Fenyőfa vagy sátrak ünnepe?

Viták Jézus Krisztus születésnapjáról

Mit is ünneplünk december 25-én? A kérdés látszólag értelmetlen, hiszen mindenki tudja, hogy karácsony ünnepe a keresztény Nyugat számára évszázadok óta Jézus Krisztus születésnapját jelenti. „A többi csak ráadás” – vélhetné az ember a Mikulással vagy a fenyőünneppel kapcsolatban –, esetleg véletlen egybeesés, mint az is, hogy a téli napforduló éppen erre a napra esik. A valóságban azonban nagyon is szoros kapcsolat mutatható ki közöttük.

A kereszténység első három-négy évszázadában még nem szilárdult meg Jézus Krisztus születésének ünnepe. Sőt, a korai egyház nagy tanítói: Irenaeus, Órigenész és Tertullianus még nem is tudnak ilyenről. Ha mégis ünnepelték a keresztények az Ige megtestesülését, bizonyosan nem ezen a napon tették. A harmadik század folyamán Egyiptomban április 19–20., május 20. és november 18. egyaránt a Megváltó megjelenésének ünnepeként szerepelt a kalendáriumban. 243-ban Itáliában bizonyos hívek a Teremtés kikövetkeztetett napjától (március 25-i napéjegyenlőség) számított harmadik napon ünnepelték; de a 260 körül íródott Kelemen-levelek idején március 25-én is „karácsonyoztak”. A keresztény világban nagy tekintélynek örvendő Julius Africanus 221-ben írt kronológiai művében viszont Jézus Krisztus fogantatásának napját tette március 25-re, születéséét pedig december 25-re datálta. Ezt vette át Hippolytos is Dániel könyvéhez írt kommentárjában: „Az Úr testben történt első megjelenése, amelynek során Betlehemben megszületett, december 25-én történt, szerdai napon, Augustus uralkodásának 42. évében, Ádámtól számítva az 5500. esztendőben.” A keleti egyházban sokáig szintén nem tartottak fenn külön ünnepnapot Jézus születésének, hanem január 6-án, Keresztelő János születésének ünnepén emlékeztek meg róla. Mint látni fogjuk, a decemberi „karácsonyozás” szokását csak a IV. században vették át nyugatról, de mindaddig csak ímmel-ámmal ünnepelték, míg 400-ban Arcadius és Honorius császár kötelezővé nem tették alattvalóik számára.

„közöttünk sátorozott”

„Heródesnek, Júdea királyának idejében élt egy Zakariás nevű pap, Abija rendjéből, és felesége, az Áron leányai közül származó Erzsébet. Mindketten igazak voltak Isten szemében, mert feddhetetlenül éltek, betartva az Úr valamennyi parancsát és rendeletét” – így kezdődik Keresztelő János születésének története Lukács evangéliumában (1,5–6). De mi köze ennekJézus születéséhez? Nagyon is sok, ugyanis ez nyújtja a legfontosabb támpontot ahhoz, hogy a Biblia alapján nagy valószínűséggel megállapíthassuk Jézus születésnapjának valódi dátumát. Az evangélista elbeszélése szerint tehát ez alkalommal Zakariás éppen rendjének beosztása szerint végezte a jeruzsálemi Szentélyben papi szolgálatát, amikor Gabriél angyali fejedelem megjelent előtte, hogy bejelentse neki: fia fog születni „és sokan örvendenek majd az ő születésén”. Az idős Zakariás hitte is meg nem is, amit az angyaltól hallott, mindenesetre szolgálata leteltével hazament, és „ezt követően fogant meg felesége, Erzsébet” (Lk 1,24). Lukács szerint az ezt az eseményt követő hatodik hónapban jelent meg Gabriél a Názáretben lakó Máriának, József jegyesének, hogy bejelentse neki: a Szent Szellem által fogantatva Ő szüli meg a Messiást (Lk 1,26).

