Az aggodalmaskodás vége

 … dicsérték az Istent, és kedvelte őket az egész nép. (ApCsel 2:47)

A javak közössége, a másik észrevétele odáig fajul, hogy elvétetett róluk a gond. A másnap gondja. Az aggodalmaskodás. Egyenesen lélegzetelállító könnyedség – mely nem tévesztendő össze a könnyelműséggel – hatalmasodik el rajtuk. Örvendezés afelett, hogy Krisztus velük van. Látszik, látszódik rajtuk, hogy szívük megérintetett a Krisztus szeretete és közössége által. Így lettek ők aggodalmat nem ismerő emberekké.

Ma pedig? Ismerünk olyat, aki ne aggodalmaskodna? Ne panaszkodna? A közelmúltban voltam Nagyecseden, abban a családi házban, ahol a korábban halálosan beteg 19 éves fiatalember és családja él. Neki gyűjtöttük össze gyülekezetünkben a 92 kg kupakot. Az édesapa szent erőszakkal ültetett le asztalukhoz és elérzékenyülve mondta el a halállal vívott küzdelem lépéseit. Azt, hogy a kishúg sugárkezelésen esett át, hogy csontvelőt vehessenek ki belőle, hogy virrasztottak, és amikor már csak az imádság maradt, abban sem akartak elfáradni. Ez a fiú, engem, az udvarukon munka közben „vasvillával” fogadott. Ez a fiú dolgozik, nevet és szeptembertől újra mehet az egyetemre.

Édesapja pedig csak ennyit mondott: „Krisztián! Korábban is el-elmentem én istentiszteletre, de ezek után, mikor vasárnap reggel kinyitom a szemem, alig várom, hogy indulhassak a templomba!”

Nincsenek csodák? Dehogynem! A Te életedben, a Te családodban? Isten szívélyessége ma is működik. Látható. Tehát a sokszor kimondott szó, hogy „irigylésre méltó” ez a gyülekezet, adjon erőt és kitartást ahhoz, hogy mi is erre az útra lépjünk! Ez tehet minket boldoggá, és ezért fog kedvelni minket az egész nép!(Lovász Krisztián)