Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én,
hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten
fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és Önmagát adta értem. - Galata
2,20.
Egy keddi napon gyógyultam meg. A rákövetkező szombaton
bementem a városba és véletlenül összetalálkoztam az egyik barátommal. Azelőtt
kebelbarátok voltunk. Az alatt a tizenhat hónap alatt, amíg fekvőbeteg voltam,
egyetlen egyszer látogatott meg. Ugyanaz a régi ember volt ő, mint azelőtt, én
azonban addigra új teremtéssé lettem. Nevetgélve emlékeztetett engem azokra,
amiket valamikor együtt követtünk el. Rámutatott az utcán az egyik boltra:
— Emlékszel, amikor éjjel… — és felidézte, ahogy én
felfeszítettem a zárat, hogy a srácok bemehessenek cukorkát lopni. Olyan képet
vágtam, mintha nem tudnám, miről beszél. (Jól emlékeztem én arra, ami történt,
csak fel akartam használni ezt az alkalmat, hogy bizonyságot tegyek neki.)
— Most meg mi bajod? Úgy csinálsz, mintha nem is emlékeznél,
pedig te voltál a bandavezér — mondta végül.
— Pajtás, az a srác, akivel te ott voltál aznap este,
meghalt — válaszoltam én.
— De te nem haltál meg! Tudom, hogy majdnem meghaltál, de
nem vagy halott! Itt ülsz!
— Na igen, mondtam, de te csak azt a házat látod most,
amiben élek — a testemet. Az a belső ember, aki megengedte a testnek, hogy
feltörje a zárat, már nem él. Ez a belső ember most már egy új teremtés lett a
Krisztus Jézusban.
Megvallás: Én egy új teremtés vagyok a Krisztus Jézusban.
Ragaszkodom ahhoz a megvalláshoz, hogy én egy új teremtmény vagyok.
http://mennyeihir.hu/index.php?option=com_spurgeon_xhtml&Itemid=34&date=2013-01-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.