Lukács Evangélium 14. fejezet: Krisztus követésének akadályai (göröggel és kapcsolódó igékkel)

Luk. 14,1 És lőn [vagyis történt] mikor a főfarizeusok közül egynek [vagyis a farizeusok egyik vezetőjének] házához ment [Jézus] szombatnapon [sabbatkor vagyis a nyugalom napján, amely a heti pihenőnap, a világi elfoglaltságoktól való megnyugvás napja] kenyeret enni [azaz: bement ebédelni], azok [vagyis az ott lévők ez alatt] leselkednek vala Őutána [vagyis megfigyelték, és szemmel tartották őt].

Luk. 14,2 És ímé egy vízkóros ember vala Őelőtte [és állt meg előtte].

Luk. 14,3 És felelvén Jézus, szóla [és elkezdett beszélni] a törvénytudóknak és a farizeusoknak, mondván: Szabad-é [megengedett-e] szombatnapon [a nyugalom napján] gyógyítani?

Luk. 14,4 Azok pedig hallgatnak. És Ő megfogván [és kézen fogva] azt [a beteget, és rátette kezét], meggyógyítá [majd elküldte], és elbocsátá*

*Lukács beszámol arról, hogy a farizeusok közül többen meghívták az asztalukhoz, Ő pedig elfogadta a meghívásokat, annak ellenére, hogy pontosan ismerte szándékukat: „Kéré pedig őt egy a farizeusok közül, hogy ő vele egyék [és ebédre hívta őt]; annakokáért bemenvén a farizeus házába, leült enni [vagyis: ledőlt az asztalhoz]” (Luk. 7,36).

Egy másik alkalommal is: „… kéré őt egy farizeus [jelentése: elkülönülő, elzárkózó („szeparatista”), vagyis kirekesztően vallásos férfiak zárt csoportja, szektája], hogy ebédeljen nála. Bemenvén azért, leült enni [és asztalhoz telepedett, asztalhoz dőlt]” (Luk. 11,37)

Luk. 14,5 [Azután így szólt a törvénytanítókhoz és a farizeusokhoz], és felelvén nékik, monda: Ki az közületek, akinek szamara vagy ökre [vagy a fia] a kútba [vagy egy gödörbe] esik, és nem vonja [nem húzza-e] ki azt azonnal szombatnapon [a nyugalom napján]?

Luk. 14,6 És nem felelhetnek vala Őellene semmit ezekre, [mert nem tudtak erre mit felelni]*

*Az Úr Jézus a zsinagógában is a szeretett törvénye szerint cselekedett, gyógyítva, és szabadítva a szenvedőket: „És ímé, vala ott egy elszáradt [vagyis sorvadt, béna] kezű ember. És megkérdék őt, mondván: Ha szabad-e [megengedett dolog-e] szombatnapon (a nyugalom napján) gyógyítani? Hogy vádolhassák őt [és vádat emeljenek ellene].

Ő pedig monda nékik: Kicsoda közületek az az ember, akinek van egy juha [vagy báránya; birkája], és ha az szombatnapon a verembe [vagy egy gödörbe] esik, meg nem ragadja [és nem fogja meg; nem követ el mindent hogy kihúzza] és ki nem vonja [és nem húzza ki] azt? [pedig hát] mennyivel drágább [mennyivel többet ér, értékesebb; fontosabb; becsesebb; több] pedig az ember a juhnál! [vagy birkánál]. Szabad [megengedhető] tehát szombatnapon [is] jót [nemes, eszményi szép dolgot] cselekedni [és tenni].

Akkor monda annak az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá [és meggyógyult], és olyan éppé [és egészségessé] lőn, mint a másik. A farizeusok pedig kimenvén, tanácsot tartának ellene, hogyan veszíthetnék el őt [és elhatározták, hogy végeznek vele, hogy megölik Jézust]” (Mát. 12,10-14).

Márk is bizonyságot tesz a történtekről, egyben figyelmeztet Isten Igéje, hogy a vallásos emberek a világiakkal, és a politikusokkal (Heródes-pártiak) együtt el akarják pusztítani az Úr Jézust (és a testét, azaz a kihívottak gyülekezetét): „És ismét beméne a zsinagógába, és vala ott egy megszáradt (egy sorvadt) kezű ember. És lesik vala őt (vagyis figyelték Jézust), hogy (vajon) meggyógyítja-e szombatnapon; hogy vádolhassák őt (és vádat emelhessenek ellene). Akkor monda a megszáradt (a sorvadt) kezű embernek: Állj elő a középre.

Azoknak pedig monda: Szabad-é szombatnapon jót vagy rosszat tenni? Lelket (vagyis életet) menteni, vagy kioltani? De azok hallgatnak vala. Ő pedig elnézvén őket haraggal, bánkódván (és sajnálta őket) szívük keménysége miatt, és monda az embernek: Nyújtsd ki a kezedet. És kinyújtá, és meggyógyult a keze és éppé lőn, mint a másik. Akkor a farizeusok kimenvén, a Heródes- pártiakkal (együtt) mindjárt tanácsot tartának ellene (hogyan végezzenek vele), hogy elveszítsék őt” (Márk. 3,1-6).

Lukács bizonyságtétele így hangzik: „Lőn pedig más szombaton is, hogy ő a zsinagógába méne és tanít, és vala ott egy ember, akinek a jobb keze száradt (sorvadt) volt. Az írástudók és farizeusok pedig leselkednek ő utána (és figyelték Jézust), ha vajon gyógyít-e majd szombatnapon, hogy vádat találjanak ellene (hogy ily módon találjanak valamit, amivel vádolhatják).