Ezen az egy időbeli utaláson kívül – amely csakis az ilyen kérdésekben általában igen precíz Lukácsnál olvasható – az evangéliumok Jézus születésének sem hónapját, sem napját nem tartották fontosnak feljegyezni. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Jézus nem télen született, mivel a harmadik angyali jelenés tanúi azok a pásztorok voltak, akik „azon a vidéken [ti. Betlehem környékén] tanyáztak a szabad ég alatt, és éjszakai őrségben vigyáztak nyájukra” (Lk 2,8). Az állatok ridegtartása azonban ezen a vidéken október végén befejeződik, így ez a jelenet semmiképpen nem elképzelhető december végén. A megoldáshoz közelebb vihet bennünket, ha figyelembe vesszük az evangélium azon utalását, mely szerint Mária és József Betlehembe érve nem talált helyet a szálláson, ezért Jézus egy jászolban született meg. A semleges szállás kifejezéssel fordított görög katalüma szó „fogadót” és „szobát” egyaránt jelenthet. Akár így, akár úgy fordítsuk a kifejezést, egy dolog biztos: József nem talált szállást szülőfalujában. Ennek legvalószínűbb oka az lehetett, hogy Jeruzsálemben éppen zarándokünnep volt, amelyre nemcsak Izraelből, hanem a világ minden részéből tízezer számra jöttek a zsidó hívők. Egy-egy ünnepen akár félmillió ember is összegyülekezhetett Jeruzsálembe. Ilyenkor pedig a környékbeli települések fogadói, magánházai is zsúfolásig megteltek.

Van azonban egy kapaszkodónk, amely talán közelebb visz bennünket Jézus születésének pontosabb meghatározásához. Zakariás, Keresztelő János apja, Abija papi rendjébe tartozott. Izrael papi rendjeit az első főpap, Áron két fiának leszármazottai között osztották fel. Eleázárnak tizenhat, Itamárnak nyolc alkalmas utódja volt erre a szolgálatra, akik a huszonnégy papi rend névadói lettek. Szolgálatuk sorrendjét Dávid és két papja: Cádók és Achimélek állapította meg (1Krón 24,1–19). Abija ebben a sorban volt a nyolcadik. A babilóni fogságból történt visszatérés után a papi rendek változatlan sorrendben működtek tovább (Ezsd 6,18), s ezt a rendet őrizték Jézus korában is. Az első századi zsidó történetíró, Josephus Flavius szerint egyhetes szolgálati ciklusokban váltották egymást, azon belül sorsolással jelölték ki, hogy ki melyik napon kerüljön sorra. Könnyen kiszámítható, hogy hat hónap alatt mind a 24 rend kitöltötte ciklusát, vagyis minden rend évente kétszer került sorra. A három egyhetes zarándokünnepen (Pészach – Húsvét; Sávuót – Pünkösd és Szukkót – Sátorok ünnepe) mind a 24 rend egyszerre állt szolgálatban a Szentélyben.

A rendek szolgálata a zsidó vallási évvel indult, amely niszán hónapban (március–április) vette kezdetét, abban a hónapban, amelyben Isten megszabadította Izraelt Egyiptomból. Az Úr parancsa így szólt: „Ez a hónap legyen nektek a hónapok elseje, első legyen az nektek az esztendő hónapjai között” (2Móz 12,2). Hogy ez így volt Jézus korában is, ugyancsak Josephus erősíti meg számunkra: „Mózes elrendelte, hogy niszán legyen az első hónap ünnepeik számára, mivel ő abban a hónapban vezette ki őket Egyiptomból: ezért hát ez az ünnep kezdje az évet mindazon ünnepségek tekintetében, amelyeket Isten tiszteletére megrendeztek.” Ha Keresztelő János rendje a nyolcadik volt a sorban, akkor a niszán utáni hónap (ijjár: április–május) utolsó hetében került sorra. Ezt követően (már sziván hónapban: május–június) esett meg Keresztelő János fogantatása. Hat hónappal később (kiszlév folyamán: november–december) fogant meg a Szent Szellemtől Jézus. Ha ehhez hozzáadjuk a terhesség átlagosan számolható 265 napos terminusát, a születés időpontja tisri hónapra esik (szeptember–október), amelynek során három ünnep is volt a Szentélyben: Rós hasaná (Újév) 1-én, Jóm kippúr (Engesztelés napja) 10-én és Szukkót (Sátoros ünnep) 15–21-én.

