Máté evangélium 14. fejezete: Bízzatok! én vagyok, ne féljetek! (revideált)

Mát. 14,1 Abban az időben hírét hallá Heródes [jelentése: hősies] negyedes fejedelem [a Tetrarka] Jézusnak,

Mát. 14,2 És monda szolgáinak: Ez ama Bemerítő János; ő támadt fel  a halálból [ő kelt életre a halottak közül], és azért működnek benne [és általa] az erők [e hatalmas csodatevő erők].

Mát. 14,3 Mert Heródes elfogatta vala Jánost, és megkötöztetvén [bilincsbe verette], tömlöcbe [vagyis börtönbe] vettette [és börtönbe záratta] vala Heródiásért [Heródiás kedvéért], az ő testvérének, Fülöpnek feleségéért.

Mát. 14,4 Mert ezt mondja vala néki János: Nem szabad néked ővele [együtt] élned [nem lehet a tiéd; nem szabad neked őt bírnod; nincs megengedve neked, hogy ő a tiéd legyen]^*

*Lukács röviden így számol be erről: „Mikor pedig Heródes, a negyedes fejedelem, megfeddetett (megintetett) ő tőle Heródiásért, az ő testvérének, Filepnek feleségéért és mindama gonoszságokért (és minden gonosz tettéért), amiket Heródes cselekedett, Ez még azzal tetézte mindezeket, hogy Jánost tömlöcbe vetteté (és börtönbe csukatta)” (Luk. 3,19-20)

 Mert azt mondta neki Bemerítő János, idézve Isten Igéjét: „A te fiútestvéred feleségének szemérmét fel ne fedd; a te fiútestvérednek szemérme az” (3 Móz. 18,16) 

„Ha pedig elveszi valaki az ő fiútestvérének feleségét: vérfertőzés(t követ el) az; az ő fiútestvérének szemérmét fedte fel; magtalanok (vagyis gyermektelenek) legyenek” (3 Móz. 20,21)

Mát. 14,5 De mikor meg akarta öletni, félt [mert megijedt] a sokaságtól [a néptől, a tömegtől], mert mint egy prófétát úgy tartják vala őt.

Mát. 14,6 Hanem mikor a Heródes születése napját ünnepelék, táncola [vagyis táncolni kezdett a terem közepén] a Heródiás leánya ő előttük [vagyis a vendégek előtt], és [úgy] megtetszék Heródesnek;

Mát. 14,7 [hogy] azért esküvéssel fogadá [és ígérte meg], hogy amit kér [legyen az bármi], megadja néki^*

*Íme, az elhirtelenkedett beszédnek szomorú vége van: „Ne gyorsalkodjál a te száddal (és ne beszélj elhamarkodottan), és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten előtt (és ne hirtelenkedd el az Isten előtt kimondott szavadat). Mert az Isten (a) mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded kevés legyen; Mert… a sok beszédből bolond beszéd lesz (és a sok beszéd ostoba fecsegéssel jár)” (Préd. 5,2-3)

Mát. 14,8 A leány pedig [akit anyja előzőleg rávett a dologra], anyja rábeszélésére [tanácsára, unszolásának engedve; előre kitanítva anyjától], monda: Add ide nékem egy tálban a Bemerítő János fejét.

Mát. 14,9 És [bár] megszomorodék [és elkomorodott] a király [mert nyugtalanította a dolog], de esküjéért és a vendégek miatt parancsolá [hogy teljesítsék kérését, és] hogy adják oda.

Mát. 14,10 És elküldvén [embereit a király], fejét véteté Jánosnak [vagyis lefejeztette Jánost] a tömlöcben [vagyis a börtönben].

Mát. 14,11 És előhozzák az ő fejét egy tálban, és adák a leánynak; az pedig vivé az ő anyjának.

