Aki... megalázza magát, felmagasztaltatik" (Lk 18,14).
Nem lenne szabad, hogy nehezünkre essen magunkat megalázni,
mert ugyan, mire is lehetnénk büszkék? Szépen a leghátsó helyre kellene
leülnünk, külön felszólítás nélkül. Ha józanul és becsületesen ítéljük meg
magunkat, akkor nem lehetünk valami nagyra önmagunkkal. Kiváltképpen az Úrhoz
való imádságunkban nem tudunk semmit felmutatni. Nem beszélhetünk érdemeinkről,
mert nincsenek. Egyedül csak az irgalomra hivatkozhatunk: Isten, légy irgalmas
nekem, bűnösnek!" (13. vers).
Íme, a vigasztaló szó Isten királyi székéből: ha megalázzuk
magunkat, az Úr felmagasztal minket. A fölfelé vezető út számunkra lefelé
vezet. Ha már levetkőztük saját énünket, alázatba öltözhetünk, és ez a legjobb
viselet. Az Úr eláraszt minket a - lélek békességével és boldogságával.
Megajándékoz Igéjének ismeretével és az Önmagával való közösséggel.
Megáld a bűnbocsánat és a megigazulás bizonyosságának
örömével. Isten annak ad tisztességet és megbecsülést, aki az Ő dicsőségére
használja fel azt. Azoknak ad elismerést és befolyást, akik attól nem
fuvalkodnak fel, hanem még nagyobb alázattal szolgálnak neki. Aki erőszakosan
törtet fölfelé, azt sem Isten, sem az emberek nem szívesen támogatják, de a
szerénységet Isten és ember egyaránt megbecsüli.
Uram, kérlek, alázd meg az énemet, hogy Benned naggyá
lehessek!
C. H. Spurgeon "Isten ígéreteinek tárháza" c.
könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.