De minthogy a huszonnégy papi rend az év felénél (tisri 1-én) újra kezdte szolgálatát, ezt a változatot is meg kell néznünk. Ez esetben Zakariás szolgálata hesván hónap (október–november) utolsó hetében került sorra. Jézus fogantatása hat hónappal később, ijjár havában (április–május) történhetett, így a Megváltónak niszán folyamán kellett megszületnie. Ez a mi naptárunk szerint március–április hónapra esett, és szintén három fontos ünnep kapcsolódott hozzá: a Pészach (Húsvét) 14-én, a Kovásztalan kenyerek ünnepe 15–21-én és az Első zsengék bemutatásának napja 16-án. Ebből következően Jézus a tavaszi vagy őszi ünnepkör idején születhetett meg. Teológusok szerint az utóbbi inkább valószínűsíthető. János evangéliumának első fejezetében ugyanis azt olvassuk Jézus születéséről: „És az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk” (Jn 1,14). A lakozott kifejezés helyén az eredeti görögben eszkénószen, azaz sátorozott áll. Ezt pedig a Sátorok ünnepére történő utalásként is értelmezhetjük.

„régi és eredeti?”

Csaknem ötszáz évvel Jézus születése után – akkor persze még nem innen számolták az éveket – igen nagy volt a zarándokforgalom a bizánci kézen levő Szentföldön. Az utolsó békeévtizedekben viszonylag kényelmesen és veszélytelenül juthattak el az utazók akár a Földközi-tenger túlsó részéről is, hogy tiszteletüket és csodálatukat kifejezzék Izrael földje, „az ötödik evangélium” iránt. A zarándokok elsődleges célpontjait természetesen a templomok, kegyhelyek és emlékművek jelentették, amelyek száma a „kereszténység győzelmét” követő fél évszázadban gomba módra felszaporodott. Így került ide Aetheria zarándoknő is (381–384), aki 383. január 6-án részt vett az epifánia (megtestesülés) ünnepének liturgiájában, amely Betlehemben kezdődött és Jeruzsálemben ért véget. A nyolc napig tartó vallásos emlékünnep-sorozat nagyszámú érdeklődőt vonzott: „Az ünnepek és az ünnepi öröm miatt megszámlálhatatlan tömeg jön össze mindenfelől Jeruzsálembe, nemcsak szerzetesek, hanem laikusok is, férfiak és nők egyaránt.”

Amikor Hieronymus, azaz Szent Jeromos éppen két év múlva Betlehembe költözött, hogy ott kolostort alapítson, és Damasus pápa parancsára latinra fordítsa a teljes Bibliát, a kissé morózus egyházatya egy december 25-én, a jeruzsálemi Születés templomában a latin rítusú keresztények számára elmondott prédikációjában kifogásolta, amiért Jézus születésének földjén nem találkozott az igazi ünneppel, mert mint mondotta: „Ma született számunkra az igazság napja!” Rómában akkor már több mint fél évszázada a téli napfordulókor ünnepeltékJézus születésének napját. De Jeromosnak nemcsak az időpont nem tetszett: „Azzal a felkiáltással, hogy tiszteljük Krisztust, eltávolítottuk az agyagból készült jászlat, és egy ezüstjászolt tettünk a helyébe. De számomra az, amelyiket elvittek innen, sokkal drágább volt. Az arany és az ezüst a pogányokhoz illik, aki azonban ebben a jászolban született, megvetette az aranyat és az ezüstöt. Én nem ítélem el azokat, akik ezt tették, mint ahogy azokat sem kárhoztatom, akik az arany ékességeket a templom számára készítették. De csodálkozva látom, hogy a világ Ura és Teremtője nem aranyban és ezüstben akart megszületni, hanem istállóban” – írta karácsonyi homíliájában.

Az ünnep új dátuma eleinte ellenállásba ütközött a keleti rítust követő keresztények körében. Ezt „Aranyszájú” Szent János egy évvel később, 386. december 25-én mondott első karácsonyi prédikációjából tudjuk, amelyet Antiokhiában tartott: „Sokan vitatkoznak közöttetek a mai ünnepen. Egyesek azt mondják, hogy teljesen új előírás következménye, és csak most vezették be, mások viszont azzal védik, hogy régi és eredeti.” Aranyszájú úgy okoskodott, hogy Keresztelő János apja, Zakariás, a római naptárban szeptemberre eső Engesztelési ünnepen (Jóm kippúr) teljesített szolgálatot a Szentélyben. Erre hat hónapra, vagyis márciusban jelent meg az angyal Máriának, majd kilenc hónappal később, azaz decemberben született megJézus Krisztus. Csakhogy – mint fentebb meggyőződhettünk róla –, az Újszövetség sehol sem állítja, hogy Zakariás éppen az Engesztelés napján mutatta be az áldozatot. Nem is tehette volna, mivel a zsidó vallási előírások szerint ezen a napon minden áldozatot személyesen a főpapnak kellett végeznie, ő pedig csak pap volt. A Zakariás által végzett illatáldozat a mindennapi illatáldozat volt, amelyet minden reggel és este bemutattak a papok, amikor rendbe szedték a hétágú lámpatartó mécseit is (2Móz 30,7–8).