Mát. 14,12 És előjövén az ő tanítványai, elvivék a [holt]testet, és eltemették azt; és [ezután pedig] elmenvén, megjelenték [és hírül adták ezt]  Jézusnak^*

*Márk is bizonyságot tesz a történtekről: Az Úr Jézus kiküldi a hetven tanítványt, felruházva őket erővel, és hatalommal: „És sok ördögöt űznek vala ki, és olajjal sok beteget megkennek és meggyógyítnak vala. És meghallá ezeket Heródes király (mert nyilvánvalóvá  lőn (és közismertté vált) az Ő (vagyis Jézus) neve és monda: Bemerítő János támadt fel a halálból és azért működnek benne ezek a (csodatevő)erők. Némelyek (meg) azt mondják vala, hogy Illés Ő; (ismét) mások meg azt mondják vala, hogy Próféta, vagy olyan, mint egy a próféták közül. Heródes pedig ezeket hallván, monda: Akinek én fejét vétetém (akit én lefejeztettem), az a János ez; ő támadt fel a halálból. Mert maga Heródes fogatta el és vettette vala (és bilincseltette meg a) börtönbe Jánost, Heródiás miatt (a Heródiásnak kedvéért), Fülöpnek, az ő testvérének felesége miatt, mivelhogy azt vette vala feleségül. Mert János azt mondá Heródesnek: Nem szabad néked a testvéred feleségével élned. Heródiás pedig (ezért megharagudott rá, és) ólálkodik vala utána, és meg akarja vala őt ölni; de nem teheti. Mert Heródes fél vala Jánostól, igaz és szent embernek ismervén őt, és oltalmazá (és védelmébe vette) őt; és ráhallgatván (gyakran zavarba jött, de) sok dologban követi, és örömest (és szívesen) hallgatja vala őt. De egy alkalmatos nap (vagyis a kedvező alkalom) jöttével, mikor Heródes a maga születése ünnepén nagyjainak (főembereinek), és vezéreinek és Galilea előkelő embereinek lakomát ad vala, és ennek a Heródiásnak a leánya beméne és táncola, és megtetszék Heródesnek és a vendégeknek, monda a király a leánynak: Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom néked. És megesküvék néki, hogy: Bármit kérsz tőlem, megadom néked, még ha országom felét is. Az pedig (vagyis a leány) kimenvén, monda az ő anyjának: Mit kérjek? Ez pedig mondja: A Bemerítő János fejét. És a királyhoz nagy sietve azonnal bemenvén, kéré őt mondván: Akarom, hogy mindjárt add ide nékem a Bemerítő János fejét egy tálban. A király pedig, noha igen megszomorodék, (de) esküje és a vendégek miatt nem akará őt elutasítani. És azonnal hóhért küldvén a király, megparancsolá, hogy hozzák el annak fejét. Ez pedig elmenvén, fejét vevé annak (vagyis lefejezte Jánost) a börtönben, és előhozá a fejét egy tálban és adá a leánynak; a leány pedig az anyjának adá azt. A tanítványai pedig, amikor ezt meghallották vala, eljövének, és elvivék a testét (ptóma: a holttestet), és (egy) sírba tevék (egy sírboltba helyezték)” (Márk. 6,13-29)

Lukács röviden így írja le a történetet: Kimenvén annakokáért (a hetven tanítvány útra kelt tehát, és jártak faluról falura), és bejárják a falukat, hirdetvén az evangéliumot, és gyógyítván mindenütt. Meghallá pedig Heródes a negyedes fejedelem, mindazokat, amik Ő általa történtek: és zavarban volt, mivelhogy némelyek azt mondák (és azt állították), hogy János támadt fel a halálból; Némelyek pedig, hogy Illés jelent meg; mások meg (azt), hogy a régi próféták közül támadt fel valamelyik. És monda Heródes: Jánosnak én vettem fejét (vagyis Jánost lefejeztettem): kicsoda hát (ki lehet) ez, aki felől én ilyen dolgokat hallok? És igyekezik vala őt látni” (Luk. 9,6-8)

Mát. 14,13 És mikor ezt [a hírt] meghallotta Jézus, elméne [vagyis eltávozott, és félrevonult] onnét hajón egy puszta [lakatlan, elhagyatott] helyre, egyedül. [hogy egyedül és egymagában legyen]. A sokaság [a tömeg, a nép] pedig ezt hallva [és tudomást szerezve róla, utána ment], és gyalog követé őt a városokból.

Mát. 14,14 És [amikor kiszállt, vagyis kilépett a hajóból, (vagy a bárkából)] kimenvén Jézus, láta nagy sokaságot [nagy, hatalmas tömeget, látta a sok embert], és megszáná [megkönyörült, részvétet érzett, megesett, és megindult rajtuk a szíve, mert megsajnálta, és megszánta] őket, és azoknak betegeit [az erőtleneket, a gyengélkedőket] meggyógyítá.

