Van egy régi mese egy apáról és a fiáról, akik mentek az
úton a szamarukkal. Nemsokára találkoztak egy emberrel, aki azt mondta, hogy
ostobák, amiért gyalogolnak, amikor ott a szamaruk. Így az apa és a fiú
felpattant a szamár hátára.
Nem jutottak messzire, amikor egy másik ember megkritizálta
őket, amiért mindketten a szamár hátán ülnek. Túl nehezek az állatnak, érvelt
az ember, és ez embertelen. Így aztán a fiú leszállt.
Nem sok idő telt bele, és egy harmadik utazó megjegyezte,
hogy az apa mennyire nem törődik másokkal, mert ő szamárháton utazik, a fia meg
gyalogol. Így helyet cseréltek.
Rövidesen találkoztak egy újabb emberrel, aki megszidta a
fiút, amiért ennyire tapintatlan, hogy hagyja gyalogolni az apját, aki sokkal
idősebb, mint ő.
Amikor utoljára látták őket, ott bandukoltak ketten az úton,
és cipelték a szamarat.
Van egy régi rock szám, amiben az van: „Mindenkinek nem
keresheted a kedvét, hát keresd a sajátodat!" Te kinek a kedvét igyekszel
keresni? Ha a tömegre hallgatsz, és megpróbálsz úgy táncolni, ahogy ők
fütyülnek, csak összezavarodsz. Ha túl érzékeny vagy mások véleményével és
kritikájával szemben, a végén a bűntudat és alkalmatlanság érzésének felesleges
terhét fogod magaddal cipelni. Ha pedig csak saját tetszésedre élsz, önző és én
központú leszel.
Ezért próbáljuk mi, keresztyének, Isten tetszését keresni,
nem az emberekét. Pál azt írta: „Nekem az élet Krisztus!" Végül is
Istennek fogunk számot adni. „Mint akik nem az embereknek akarnak tetszeni,
hanem a szívünket vizsgáló Istennek" (1Thessz 2,4).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.