteheti” c. könyvéből

Senki se olyan szegény, mint akinek csak pénze van, – és nem háládatos. A Charles Wood család egyike a leggazdagabbaknak a világon. Gazdagok a hálában is, mert Isten csodálatos dolgot cselekedett a lányukkal, Sheryllel.

Charles Wood tagja egy nagy amerikai egyesületnek és jelenleg ellenőre egy nagy clevelandi testületnek. 1962-ben nagyobbik lányunk, Sheryl, aktiv atletizáló, 13 éves volt, aki éppen most lépett az iskola nyolcadik osztályába. Az előző nyáron ő, és tizenegy éves húga egy ifjúsági táborban voltak, ahol mindenben részt vettek, kezdve a baseball partin és a párnaviadalokon. Sheryl a vezető minden vidámságban. Délutánonként hangos az udvarunk a kiáltozásoktól és kacagástól. Az a tény, hogy Sheryl élénksége több kemény ütést

okozott a fejére, akkor nem látszott jelentőséggel bírni. Mindenben egy élénk, tevékeny, tréfakedvelő tizenéves volt.

Aztán egy hétfő reggel feleségemet Gwent felhívták telefonon, hogy az iskolában Sheryl elájult a folyosón. Gwen az iskolába sietett. Mire odaért, Sheryl jobban lett, de Gwen hazavitte. Másnap Sheryl elment az iskolába. Szerdán az irodámban hívtak fel. Sheryl ismét elájult, és nem tudtak összeköttetést kapni az édesanyjával. Természetesen ott hagytam az irodát és az iskolába hajtottam. Kissé sápadtan és ijedten, de teljesen jól érezte magát Sheryl. Mégis, ezen a délután beszéltem a háziorvosunkkal.

Miután az orvos megvizsgálta Sheryit, semmi okot nem látott arra nézve, hogy ne engedjük iskolába járni. Azt ajánlotta, hogy ha ismét történne valami, azonnal hívjuk őt.

A következő napon újra felhívtak az iskolából. Sheryl harmadszor is elájult. Képtelenek feléleszteni őt, és bevitették a kórházba Bereába, kivizsgálásra. A kórházba rohantam de Sheryl addigra visszanyerte eszméletét. Mégis ott hagytam. Amikor elájult, a feje odakoppant a padlóhoz, és ezért a doktor röntgent ajánlott. Ez megtörtént. Átvilágították a koponyáját és a gerincét, hogy megállapítsák, miért vannak az ájulások. Mivel a vizsgálat eredménye határozatlan volt, a doktor néhány napi pihenést ajánlott, és további megfigyelést a kórházban. De itt is volt egy ájulása, miközben karosszékben ült.

Mivel nem volt határozott diagnózis, megengedték, hogy hazajöjjön, és újra kezdje a tanulást. A következő hetek folyamán több újabb ájulása is volt, s úgy érezte, mintha csengetnének a fejében. Egy napon azt mondta, hogy az iskolában a lányok egymást szurkálták valami tűvel, és ő semmit sem érzett a jobb karjában.

Az ájulások mind gyakrabban jöttek elő, és mind hosszabb ideig maradt öntudatlan. Mind nehezebbé vált számára az iskolába járás – nemcsak a hiányzások miatt, hanem a „csöngetés” miatt is, ami miatt minden nap panaszkodott. Egy éjjel későn arra ébredtem fel, hogy jajgat és sír. Berohantunk a szobájába és láttuk, hogy a fejét fogja és előre-hátra hajlong az ágyában. „A fejem, apu, úgy érzem, mintha szét akarna repedni.”

Az egyedüli, ami elnyomni látszott a szorítást, a rádió hangja volt. Oly erősen ordított, hogy a család nem tudott tőle aludni. Sheryl a kis rádiójával ment aludni – teljes hangerővel. Később beosontam a szobájába és elzártam a rádiót, és így tudtunk némi nyugalmat találni.