Mát. 14,15 Mikor pedig esteledett [és későre járt az idő, és beesteledett],

hozzá menének az ő tanítványai, mondván: Puszta [sivár, lakatlan, elhagyatott] hely ez, és az idő már elmúlt [és későre jár]; bocsásd el a sokaságot [a tömeget; és küldd el az embereket], hogy menjenek el a falvakba és vegyenek maguknak eleséget [vagyis élelmet].

Mát. 14,16 Jézus pedig monda nékik: Nem szükség elmenniük; adjatok nékik ti enniük.

Mát. 14,17 Azok pedig mondának néki: Nincsen itt [egyebünk], csupán öt kenyerünk és két halunk.

Mát. 14,18 Ő pedig monda: Hozzátok azokat ide hozzám.

Mát. 14,19 És mikor megparancsolá a sokaságnak [a tömegnek], hogy üljenek [és telepedjenek] le a fűre, [kezébe] vevé az öt kenyeret és két halat, és szemeit az égre emelvén, hálákat ada [és megáldotta]; és megszegvén [megtörte] a kenyereket, adá a tanítványoknak, a tanítványok pedig a sokaságnak [a tömegnek].

Mát. 14,20 És [miután] mindnyájan evének, és megelégednek [és jóllaktak]; és felszedték a maradék [a letört] darabokat, tizenkét teli kosárral.

Mát. 14,21 Akik pedig ettek vala, mintegy ötezren valának férfiak, asszonyokon és gyermekeken kívül^*

*Márk bizonyságtétele: És az apostolok (visszatértek és) összegyülekeznek Jézushoz, és elbeszélnek néki mindent, azt is, amiket cselekedtek (amiket tettek), azt is amiket tanítottak vala. Ő pedig monda nékik: Jertek el (velem) csupán ti magatok valamely puszta (lakatlan) helyre és pihenjetek meg egy kevéssé. Mert sokan valának a járó-kelők (akik odaérkeztek, és akik elindultak), hogy még evésre sem volt alkalmas idejük. És elmenének hajón egy puszta (lakatlan) helyre csupán ő maguk. A sokaság pedig meglátá (vagyis meglátták és felismerték) őket, amint mennek vala, és sokan megismerik Őt; és minden városból egybefutnak (és összefutottak) oda gyalog, és megelőzik őket, és hozzá gyülekeznek. És (kiszállván), és kimenvén Jézus nagy sokaságot láta, és megszáná őket, mert olyanok valának, mint a pásztor nélkül való juhok. És kezdé őket sokra tanítani. Mikor pedig immár nagy idő vala (és az idő már későre járt), hozzámenvén az ő tanítványai mondának: Puszta (lakatlan) ez a hely, és immár nagy idő van (és az idő már későre jár): Bocsásd el őket, hogy elmenvén a körülfekvő (és a környező településekre a) majorokba és falvakba, vegyenek maguknak kenyeret (és ennivalót); mert nincs mit enniük. Ő pedig felelvén, monda nékik: Adjatok nékik ti enniük. És mondának néki: Elmenvén, vegyünk-é kétszáz pénz árú (azaz: kétszáz dénárért) kenyeret, hogy enni adjunk nékik? Ő pedig monda nékik: Hány kenyeretek van? Menjetek és nézzétek meg. (Amikor megnézték) és megtudván, mondának: Öt (kenyerünk van) és két halunk. És parancsolá nékik, hogy ültessenek le mindenkit csoportonként (egy-egy csoportba) a zöld pázsitra (a zöld fűre). Letelepednek azért szakaszonként, százával és ötvenével (százas és ötvenes csoportokban). Ő (Jézus) pedig vette vala az öt kenyeret és a két halat, és az égre tekintvén, hálákat ada (és megáldotta); és megszegé (vagyis megtörte) a kenyereket és adá tanítványainak, hogy tegyék azok elé; és a két halat is elosztá mindnyájok között. Evének azért mindnyájan, és megelégednek (és jól is laktak); És maradékot is szednek fel (és összeszedték a kenyérdarabokat) tizenkét tele kosárral, és a halakból is (ami maradt). Akik pedig a kenyerekből ettek, mintegy ötezren valának (csak) férfiak. (Márk. 6,30-44)