De ekkor már több mint háromszáz éve nem állt a Szentély, s a keresztény vezetőknek legfeljebb ha felületes ismereteik lehettek a mózesi törvényekről és szertartásokról. Így Aranyszájú Szent János érvelése biblikusnak és történetileg is megalapozottnak tűnhetett a szemükben. Végül a Kelet is behódolt a december 25-i karácsony előtt. Nazianszoszi Gergely konstantinápolyi privát kápolnájában először 379-ben celebrált karácsonyi misét. A kappadókiai egyházak közül elsőként 382-ben Nyssában ünnepelték ezen a napon Jézus Krisztus születését. Egyiptomban csak alexandriai Cyrill alatt (432) vezették be az ünnepet, végül Jeruzsálemben csak Juvenalis püspök (422–458) idejében kezdték el tisztelni december 25-ét, eleinte a „szent család” ünnepeként.

Pogány ünnep

De mi lehetett az oka a keleti egyházak tétovázásának?

Az antik Rómában december hava Saturnus istené volt, akiről vidám ünnepségekkel, mókázással emlékeztek meg. A római hitrege szerint a boldog ősi időkben Saturnus uralkodott Itália földjén. Ekkoriban még békességben éltek az emberek, nem osztotta meg őket semmiféle vagyoni vagy társadalmi különbség. Mindenki szabad volt, senkinek nem kellett embertársát rabszolgaként szolgálnia, nem ismerték a pénzt, az emberektől idegenek voltak a bűnök. Ennek a boldog kornak emlékeként rendezték meg minden év december havának 17-étől korábban csak három, később öt napon át tartó ünnepségüket. Ezalatt teljes munkaszünetet tartottak, és mindenki igyekezett rokonait, barátait, ismerőseit megajándékozni és megvendégelni. A legősibb ajándéknak a viaszgyertya és a kis agyagfigurák, pl. mécsesek számítottak. Akár gazdag, akár szegény volt a meghívott, üres kézzel nem jöhetett vendégségbe, márpedig ezekben a napokban mindenki vendégeskedett. Később költségesebb ajándékok is divatba jöttek. E néhány napon egyetlen római sem hordta hivatali jelvényét, sőt még a togát is felcserélték házi köntösre. A Saturnalia ünnepének mégis leginkább a rabszolgák örvendtek: „Ünnepnapot rendeltek el, amelyen az uraknak nemcsak együtt kellett étkezniük a rabszolgákkal, hanem minden tiszteletben részesítették őket a házban, jogot adtak nekik a nyílt beszédre, amivel a házat kicsiben mintegy szabad hazának nyilvánították” – írja a rabszolgák pártfogója, a filozófus Seneca.

Milyen kedves ünnep! És milyen humanista! – kiálthat fel korunk embere e sorok olvastán. Csakhogy a Saturnalia hamisítatlan pogány ünnep volt, melyet az egyházatyák egyáltalán nem tartottak tiszteletreméltónak és követendőnek a keresztények számára. A harmadik század elején Tertullianus A bálványimádásról írt művében élesen kikelt ellene, de még a negyedik században is írt a szokás ellen Aszteriosz. Az egyházatyák ellenszenvét december 25-e iránt tovább növelte, hogy a téli napforduló a pogány vallások – különösen a perzsa Mithrasz- és az egyiptomi Hórusz-kultusz – szerint a „legyőzhetetlen napisten” születésnapja volt (natalis Solis invicti). 274. december 25-én Aurelianus császár kihirdette, hogy a birodalom védelmezője a Napisten, és templomot is emelt neki a Campus Martiuson.