Végül, november első hetében megvizsgáltattuk Sheryit a clevelandi klinikán. Megfigyeltem az első vizsgálatot. A doktor vett egy tűt és gyengéden megszúrta a homlokát itt-ott. A baloldalon érezte, de a jobbon nem. Ugyanezt a vizsgálatot tette a hasán, majd a talpain, ugyanilyen eredménnyel. Láthatólag elvesztette érzékenységét a teste jobboldalán. Azt is megtudtuk, hogy duplán lát és a jobb fülén nem hall. Mindazonáltal ami legjobban megijesztett minket, az a változás volt, amin a megjelenése átment. Mindig olyan szép, formás gyermek volt. Most észrevettem, hogy a jobb szemhéja lecsüng és fokozatosan kezdett úgy kinézni, mint egy abnormális gyermek.

November közepére fejfájása olyan komoly kezdett lenni, hogy egy héten három napig is otthon kellett tartanunk. Elvesztette az erejét is. Egy este tompa puffanást hallottunk Sheryl szobájából. Berohantunk, és ájultan, élettelenül találtuk az ágya mellett. A szívem a torkomban dobogott, mikor felvettem és sikertelenül élesztgettem. Sehogy se sikerült felélesztenünk. Az én elkeseredésemet csak a helyzet reménytelensége múlta felül. Az ágyára fektettem és imára hajtottam a fejem. Mikor felnéztem, láttam, hogy Carol az ajtóban áll, és gyermeki arca sápadt a félelemtől, és szeme kitágult a rémülettől. Nagy Isten, mért kell neki ezt látni? – nyögtem. Ezen az estén

Sherylt bevittük a klinikára.

Hazamenetelünk nyomott hangulatban történt, és úgy látszott, az egész világ összeomlik. Sem Gwen, sem én nem aludtunk az éj hátralévő részében, és a szomszéd szobából hallottam Carolt, amint álmában zokogott. „Kérlek, Uram, tégy valamit” – imádkoztam. Kérlek, segíts!

Másnap úgy tizenegy órakor felhívott a kórházból egy orvos. Sheryl jól van – mondta, de reggel kiszállt az ágyából és újra elájult, és megütötte a vállát, mikor elesett. Megröntgeneztük és a kép szerint a jobb karja eltört egy hüvelyknyire a válla alatt. A jobb vállában a csont szilánkosra tört. Ebéd után meglátogathatják, de meg kell mondanom, hogy gipszben van.

Mi történt? – kérdeztem magamtól, mikor letettem a kagylót. Minden olyan jól ment, és most minden elromlott. Az egyháznál diakónus és pénztáros voltam és szellemileg tájékozott, de ez már több volt, mint

amire felkészültem. Éreztem, hogy valami szörnyen rossz következik, de teljesen tehetetlen voltam. Gwen elhívta a lelkészt. Nyájas és rokonszenves volt, és eljött a házunkba, hogy imádkozzon velünk.

Carol is elhatározta, hogy akcióba lép. Egy délután, míg mi Gwennel Sherylt látogattuk a klinikán, levelet irt.

Anélkül, hogy tudtuk volna, hallgatta Kathrin Kuhlman adásait a rádióban. Érezte nyugtalanságunkat és tudva, hogy valami nagyon rossz történik a nővérével, leült és leírta miss Kuhlman egyik könyörgő imáját. Mialatt nem voltunk otthon, elment a másfél mérföldre lévő postahivatalba és elküldte. Három nap múlva az

orvos hívott minket és elmondta, hogy új röntgenfelvételt készített Sheryl karjáról. Az új képeken látható volt, hogy a kar nem volt eltörve, csupán csúnyán összezúzódott. Egy technikus rosszul látta a képet. Mindenesetre az, hogy az imádság és a kar gyógyulása találkoztak, Gwent arra bírta, hogy fontolóra vegye egy Isteni gyógyulás lehetőségét. Ez kezdete volt annak, ami mindnyájunk számára új élet útjára nyitottlehetőséget.