Lukács is bizonyságot tesz az Úr Jézus által tett csodáról: „Visszatérvén pedig az apostolok, elbeszélnek néki mindent, amit cselekedtek (és tettek). És azokat maga mellé vévén, elvonult (velük külön) magányosan a Bethsaida nevű városnak puszta helyére. A sokaság pedig ezt megtudván (és amikor észrevette), követé őt (és utánament): és Ő (Jézus) örömmel fogadván őket, szóla (és beszélt) nékik az Isten országáról, és akiknek gyógyulásra volt szükségük (a gyógyulásra szorulókat), azokat meggyógyítá. A nap pedig hanyatlani kezdett; és a tizenkettő őhozzá járulván, monda néki: Bocsásd el a sokaságot, hogy elmenvén a körülvaló (és a környező településekre a) falvakba és majorokba (hogy ott) megszálljanak, és eledelt találjanak (és élelmet szerezzenek), mert itt puszta (lakatlan) helyen vagyunk. Ő pedig monda nékik: Adjatok nékik ti enni. Azok pedig mondának: Nincs nékünk több öt kenyerünknél és két halunknál; hanem ha elmegyünk, és mi veszünk eledelt (ennek) az egész sokaságnak. Mert valának ott mintegy ötezren férfiak. Monda pedig az ő tanítványainak: Ültessétek le őket csoportokba ötvenével (vagyis ötvenenként). És akképpen cselekednek (és így tettek), és leültették valamennyit. Minekutána pedig vette az öt kenyeret és a két halat, (feltekintett az égre és) a mennybe emelvén szemeit, megáldá azokat, és megszegé (és megtörte); és adá a tanítványoknak, hogy a sokaság elé tegyék. Evének azért és megelégednek (és jóllaktak) mindnyájan; és (azután) felszedték, ami darabok maradtak tőlük, tizenkét kosárral” (Luk. 9,10-17)

 János is bizonyságot tesz az Úr Jézus csodatettéről: „Ezek után elméne Jézus a galileai tengeren, a Tiberiáson túl (vagyis a Tiberiás tavának túlsó partjára). És nagy sokaság követé őt, mivelhogy látják vala (azokat a jeleket), az ő csodatételeit, amelyeket cselekszik (és tett) vala a betegeken. Felméne pedig Jézus a hegyre, és leült ott a tanítványaival. Közel vala pedig húsvét, a zsidók ünnepe. Mikor azért felemelé Jézus a szemeit (és amikor körültekintett), és látá, hogy nagy sokaság jő hozzá, monda Filepnek: Honnan vegyünk kenyeret, hogy ehessenek ezek? Ezt pedig azért mondá, hogy próbára tegye őt; mert ő maga (már) tudta, mit akar vala cselekedni (és mit fog tenni). Felele néki Filep: Kétszáz dénár áru kenyér nem elég ezeknek, hogy mindenikük kapjon valami keveset (dénár: római ezüstpénz, értéke egy napszám). Monda néki egy az ő tanítványai közül, András, a Simon Péter testvére: Van itt egy gyermek, akinek van öt árpa kenyere és két hala; de mi az ennyinek? Jézus pedig monda: Ültessétek le az embereket. Nagy fű vala pedig azon a helyen. Leülnek (és letelepedtek) azért a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vevé a kenyereket, és hálát adván, adta (és kiosztotta) a tanítványoknak, a tanítványok pedig a leülteknek; hasonlóképen (osztott) a halakból is, amennyit akarnak (és amennyit kívántak) vala. Amint pedig betelének (és jóllaktak), monda az ő tanítványainak: Szedjétek össze a megmaradt darabokat, hogy semmi el ne vesszen (és semmi ne menjen kárba). Összeszedik azért, és megtöltenek tizenkét kosarat az öt árpakenyérből való darabokkal, amelyek megmaradtak vala az evők után” (Ján. 6,1-13)

Dávid így prófétál az Úr Jézus tetteiről: „Dicsérjétek az Urat… Nagyok az Úrnak cselekedetei (és tettei); kívánatosak mindazoknak, akik gyönyörködnek azokban (és kikutathatják, akiknek csak kedvük telik benne). Dicsőség és méltóság az ő cselekedete (az Ő munkája fenséges és ékes), és igazsága megmarad mindvégig (és örökre). Emlékezetet szerzett az ő csudálatos dolgainak (és emlékezetessé tette csodáit); kegyelmes és irgalmas az Úr. Eledelt ad az őt félőknek; megemlékezik az ő szövetségéről örökké” (Zsolt. 111,1-5)

