Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úr tetteit"
(Zsolt 118,17).
Milyen erőt adó bizonyosság ez! Bizonyára egy ígéret az
alapja, amelyet a zsoltáros személy szerint kapott, és amelyet örömmel a
magáévá tett. Szabad nekem is így szólnom? Vagy elcsüggedek, mert az ellenség
megtámadott? Mert sokan vannak ellenem és kevesen mellettem? Hitetlenségem a
harc feladására indít, arra, hogy kétségbeesetten haljak meg, mert megvert,
megbecstelenített ember vagyok? Ássák már ellenségeim a síromat?
Mit tegyek ilyenkor? Hallgassak tulajdon gyávaságomra, adjam
fel a harcot és vele együtt minden reményemet? Távol legyen! Még van bennem
élet.
Nem halok meg". Visszatér belém az életerő, és elűzi
gyengeségemet: Élek". Az Úr él, és én is élni fogok. Újra felnyitom számat
és hirdetem az Úr tetteit". Elbeszélem majd jelen nyomorúságomat, amely
csak arra volt alkalom az én Uramnak, hogy irántam való végtelen szeretetét és
hűségét újra megmutassa. Akik már szívesen méretet vennének rólam, hogy
koporsómat elkészítsék, várjanak még egy kicsit! Mert keményen megfeddett ugyan
engem az Úr, de nem engedte, hogy meghaljak (18. vers). Dicsőség legyen nevének
mindörökké! Nem halok meg, míg munkám el nem végeztem, és addig fogok e földön
élni, amíg az Úr akarja.
C. H. Spurgeon "Isten ígéreteinek tárháza" c.
könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.