Sheryl két hétig maradt a klinikán. Egy egész sereg vizsgálatot ejtettek meg rajta, beleértve az agy elektromos hullámainak vizsgálatát is. Kiderült, hogy az agy egy része nem funkcionál megfelelő módon, és ez az oka az ájulásoknak. Mégis, tétováztak egy bizonyos diagnózis kimondásában. Először hallottam az orvosok szájából ezt a szót: „roham”. Mielőtt elhagyta a klinikát, Sheryl gyógyszereket kapott,

amelyeknek csökkenteni és enyhíteni kellett a rohamok lefolyását. Azt tanácsolták, hogy csak akkor menjen iskolába, ha képes rá. De a rohamok folytatódtak és minden esetben látszólag kissé tovább tartottak. Az iskola elöljárói megértőek voltak és rokonszenvvel kisérték Sheryl sorsát, sőt az igazgató azt ajánlotta, hogy egy közeli ismerőséhez menjen lakni, aki vigyázna is rá. A helyzet nagyon komoly volt, és a klinikán tapasztalt esetből megértettük, hogy nem lehet egyedül hagyni. Vigyáztunk, mikor a lépcsőn le- vagy felment, de ez nem volt mindig lehetséges. Gwennek a háztartással volt dolga, nekem meg az állásom után kellett nézni. Állandó aggodalomban éltünk.

Karácsony előtt, míg Gwen és Sheryl bevásárolni mentek egy nagy áruházba, Sheryl ismét elájult. Bevitték egy kórházba, de mikor jobban lett, elbocsátották. Ámbár valahogy átvészeltük a karácsonyt, állandóan felettünk lebegett egy sötét felhő, mely ismeretlen veszélyekkel fenyegetett. Minden nap hozott valami okot az elkeseredésre és kétségbeesésre. Észrevettük, hogy a rohamok

gyakoribbak és erősebbek lettek. Néha napokig kimaradtak a rohamok máskor több is volt egy nap alatt.

Mikor az ünnepek után visszatért az iskolába, el kellett fogadni azt a tényt, hogy a nap folyamán rohama lesz, sokszor az asztala előtt. Biztos vagyok benne, hogy kell valami helynek lennie, ahonnan segítséget kaphatunk. Ezen az éjjelen alázatosan, őszintén imádkoztunk Isten segítségéért.

Januárban hallottam egy orvosról, aki sikerrel gyógyított hasonló bajban szenvedő betegeket. Clevelandban a legtiszteletreméltóbb neurológus volt. Elhívtuk és megvizsgálta Sherylt. Utána behívott minket. Sherylnek – mondta – a fején baloldalt sérülés van, ami befolyásolja az agyában a reflexeket, amik a jobb oldalán vannak.

Semmi kétség, hogy a diagnózis, mely epilepsziát állapított meg, helyes. – Nem tudtam hinni a fülemnek: epilepszia! Még hozzá azt is mondta, hogy a legsúlyosabb formája. Az orvos mégis bátorított minket és azt mondta, csaknem garantálhatja, hogy a rohamokat csökkenteni lehet az orvosságok szedésével úgy évente két alkalomra. Ez volt az első bátorítás, amit kaptunk, és örömmel mentünk haza reménykedve a jövőben és az orvosságok megígért csodálatos hatásában.

A következő hónapok alatt sokat tanultunk az epilepsziáról. Megtudtuk, hogy először van egy elektromos áram, ami végigfut az agyon, mint ahogy a ház elektromos vezetékén átszalad. Ha valami sérülés van a vezetékben, rövidzárlatot okoz és kész a roham. Azt is megtanultunk, hogy az epilepsziás esetek 95 %-a agysérülés folytán keletkezik, vagy a születéskor, vagy később. Tehát azok az ütések, amiket Sheryl a fejére kapott az elmúlt nyáron, fokozottan fontosak voltak ebből a szempontból. Ezek okozhatták jelenlegi állapotát. Jelenleg nincs erre gyógyszer, sem gyógymód. Néha, ritkán, az agy operációja fel tudja oldani a helyzetet, de sokszor egy kúra is használ. „Meg lehet állítani” – mondta az orvos – „de sohase gyógyul”, ő is

