Egy igaz történet

Készítette: Dr Kováts György

Egy igaz történet arról, innen, a 21.századból, hogyan menekül meg egy kisfiú, és utána hogyan menekül meg az édesanyja, és hogy lép be az Úr Jézus egy olyan családba, amire legtöbben már legyintettek volna… (Ilyen a te Megváltód. Szabadító, helyreállító, megmentő Isten, akinek nincs lehetetlen, aki keresi a megvetetteket, és felkínálja a megoldást mindenki számára, akinek kinyílik a szíve!)

Ez a kisfiú szégyenében öngyilkos lett. A háttérben az állt, hogy apukáját, bűntette miatt, kommandósok vitték el otthonról, és nyomban be is börtönözték. A kisfiú éppen otthon volt, amikor betörtek hozzájuk, és már vitték is, a szeme láttára. (Az édesapára valószínűleg életfogytiglan vár bűncselekménye súlyossága folytán.)

A kisfiút, aki már az intézetet is megjárta, „természetesen” az iskolában gúnyolni kezdték, hiszen „milyen apja van”… s ő borzasztóan szégyellte magát, és édesapját is.

Milyen az ördög? A kisfiú egyszer csak észrevette, hogy belül, a gondolataiban, egy hang elkezdte mondogatni neki, hogy innentől az lenne a legjobb, ha felakasztaná magát. „Milyen jó buli lenne” – fogalmazta meg utólag ezekkel a szavakkal azt, amit a hang mondogatott neki újra és újra. „Mennyire szeretnének téged. Mindenki sajnálna téged. Többé senki nem gúnyolna. Rájönnének végre, hogy mennyire fontos is voltál nekik.” Ahogy ő fogalmazta: „jó buli lenne”. És megtette.

Átvetette a kötelet a gerendán, jól kiválasztott helyen, úgy, hogy senki ne tudjon róla, nehogy idő előtt felfedezzék, és felakasztotta magát.

Amikor már a kötélen volt, hirtelen hallotta, hogy megszólítja valaki: „Zolika!” (a név megváltoztatva!). Nevén szólította őt. Az ő nevét mondta. Becézve: „Zolika!” Újra és újra.

A kisfiú ekkorra már megbánta, amit tett. Szabadult volna a kötélről – de már nem tudott. Ekkor jött rá, hogy az élet több,  mint amit eddig gondolt. Rájött, hogy ez az egész csapda volt. De most olyan helyen volt, ahol senki nem találhatott rá. Egyedül volt. És kilátástalan helyzetben. Nem volt remény a megmenekülésre. Belső – hang nélküli – kiáltását csak Az a hallhatta, aki megszólította őt!

És Az a Személy, Aki megszólította őt, Aki „nevén szólította”, mert megváltotta, és sajátjának tekintette, nem hagyta el! Nem tudni hogyan, de ekkor – néma kiáltására – hirtelen, mégis, a lehetetlen ellenében, hirtelen berontottak hozzá, és levágták a kötélről.

A kisfiú életben maradt. Bekerült a Heim Pál kórházba. Gyermekosztály. Pszichiátria. Elméje zavart, a rossz gondolatok gyötrik, a szégyen és gyűlölet miatt ott a veszély, hogy megismétli tettét – így nem engedhetik ki. Ekkor jött a következő lépés a Megváltótól.

A bűnösök Megváltója „kint is, bent is”, végzi munkáját.

Az édesapa bent, a börtönben, az előzetesben, hallotta Isten Igéjét. Itt találkozott korábbi bűntársával, Jenővel is, (név megváltoztatva), aki ugyanabban a börtönben várt a másodfokú ítéletre, és odabent már megismerte az Urat. Jenő tényleg megváltozott ember lett. Szelíddé vált, és mintha a korábbi erőszakos, félelmetes emberből egy igazi „édesapa” vált volna, aki mellé állt a többieknek, a börtönben összegyülekező közösségnek, megtérőknek, megtérteknek, és látogatóknak egyaránt. Az Igét is érti, helyesen magyarázza. Sőt, átélte az Úr gyógyítását is, amikor feleségét az Úr imádságra megszabadította a méhnyak rákból. A csoda teljesen egyértelmű volt, felesége – kint – így kezdett el szintén az Úr Jézushoz közeledni.

Jenőtől a kisfiú édesapja ezeket mind meghallotta, s látta a megváltozott életet – így az Ige elvégezte benne is a munkáját, és ő is döntött Jézus mellett. „Nagyon átadta” az életét. A börtönmissziós evangélizáció után – éppen, miután átadta életét az Úrnak – elmesélte kisfia tragédiáját. Őszintén megbánta életét. Kérte, hogy Roland hívja fel odakint a feleségét. Feleségének is meghagyta, hogy tartsa a kapcsolatot Rolanddal. Az anyuka távolságtartó volt. Elzárkózó. Nem lehetne-e inkább csak telefonon imádkozni a kisfiúért? De igen. Így tehát, először telefonon imádkoztak. Miközben imádkoztak, a kisfiú kapott még egy érintést az Úr Jézustól. Helyreállt minden. A pszichiátrián azt mondták, teljes a változás. Az édesanya még aznap hívta Rolandot, hogy hazaengedik a fiát. Roland ezután ment el meglátogatni őket otthonukban.

A helyzet még sok változásra vár. A kisfiú gyűlöli az anyukáját. Pedig anyukája nagyon szereti őt – és megtért ő is, miután látta, hogy Jézus hogyan kezdi formálni az életüket. (Ez az anyuka egyébként, korábban, tudatosan nem lett prostituált. Pedig a bekerülők feleségei prostituáltak lesznek nagy számban. Ő azt mondta: nem adhatom fel az értékemet. És varrásból él – havi hetvenezerért.)

Óriási szegénység van náluk. Nagy a nyomorúság. Szőnyegért imádkozik a feleség. Óriási volt az öröm, amikor Karácsony előtt, támogatásból kapott tisztasági szereket tudtunk hozzájuk vinni.

Amikor ez az édesanya először eljött a Szótér-istentiszteletre, hazafelé, a másik kisfiának, 40 fokra ment fel a láza. Az orvosok nem tudtak vele mit csinálni. Ő is bekerült a Heim Pálba. Az értékek ide-oda vándoroltak. De a vérsüllyedés arra mutatott, mintha egész teste be lenne gyulladva. Édesanyja felhívta Rolandot. „Bocsánatot kér, hogy zavar – mondta – de nem bír várni egy hetet”. És kérte, imádkozzanak úgy, telefonon. Alighogy befejezték, éppen az Áment mondták ki, a láz hirtelen lement. A pirosság is teljesen eltűnt. Egyik pillanatról a másikra. Minden érték helyreállt – csak a vérsüllyedése nem. Az makacsul gyulladásra utalt, méghozzá nagymértékű gyulladásra. Csak éppen nem találták. Roland bement hozzá a kórházba. Imádkozott érte. Érezte, hogy „megvan”.

Tegnap hívta fel az anyuka. „Mit gondolsz, honnan beszélek? – kérdezte. – Otthonról!” Az imádság után még egyszer vért vettek a fiútól, és most már minden érték teljesen jó. Hazaküldték őket.