A kenyérszaporítás kudarca

Sikertörténet lehetett volna. Sokan hallgatták Jézust, egyet is értettek vele, követni akarták, de ő mégis otthagyta őket.

Az emberek látva a jelt, amelyet tett, ezt mondták: “Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba.” Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában. (Jn 6,14-15)

Furcsa jelenet. Ránézésre sikertörténet, mert rengetegen hallgatják Jézust. Egyetértenek a hallottakkal, hiszen ha nem így lenne, már rég hazamentek volna erről a lakatlan helyről, hiszen éhesek. Ekkor jön a csoda. Jézus szétoszt minimális mennyiségű kenyeret és halat a tömegnek, mindenki jóllakik és még marad is. A hallgatóság egyértelmű felismerésre jut: ez kell nekik, erre vártak. Egy bölcs vezetőre, aki megoldja a testi és a lelki problémákat, ráadásul az emberek tömegesen követik. Ideális uralkodó lenne. Minden egybevág, de Jézus ahelyett, hogy elfogadná a méltóságot, egyszerűen elmegy. Az a Jézus, akiről azt tartjuk, hogy még egy elveszett is fontos neki, most otthagy egy tömeget, olyanokat, akik tényleg követni akarták.

Az ókorban a jó király alapvető tulajdonságának tartották az igazságosságot és a bölcsességet. Azzal, hogy királlyá akarták tenni, Jézust ilyennek ismerték el az emberek. Persze ennyi nem elég a királysághoz, de hozzá még Jézus bőséget ad (kenyérszaporítás), ami szintén a jó király ismérve, s ezt tetőzi végül a népszerűség. Az Ószövetség nagy királyai is mind ilyenek voltak. Hatalmas lehetőség lenne ez Jézus számára, de ő ezt nem használja ki. Miért hagyja ott őket, amikor egész életének visszatérő eleme, hogy követésére hívja az embereket? Most itt van egy tömeg, amely követné. Miért nem kell ez neki?

Azért, mert Jézus szavait és személyét követni akarják ugyan, de az emberi gondolkodásnak megfelelően, és nem olyan módon, ahogyan azt Jézus szeretné.

Van az emberben egy rafinált automatizmus, ami beindul, amikor Istennel szembesül. A lényege a hárítás. Nem arról van szó, hogy elkezdenénk tagadni Isten létét vagy szavainak igazságát. Ez túl durva lenne, bántaná a lelkiismeretünket. Tagadás helyett általánosítunk, vagyis nem az isteni szó igazságát tagadjuk, csak azt, hogy az egyenesen nekünk szólna. Tehát a személyes megszólításból általános, például az „embereknek” szóló üzenetet csinálunk, aminek már nem érezzük annyira az egyénileg kötelező erejét. Ezzel a remek technikával mindenki direkt tagadás nélkül távolíthatja el magát Istentől és az Ő szavától.

Lássunk három módszert:

Projekció: Ezt XY-nak kellett volna hallania…

Általánosítás: Hát igen, az embereknek így kellene élniük…

Profanizálás: Az evangélium üzenete a tisztességes, társadalom számára hasznos életvitel.

Ez a remek kis taktika kisebb vagy nagyobb mértékben, hívő és nem hívő emberben egyaránt működik. A gond az, hogy nem vezet semmire. Jézus ezért hagyja ott a tömeget. Igazat adtak neki, hallgatták még éhesen is, de a szavait nem önmagukra, hanem egy igazságos királyságra értelmezték, és ezzel eltávolították őt maguktól. Ez az ellenkezés egy rafinált formája.

Jézus távozik. Nem azért megy el, mert nem szereti őket, hanem azért, mert – itt és most – semmi értelme a maradásnak. A történet vége így cseppet sem vidám, de jól mutatja, hogy mit érhet el az ember, ha távol tartja magától Isten szavát. Gondolj bele, mennyi marhasággal hárítjuk el Jézus tanítását: erkölcsi, (egyház)politikai, társadalmi szintre tereljük az egyenesen nekünk szóló lelki üzenetet. Végül mi is, akár a történetben szereplő tömeg, egyedül maradunk, Jézus nélkül a pusztában.

Jorsits Attila

http://www.teologiablog.hu/2012/07/