intett, hogy legyünk óvatosak, ne hagyjuk újból elesni, mert ez végzetes lehet. Azt tanácsolta, hogy tiltsunk meg minden aktivitást, mint úszás, biciklizés és más sportok. Klarinéton szokott gyakorolni, s ez is többször vezetett rohamra, így nem volt többé képes játszani az iskolai zenekarban. Így Sheryl aktív és atlétikával tűzdelt élete beszűkült. Tétlenségre lett kárhoztatva. Ülő életmódra kényszerült.

Mindenesetre rohamai folytatódtak, még pedig ijesztő mértékben. Először nyugodtan elájult, most pedig már dobálta a tagjait és kapálózott, ha rohama volt. Gyakran erőszakkal kellett szétnyitnom az állkapcsát, hogy el ne harapja a nyelvét, mert a fogsora közé szorult. Még mérsékelt aktivitás miatt is veszélyben volt. Hallottuk, hogy egy

fiatal a fürdőkádba fulladt rohama alatt, s ezért még jobban aggódtunk. Sheryl hallása is új aggodalomra adott okot, mert két szakorvos is megállapította, hogy elvesztette a hallása 60 százalékát a jobb fülén.

Tavasz jöttével hetenként két-három ízben is doktorhoz mentünk vele. Akkor egy előirt gyógyszer a foghúsán daganatot okozott, ami a foga fölé nőtt. Fogsebésznek kellett eltávolítani. Tehetetlenül néztük leányunk hanyatlását. Az egész megjelenése megváltozott. Mozdulatai lassúak voltak. Az orvosságok sokszor imbolygásra késztették, mintha részeg lett volna. Sokszor egy székbe, vagy a falba kapaszkodott járás közben, hogy támasztékot nyerjen. Ámbár nagyon fájt a szívünk, igyekeztünk megtartani az erő látszatát nemcsak Sheryl miatt, hanem Carol előtt is. De belül éreztük, hogy minden reményünk elveszett.

Kétségbeesett voltam. Baptista diakónus vagyok – gondoltam –, aktívan részt veszek egyházam minden megmozdulásában, de ez előtt tehetetlenül állok. Sohase fordult elő, hogy isteni gyógyulásért imádkozzak. A bibliai napokban történtek csodák, de később nem. Ezt tudtam. Napjainkban orvosok és ápolók, és „csodatevő gyógyszerek” által történnek a gyógyulások. Ennek dacára egyszer csak azon vettem magam észre, hogy imádkozom ahhoz az Istenhez, akiről azt hittem, hogy többé nem tesz csodát, olyan csodát, amilyenre nekünk Sheryl számára szükségünk lenne.

Gwen kezdte hallgatni Kathrin Kuhlman adásait a rádióban. Titokban azt hitte, hogy Sheryl törött karja az ő imádságára gyógyult meg. Engem is rá akart venni, hogy hallgassam. De női prédikátorok nem fértek bele az én teológiámba. Életem folyamán azt tanultam, hogy a nőknek nincs joguk a férfiakat vezetni. Mint diakónus, a többiekkel együtt mindig arra törekedtem, hogy nők ne juthassanak be ebbe a státusba. Ha női misszionáriusok látogatták meg egyházunkat, mindent elkövettünk, hogy ne használhassák a szószéket, hanem csak nők előtt beszélhessenek vagy tegyenek bizonyságtételt.

Azonkívül elnöke voltam egy másik jelentékeny evangelizációs tanácsnak, melynek egyrészt az is feladata volt, hogy a misszionáriusokat felülvizsgálja és ajánlatot tegyen különféle testületeknek. Az egyik fő elvünk az volt, hogy női misszionáriusok ne taníthassanak férfiakat még idegen földön sem. Így, mikor Gwen azt mondta nekem, hogy Sherylt elviszi egy „gyógyító szolgálatra” Pittsburghba, amit egy nő vezet, nem akartam beleegyezni. Semmit se akartam tenni, semmi közöm nem lehetett egy „hitből való gyógyuláshoz” különösen, ha azt nő vezeti.

