Írta: Ismeretlen
Sok-sok esztendeje egyszer korgó gyomorral, üres zsebbel
virradtunk a hálaadás napjára. Kopogtak. Kinyitottuk az ajtót, és egy férfi
lépett be óriási élelmiszeres csomaggal, egy hatalmas pulykával, amihez még
tepsit is mellékeltek.
Nem hittünk a szemünknek.
- Ki maga és honnan jött? – csodálkozott apám.
- Egy barátjuk küldött – válaszolta az idegen – , aki tudja,
hogy nélkülöznek, de visszautasítanák a közvetlen segítséget, ezért küldött
engem. Kellemes ünnepeket!
- Nem, ezt nem fogadhatjuk el – szabódott apám.
- Pedig kénytelenek – felelte az ismeretlen férfi, sarkon
fordult, és behúzta maga mögött az ajtót.
Ez az élmény maradandó hatást gyakorolt az életemre.
Megfogadtam, hogy egyszer majd én is viszem annyira anyagilag, hogy másoknak
ugyanígy segíthessek.
Tizennyolc éves koromra kialakítottam a magam hálaadás napi
rituáléját. Mivel szeretem a kötetlen megoldásokat, azt találtam ki, hogy
egyszerűen bevásárolok egy vagy két család számára elegendő élelmiszert, azután
küldöncnek öltözve felkeresem a legszegényebb környéket, és találomra
becsöngetek valahova.
Az ajándékba mindig elrejtettem egy levelet, amelyben
leírtam gyerekkori élményemet. Beszámolómat az alábbi mondattal zártam:
“Cserébe csak annyit kérek, hogy törekedjenek előbbre jutni, s egyszer ugyanezt
cselekedjék valaki mással.”
Számomra ez az évente ismétlődő szertartás nagyobb
gyarapodást jelent minden pénznél, amit valaha kerestem.
*---
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.