„Mindenki szemei tereád vigyáznak (és mindenki várakozva néz rád), és te idejében megadod eledelüket. Megnyitod a te kezedet, és megelégítesz minden élő(lény)t ingyen (kegyelmesen). Igaz az Úr minden ő útjában (mert az Úrnak minden útja igaz), és minden dolgában kegyelmes (és minden tette jóságos)” (Zsolt. 145,15-17)

Egy előképben pedig így hangzik a prófécia az Úr Jézus csodatettéről: „(Egyszer) jöve pedig egy férfi Baál Sálisából (jelentése: a harmad ura), és hoz vala az Isten emberének első zsengék kenyereit (az első termésből készült kenyeret), húsz árpakenyeret, és megzsendült (meg friss) gabonafejeket az ő ruhájában (vagyis a tarisznyájában). De ő (vagyis Elizeus: jelentése: az én Istenem üdvösség, szabadító) monda: Add (oda) a népnek, hadd egyenek. Felele az ő szolgája: Minek (és hogyan) adjam ezt száz embernek? Ő pedig monda ismét: Add (oda) a népnek, hadd egyenek, mert ezt mondja az Úr: Esznek, és még marad is. És ő eleikbe adá, és evének, és még maradt (mert még hagytak) is belőle, az Úrnak beszéde szerint (ahogyan az ÚR megmondta)” (2 Kir. 4,42-44)

Mát. 14,22 És mindjárt [és nyomban] kényszeríti Jézus az ő tanítványait [és megparancsolta a tanítványainak], hogy szálljanak a hajóba [vagy a bárkába], és menjenek át előre a túlsó partra, míg ő elbocsátja a sokaságot [a tömeget].

Mát. 14,23 És amint elbocsátá a sokaságot [a tömeget], felméne a hegyre, magányosan imádkozni, [hogy egyedül imádkozzon]* Mikor pedig beestveledék [már teljesen], egyedül vala ott.

[Más fordítás: közben besötétedett, s ő ott volt egymagában]

*Az Evangélium bizonyságtétele szerint az Úr Jézus minden cselekedete előtt azt megbeszéli mennyei Atyjával, példát adva minden hívőnek. Erről így ír Márk: „És azonnal kényszeríti tanítványait, hogy hajóba szálljanak, és menjenek át előre a túlsó partra Bethsaida felé, amíg ő a sokaságot elbocsátja. Minekutána pedig (elbúcsúzott tőlük, és) elbocsátotta őket, fölméne a hegyre imádkozni” (Márk. 6,45-46)

János bizonyságtétele: „Az emberek azért látva a jelt, amelyet Jézus tőn, mondának: Bizonnyal ez ama próféta, aki eljövendő vala a világra. Jézus azért, amint észrevevé, hogy jőni akarnak (érte) és őt elragadni, hogy királlyá tegyék, ismét elvonult (vagyis visszavonult) egymaga a hegyre” (Ján. 6,14-15)

Lukács is erről tesz bizonyságot: „És lőn (és történt) azokban a napokban, kiméne a hegyre imádkozni, és az éjszakát az Istenhez való imádkozásban tölté el (és imádkozva virrasztotta át az éjszakát). És mikor megvirrada, előszólítá (és odahívta) az ő tanítványait és kiválaszta azok közül tizenkettőt, akiket apostoloknak is nevezett” (Luk. 6,12-13)

 Mielőtt a tanítványainak kijelentette, hogy mi vár Őreá: „És lőn (történt), mikor ő (egyszer) magában imádkozék, vele valának a tanítványok; és megkérdé őket, mondván: Kinek mond engem a sokaság?” (Luk. 9,18)

 Mielőtt kijelenti, és bemutatja, hogy mi a feladata: „Kora reggel pedig, még szürkületkor, fölkelvén, kiméne [és eltávozva a városból], elméne egy puszta [elhagyatott; lakatlan; magányos] helyre és ott imádkozék” (Márk. 1,35)

Mát. 14,24 A hajó [vagy a bárka] pedig immár a tenger közepén vala [már messze, több stádiumnyira^* eltávolodott a parttól], a haboktól háborgattatva [és a hullámok között hányódott, küszködött a hullámokkal]; mivelhogy a szél szembe fújt vala, [mert ellenszél volt].