Sok olyanról hallottam, aki magáról állit valamit – mondtam. Erre Gwen kijelentette, hogy miss Kuhlman nem állítja magáról, hogy ő „gyógyító”. Lefegyverezve Gwen állandó duruzsolásától és attól, hogy miss Kuhlman nem tulajdonit magának gyógyító hatalmat, két héttel később, mikor Gwen újra kérte, hogy elvihesse Sherylt Pittsburghba, vonakodva bár, de beleegyeztem. Elkísérte őket Gwen atyja és nővére, Eunice.

Miután a szolgálat megkezdődött, Gwen apja azt mondta: Nem gondolod, hogy le kell vinned Sherylt az emelvényre kérni, hogy miss Kuhlman imádkozzék érte? Gwen nem ismerte a szolgálat rendjét és

bizonytalankodott. De mikor Eunice karon fogta Sherylt és azt mondta: Gyere, Sheryl, lemegyünk – Gwen beleegyezett. Félúton az auditórium hátsó lépcsőjén lefelé Sheryl megfordult és különös tekintettel nézett a nénjére. Mi a baj, drágám? – kérdezte Eunice. Nem tudom. Valami pattant a fülemben. Hallok. Bár Eunice és

Sheryl nem is hallották, miss Kuhlman e pillanatban megszólalt az emelvényen: „Valakinek megnyílt a hallása.” Gwen azonnal Sherylre gondolt és nem kevéssé lepődött meg, mikor miss Kuhlman lejött az

emelvényről és Sheryl és Eunice felé ment félúton a terem hajójában. Miss Kuhlman kinyúlt és gyengéden megérintette Sheryl fejét. Az azonnal a földre hanyatlott Isten ereje alatt. Gwen magán kívül volt az

ámulattól, és mikor az előcsarnokban találkoztak, könnyek árasztották el a szemét.

Mialatt visszakocsiztak Clevelandbe, a kis zarándokcsapat még mindig ámulatban volt. Újra és újra elismételték, amit láttak és hallottak. Sheryl hallása végérvényesen meggyógyult, és ettől Carol épp annyira el volt ragadtatva, mint a nővére. Ezen az éjszakán Gwen ezt mondta nekem: Ha Isten meg tudta ezt gyógyítani, épp úgy meg tudja gyógyítani az epilepsziáját is. – Mégis, ha másik csoda volt is elkészítve Sherylnek, még nem láttuk semmi előjelét. Ezen az éjjelen újra rohama volt.

Miss Kuhlman vasárnap szolgálatot tart Youngstownban. Miért ne mennénk mi is el? Az egyháznál vállalt kötelezettségeim és más kötelességek miatt szükséges volt otthon maradnom, így hát csak két hónap múlva került sor az útra. Közben Sheryl rohamai mind rosszabbak lettek. Néha két órán át is tartott, és a teste ebben

a sokkos állapotban nagyon lassan gyógyult. De közben meg kellett állapítanunk, hogy nemcsak testileg változott, hanem a személyisége is. Nagyon lázadozó lett, s ezért állandó feszültségben éltünk miatta. Nem szerettük Sherylt fenyíteni, mert ez újabb rohamot váltott volna ki. Carolra is gondolnunk kellett, de mégse hagyattuk, hogy Sheryl mindent a maga feje szerint tegyen Mit tehettünk? Úgy látszott, mintha semmi se menne jól. Gwen fáradsága és kimerültsége szemmel látható volt. Várakozásunkkal ellentétben Sheryl rohamait nem szüntették az orvosságok. Családi életünk – úgy látszott – összeomlik a terhek alatt. Semmi se mutatta ezt jobban, mint Gwen magatartása és kijelentése, hogy inkább látná Sherylt halva, mint ilyen állapotban élve, ami, úgy látszik, a sorsa lesz.