De ami Tertullianust még elborzasztotta, azt később a hitvédelem fegyvertényként próbálta meg feltüntetni. Szent Maximinus trieri püspök – az ariánusok ádáz ellenfele – egyik karácsonyi beszédében azt mondta, hogy „Krisztusnak azért kellett pogány ünnepen megszületnie, hogy azok, akik a pogány babonában leledzenek, elpiruljanak”. E csavaros logika alapján minden pogány babonaság utat találhatott a kereszténységbe, mint ahogy talált is.

„A karácsony liturgiája főleg a germánok megtérésével érzelmesebb, meghittebb vonásokkal gazdagodott, és szublimálta a téli napforduló szakrális pogány hagyományait is” – írja Bálint Sándor katolikus néprajztudós (1904–1980). A karácsony körüli szokások bővüléséhez járult még – ugyancsak Bálint szerint – a Szentföld jobb megismerése a keresztes háborúk nyomán, a gyermekség-apokrifek felidézése és a ferences mozgalom érzelmekre ható, gyakorlatias hagyományteremtése. (Állítólag betlehemes jászolt Assisi Szent Ferenc állított először.) A pogány hagyományok „szublimálása” jelentkezett példának okáért a magyar karácsony szavunk átvételében is. Kiss Lajos nyelvész kutatásai szerint a kifejezés a szláv korciti ‘fordul, lép’ igenévi korcun ‘átlépő’ származéka, és egyértelműen a téli napfordulóra utal. Érdekes ugyanakkor, hogy a karácsony szóval csak a keleti szlovákok, a máramarosi ruszinok, továbbá a huculok nevezték az ünnepet, más szláv népeknél a bozič ‘Isten fia’ elnevezés járta. A kutatás sokáig úgy vélekedett, hogy a mi szavunk a román cracium átvétele, ez pedig a latin calationem ‘a hívek összehívása a hónap elején, mikor a pap kihirdeti a soron következő ünnepeket’, vagy pedig a creationem Christi ieunium [Krisztus teremtését (ünneplő) böjt] összevonásából keletkezett.

Ki gondolná, hogy a germán hagyományokig visszavezethető karácsonyfa állítása hazánkban, de Németországon kívül szinte az egész nyugati kultúrkörben alig több százesztendősnél. A szokás ezúttal protestáns (evangélikus) gyakorlatból ered. Hazánkban – a Habsburgok ösztönzésére – legelőször az arisztokrácia körében terjedt el. Bécsben a XIX. század második felében vált gyakorivá, ahol viszont a Németországból átszármazó protestáns művészek, főúri családok honosították meg. Nálunk először Brunswick Teréz (1824), továbbá József nádor harmadik neje, Mária Dorottya, illetőleg a Podmaniczky család (1826 táján) állított karácsonyfát. Brassó városában az erdélyi szászok körében egy bevándorolt dán példájából 1830 körül honosodott meg. A karácsonyfa eredetét mindjárt hazai elterjedésekor egy biedermeier verses ponyvatöredék (1863) úgy magyarázza, hogy Egyiptomból hazajövet a szent család Názáretben élt. József műhelyében dolgozott, Mária font, a kis Jézus pedig hulladék fából keresztet ácsolt, amely ágakat hajtott és szép lombokat. Majd kivirágzott és fényes csillagokat termett. József rádöbbent, hogy éppen akkor volt Jézus születésnapja. Mária titokban telerakta a fa ágait eggyel-mással, aranyos dióval, ünnepi ruhákkal. A kis Jézusörömmel nézett a fára. Eljöttek játszótársai is, akik felköszöntötték. És itt, legnagyobb bánatunkra, a szöveg megszakadt…

Rövid áttekintésünk alapján is köny-nyen beláthatjuk, hogy a nyugati civilizáció „karácsony” (Weihnachten, Christmas, Noël) nevű ünnepe és az ahhoz járuló szokások mindegyike szorosan kapcsolódik valamely pogány istenség kultuszához. S ezen igazából az sem segít sokat, ha valaki úgy vesz részt bennük, hogy nem hisz ezen ünnepek pogány kultikus elemeiben. A pogány vallások többsége ugyanis nem várta el, hogy követői higgyenek benne, sőt még a szertartások pontosabb és behatóbb ismeretét sem várták el tőlük. Amit igazán fontosnak és elengedhetetlennek tartottak, az a kultuszokban való részvétel volt.

Grüll Tibor írása

http://www.mindenlehetseges.hu/fenyofa-vagy-satrak-unnepe/