232 Stádium: Ez (római) mérföld, eredetileg ezer lépés (8 stadion, vagyis kb. 1478 m)

Mát. 14,25 Az éjszaka negyedik részében^* [a negyedik éjszakai őrváltáskor, reggel három és hat óra között] pedig [a víz tükrén elindult feléjük], és hozzájuk méne Jézus, a tengeren [a vízen] járván.

*Az éjszaka negyedik részében: Jézus korában az éjszakát este 6 órától reggel 6-ig négy, egyenként három órás „őrváltás”-ra osztották. Ebben az esetben tehát hajnali három óra körül lehetett.

Mát. 14,26 És mikor látták [és észrevették] a tanítványok, hogy ő a tengeren jár, megrémülnek [és megrettentek, megijedtek, megriadtak, azt] mondván: Ez kísértet; és a félelem miatt kiáltoznak^* [és ijedtükben felkiáltottak; és félelmükben össze-vissza kiabáltak]

234 Kiáltoznak: (kradzó): hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít.

Mát. 14,27 De Jézus azonnal szóla hozzájuk, mondván: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek!

Mát. 14,28 Péter pedig felelvén néki [így szólt hozzá, és] monda: Uram, ha te vagy, parancsolj, hogy hozzád mehessek a vizeken [a habokon].

Mát. 14,29 Ő pedig monda: Jövel! És Péter kiszállván a hajóból, [a bárkából, elindult], és jár vala a vizeken [a habokon, és Jézus felé ment], hogy Jézushoz menjen.

Mát. 14,30 De látva a nagy szelet [és hogy milyen erősen fúj a szél], megrémült [vagyis amikor azonban az erős szélre figyelt, és nézett, megijedt, megriadt, félt]; és amikor kezd vala merülni [és süllyedni kezdett], kiálta, [és hangosan kiált, rikolt, sikít, ordít] mondván: Uram, tarts meg [ments meg] engem!

Mát. 14,31 Jézus pedig azonnal kinyújtván [felé a] kezét, megragadá [vagyis megfogta, és megkapta] őt, és monda néki: Kicsinyhitű, miért kételkedtél?

Mát. 14,32 És amikor beléptek [és beszálltak] a hajóba [vagyis a bárkába], elállt [és elült] a szél.

Mát. 14,33 A hajóban levők pedig hozzámenvén, leborulának előtte [és térdre borulva imádták, és megvallották], mondván: Bizony, [valóban] Isten Fia vagy^*

*János bizonyságtétele így hangzik: „Mikor pedig esteledik, lemennek az ő tanítványai a tengerhez, és beszállva a hajóba, mennek vala a tengeren túl (vagyis átmentek a tenger túlsó partjára) Kapernaumba. És már sötétség volt, és még (mindig) nem ment vala (oda) hozzájuk Jézus. És a tenger a nagy szél fúvása miatt háborog vala. Mikor azért huszonöt, vagy harminc futamatnyira beeveznek, (kb. 5-6 km-re, tehát a tó közepe táján voltak), meglátták Jézust, amint jár vala a tengeren, és a hajóhoz közeledik vala: és megrémülnek. Ő pedig monda nékik: Én vagyok, ne féljetek! Be akarják azért őt venni a hajóba: és a hajó azonnal ama földnél vala, amelyre menének (vagyis a hajó egyszeriben odaért a partra, ahová tartottak)” (Ján. 6,16-21)

Márk is bizonyságot tesz az Úr Jézus csodatételéről: „És mikor beesteledék, a hajó a tenger közepén vala, ő pedig egymaga a szárazon (vagyis a parton egyedül). És látá őket, amint vesződnek (és meglátta, hogy mennyire küszködnek) az evezéssel; mert a szél szembe fúj vala velük (mert ellenszelük van); és az éj negyedik szakában hozzájuk méne a tengeren járva (vagyis a negyedik éjszakai őrváltás idején, a tengeren járva közeledett feléjük); és el akar vala haladni (és el akart menni) mellettük. Azok pedig látván őt a tengeren járni, kísértetnek vélték (kísértetnek hitték), és felkiáltanak; Mert mindnyájan látják vala őt és megrémülnek (és megrettenek). De ő azonnal megszólítá őket, és monda nékik: Bízzatok; én vagyok, ne féljetek. Ekkor beméne (vagyis beszállt) hozzájuk a hajóba, és elállt (és elült) a szél; ők pedig magukban szerfölött álmélkodnak és csodálkoznak vala” (Márk. 6,47-51)