Mikor Sheryl elérte 14. születésnapját, egyházunkban missziós konferencia volt. A konferencia végén, mikor felnéztem, láttam, hogy

az én szomorú lányom előrejön és Isten szolgálatára ajánlja fel az életét. Mikor ezt láttam, fejemet csóváltam a szánalomtól. Szegény gyermek, mit adhat ő Istennek? Mit tud tenni Isten egy elformátlanodott testtel, beteg aggyal?

Sheryl a valóságban kimaradt az iskolából az év vége előtt két héttel. A rohamok most majdnem naponként jöttek, és nem lehetett tudni, meddig tartanak. Tanítói engedték, s gondolom, főként csodálták a bátorságát.

Úgy terveztük, hogy június második hetében kezdjük meg vakációnkat. Volt egy kis házunk vidéken és én út közben útba akartam ejteni Youngstownt is. Egy héttel indulás előtt Sherylnek a legkeservesebb rohama volt. Csaknem végzetessé vált. Szombaton éjfél felé kezdődött. A nappaliban ültünk, Sheryl a díványon. Hirtelen felugrott és azt mondta: „Ó, apu ...” Aztán lemerevedett. Odasiettünk, hogy felfogjam az esésben, hogy ne essen a kávézóasztalra.

Gwen segített kinyújtóztatni a díványon, míg a teste az egyik görcsből a másikba ment át. Testének minden izma megfeszült, az ökle oly erősen össze volt szorítva, hogy lehetetlen volt kinyitni. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy szétfeszítsem az állkapcsát, hogy kendőt tegyek közé. A roham nem akart felengedni, úgy körülbelül másnap déli egy óráig. Végül is elhívtam egy neurológust. Azt ajánlotta, hogy adjunk be neki valami orvosságot. Ha nem használ, vigyék a kórházba és majd meglátjuk, mit tehetünk vele. Gwen és én a

dívány két ellentétes oldalán ültünk és próbáltuk feltartani Sheryl hánykolódó testét. Időnként megpróbáltam beadni neki valami pirulát, de a roham további egy óráig folytatódott folytonos rángatózások között.

Istenem, imádkoztam elkeseredésemben hangosan. Kérlek, segíts rajtunk! Akkor majdnem hallhatóan hallottam egy hangot, egy bibliai mondást, amit Gwen és én is nagyon szerettünk: „Kiálts hozzám és megfelelek és nagy dolgokat mondok neked, és megfoghatatlanokat,

amelyeket nem tudsz.” (Jeremiás 33,3.).

Nagy békesség szállt rám, míg ismételtem ezeket a szavakat. Lenéztem a mi vonagló, görcsben feszülő kislányunk testére és tudatosan az Úr gondjaiba ajánlottam. Pillanatok múlva éreztem, hogy valamennyire megnyugszik a teste. A rángatózás csökkent, és az arcára békesség költözött. Mély álomba merült. Felemeltem, karjaimra vettem és a nappaliból felvittem őt a lépcsőn a saját szobájába. Gwen előttem ment, hogy megvesse az ágyát, és gondosan betakargattuk.

Ezen az éjszakán ébren feküdtem a rózsás hajnal megjelentéig ... „nagy dolgokat mondok neked és megfoghatatlanokat, amelyeket nem tudsz ...” Ezek a szavak jutottak folyton az eszembe és különös módon megnyugtattak. Egy hét múlva, vasárnap reggel elindultunk nyaralásunkra. Először Youngstownba hajtottunk, hogy részt vegyünk Kathrin Kuhlman szolgálatán a Tambaugh Auditóriumban. Mivel későn érkeztünk, Gwen és Carol az emeletre ültek, Sheryl és én a földszinten találtunk helyet a harmadik sorban.

A zene mennyei volt. Az egész szolgálatban volt valami élettel teljes. Életemben először tudtam érezni Isten Szellemének jelenlétét az istentisztelet résztvevői között. Mi is énekeltünk a többiekkel együtt úgy a szolgálat félidejéig. Akkor Sheryl hozzám fordult és egyszerűen azt mondta: Apu, én meggyógyultam. Hangja halk és bizakodó volt. A szemei úgy csillogtak, mint a csillagok a téli égbolton. Hogyan ... hogy tudod? – kérdeztem, és dadogtam hitetlenségemben. Nem tudom, apu – suttogta – de úgy érzem, mintha valami lejött volna és elvette mind a fejemről, ami nyomta. A csengetés is elmúlt. A szemem sem fáj. Nem fáj a fejem. Meggyógyultam, apu, tudom. Úgy éreztem, mintha Isten rátette volna az ujját a fejemre és minden fájdalmat elvett volna.

Mélyen a szemébe néztem és az én szemem megtelt a ritkán jövő könnyekkel. Megpróbáltam szólni, de nem tudtam. Lehajoltam hozzá és megöleltem, megcsókoltam mindenki jelenlétében. Megfeledkeztem róla, hogy vannak körülöttünk, akik figyelik a kis drámát apa és leánya között.

Azt hiszem, a munkások egyike észrevette, hogy valami történt, mert miss Kuhlman, mikor szólt neki, odajött és én egyszerre csak azt láttam, hogy mellettünk áll. Az egész arca csupa mosolygás volt, és szemei ragyogtak. Drága Jézus – mondta halkan – teljes szívünkből köszönjük.

Megfélemlítve támolyogtunk fel. Miss Kuhlman szelíden megérintette Sheryl arcát, mire az a Szellem ereje alatt a földre esett. Ez egy csodálatos gyógyulás – szólt hozzám miss Kuhlman. Isten fel akarja használni ezt a kislányt, hogy bizonyságot tegyen az Ő hatalmáról. – Ezt is tette. Az én saját hitem is erősödött. Szemtőlszembe

találkoztam egy csodával és tudtam, hogy ettől az időtől kezdve cselekedeteim és azok következményei hitre vannak alapozva úgy, mintha tudás lenne.

A szolgálat után visszamentünk a kocsihoz és együtt köszöntük meg Istennek, amit cselekedett. Egyetértettünk abban, hogy a csodát, amiben részünk volt, hittel el kell fogadni. Folytattuk nyaralásunkat. Több mint 24 óra telt el Sheryl legutolsó rohama óta – a leghosszabb idő, ami hónapók óta szabadnak engedte őt. Az orvosok azt mondták, hogy nem helyes orvosságot adni neki, ha nincs folytatólagosan rohama. Ezen a délután hét lyukat ment velem a golfpályán. Az orvosok azt is mondták, hogy némi megerőltetés rohamot válthat ki. Sheryl gyenge volt és fáradt, de ez egészséges kimerültség volt.

– Másnap – úgy egy év óta először – úszni ment. Nem volt rohama. Többé nem kételkedtem. Meggyógyult!

Ettől kezdve Sheryl teljesen átadta magát Isten gondviselésének, és nem használt többé sem orvosságot, sem orvosi kezelést nem vett igénybe. Később a nyár folyamán Sheryl újra elment ugyanabba a táborba, ahol az előző nyáron volt. Mindenben részt vett és díjat nyert.

Egy évvel később Sheryl belépett a new-yorki Houghton Academybe, ahol különféle atlétikában szerzett kiképzést: lányok futballjában, kosárlabdában stb. Több díjat is nyert sportversenyeken.

Az olvasó bizonyára megfigyelte, hogy milyen örömmel mondom el élményeimet, melyek számomra drágábbak minden eddigi élménynél. De minden érzelem közt a legdrágább a hála. Szó ki nem fejezheti azt,

amit érzek. Csupán csak hálánknak adhatunk kifejezést Isten iránt azzal, hogy mindenkinek elmondjuk, amit a családunkkal cselekedett.