Mert Ő az, akiről így hangzik a prófécia: „Ezek látták az Úrnak dolgait (és tetteit), és az ő csodáit a mélységben (és a mélységes tengeren). Szólott ugyanis és szélvészt támaszt (és szavára forgószél támadt), amely felduzzasztá a habokat (és fölemelték őket a hullámok). Az égig emelkednek, a fenékig süllyednek (majd a mélybe zuhantak); lelkük elolvadt az ínségben (és kétségbeestek a veszedelemben). Szédülnek (és imbolyogtak) és tántorgának, mint a részeg, és minden bölcsességüknek esze vész vala (és bölcsességük egészen odalett). De az Úrhoz kiáltanak az ő szorultságukban (az ő nyomorúságukban), és sanyarúságukból kivezeti őket (és kiszabadította őket szorult helyzetükből). Megállítá a szélvészt, hogy csillapodjék (és lecsendesítette a forgószelet), és megcsendesedtek a habok (és elcsitultak a hullámok). És örülnek, hogy lecsillapodtak vala (amikor azok elsimultak), és vezérli őket az ő kívánságuknak partjára (és a kívánt kikötőbe vezette őket)” (Zsolt. 107,24-30)

Hiszen Ő az: „Aki egymaga feszítette ki az egeket, és a tenger hullámain tapos (és a tenger hullámhegyein lépdel)” (Jób. 9,8)

Hát: „Uram, Seregeknek Istene! Kicsoda olyan erős, mint te vagy Uram? És a te hűséges voltod körülvesz téged. Te uralkodol a tengernek kevélységén (a dühöngő tengeren); mikor az ő habjai felemelkednek (ha hullámai tornyosulnak), te csendesíted le azokat” (Zsolt. 89,9-10)

Mát. 14,34 És általkelvén [a túlsó partra], eljutnak Genezáret [a galileai tenger másik neve. Jelentése: (hárfa, lant, citera; a király kertje, fejedelmi kert)] földére.

Mát. 14,35 És mikor megismerték őt annak a helynek lakosai, szétküldenek [embereket, és mindenfelé elhíresztelték] abba az egész környékbe, és minden beteget hozzá hoznak [aki gonoszul szenvedett, rosszul volt, szerencsétlenül, nyomorúságosan, súlyosan beteg volt];

Mát. 14,36 És [rimánkodva] kérik vala őt, hogy csak [legalább] az ő ruhájának [a köpenyének] peremét [vagyis szegélyét, szélét, bojtját; szegélyrojtját] illethessék [és megérinthessék]. És akik [csak] illeték [és megérintették] vala, mindnyájan meggyógyulnak [és megmenekedtek a bajból]^*

*Márk így írja le a történteket: „És (ezek után a túlsó partra) átkelve, eljutottak (és megérkeztek) a Genezáret földére, és kikötnek. De mihelyt kiszálltak a hajóból, azonnal megismerik (és felismerték) őt, és (némelyek) azt az egész környéket befutván, kezdék a betegeket a nyoszolyákon (vagy ágyakon) ide-oda hordozni, amerre hallják vala, hogy ő ott van (ahol éppen tartózkodott). És ahová bemegy vala a falvakba vagy városokba, vagy majorokba (vagy településekre), a betegeket letevék a piacokon (és a tereken), és kérik vala őt, hogy legalább a ruhája szegélyét illethessék (és érinthessék). És valahányan csak illeték (és megérintették), meggyógyultak” (Márk. 6,53-56)

Lukács bizonyságtétele: „És az egész sokaság igyekezik vala őt illetni (és megérinteni): mert erő származék (és erő áradt ki) belőle, és mindeneket meggyógyíta” (Luk. 6,19)

És az emberek megtapasztalták Isten országának jelenlétét: „Mert sokakat [vagyis sok embert] meggyógyított, úgy hogy akiknek valami bajuk volt [és akiknek valami betegségük volt; akiket valamilyen fájdalom gyötört, akiket csak valami ostor vert], reá rohanának [vagyis megrohanták őt, körülötte tolongtak; és hozzátódultak], hogy illethessék [hogy megérinthessék] őt” (Márk. 3,10)