Ő pedig tudván (és ismerve) azoknak gondolatait, monda a száradt (a sorvadt) kezű embernek: Kelj fel és állj elő (a középre)! És (az) felkelvén, előáll. Monda azért nékik Jézus: Valamit kérdek tőletek: Szabad-é szombaton jót tenni, vagy rosszat tenni? Az életet megtartani (és megmenteni), vagy elveszteni (és kioltani)? És körültekintve (és végignézve) mindnyájukon, monda az embernek (és így szólt a beteghez): Nyújtsd ki a kezedet! Az pedig úgy cselekedék (és kinyújtotta), és keze (meggyógyult, és) oly éppé lőn, mint a másik. Azok pedig eltelnek esztelenséggel (mert esztelen indulat szállta meg őket) és (arról) beszélgetnek vala egymás közt, hogy mit cselekedjenek (hogy mit tegyenek) Jézussal?” (Luk. 6,6-11).

És: „Erre a farizeusok közül néhányan ezt mondták: „Nem Istentől való ez az ember, mert nem tartja meg a szombatot.” Mások így szóltak: „Hogyan tehetne bűnös (vagyis céltévesztett) ember ilyen jeleket?” És meghasonlás támadt köztük” (Ján. 9,16).

Már Dávid így prófétált erről: „Mert felőlem szólnak elleneim, és akik életemre törnek, együtt tanácskoznak” (Zsolt.71,10). „Megátalkodottak gonosz szándékukban; megegyeztek, hogy tőrt vetnek titkon, mondják: ki látja őket.

(Más fordítás: Eltökélték magukat a gonosztettre, megbeszélik, hogy titokban tőrt vetnek. Gondolják: Ki látja őket)? Álnokságokat koholnak (és terveznek, titokban tartják tervüket, és); a kikoholt tervet végrehatják; mindenikük keble és szíve kikutathatatlan (mert kifürkészhetetlen az ember belseje és szíve)” (Zsolt. 64,6-7).

A törvény így hangzott: „Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; De a hetedik nap az Úrnak a te Istenednek szombatja (vagyis nyugalomnapja). Semmi dolgot se tégy (és semmiféle munkát ne végezz) azon se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se barmod (se állatod), se jövevényed, aki a te kapuidon belől van. Mert hat napon teremté (és alkotta meg) az Úr az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék (vagyis megpihent). Azért megáldá az Úr a szombat napját (vagyis a nyugalom napját), és megszentelte (vagyis elkülönítette) azt” (2 Móz. 20,9-11).

 És Mózesen keresztül kijelenti Isten, hogy a nyugalom napja, a szabadítás napja: „Hat napon át munkálkodjál (és dolgozz), és végezd minden dolgodat (és mindenféle munkádat). De a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja (azaz: nyugalomnapja). Semmi dolgot se tégy (és semmiféle munkát ne végezz) azon, se magad, se fiad, se leányod, se szolgád, se szolgálóleányod, se ökröd, se szamarad, és semminemű barmod (és semmiféle állatod), se jövevényed, aki a te kapuidon belől van, hogy megnyugodjék (és hadd pihenjen) a te szolgád és szolgálóleányod, mint te magad (vagyis hozzád hasonlóan). És megemlékezzél róla, hogy szolga voltál Egyiptom földén, és kihozott onnan téged az Úr, a te Istened erős kézzel és kinyújtott karral. Azért parancsolta néked az Úr, a te Istened, hogy a szombat napját (vagyis a nyugalom napját) megtartsad” (5 Móz. 5,13-15).

És azért adta az Úr, hogy felismerjék Őt. „És adtam nékik szombatjaimat (vagyis a nyugalom napjait) is, hogy legyenek jegyül köztem és ő közöttük (vagyis annak jeléül, hogy köztük vagyok, és) hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, az ő megszentelőjük (és aki elkülöníti őket)” (Ezék. 20,12)

Luk. 14,7 És egy példázatot monda a hivatalosoknak [vagyis a meghívottaknak, és a vendégeknek], mikor észre vevé, mi módon [és hogyan keresik maguknak], és válogatják a fő helyeket [a díszhelyeket, azaz: az első helyen fekvést], mondván nékik:

Luk. 14,8 Mikor valaki lakodalomba hív [és meghív egy esküvői vacsorára], ne ülj [és ne dőlj le] a fő helyre; mert netalán náladnál nagyobb tiszteletben álló [vagy egy nálad fontosabb, és előkelőbb, egy megbecsülésnek örvendő, tisztelt, tiszteletre méltóbb] embert is hívott meg az,

Luk. 14,9 És eljövén [és mikor megérkezik] az, [és hozzád lép], aki mind téged, mind azt meghívta, ezt mondja majd néked: Engedd [és add át] ennek a helyet! És akkor szégyennel [és szégyenszemre] az utolsó helyre fogsz [kerülni], és ülni [és akkor neked szégyenkezve a legutolsó helyet kell elfoglalnod].

Luk. 14,10 Hanem mikor meghívnak, menj el és ülj le [vagyis dőlj le] az utolsó helyre; hogy mikor eljő [és belép majd] az, aki téged meghívott, ezt mondja néked: Barátom ülj feljebb [ülj előbbre egy jobb helyre]! Akkor néked [becsületed], és dicsőséged lesz azok előtt, [vagyis minden asztaltársad előtt] akik veled együtt ülnek [azaz: mindazok előtt, akikkel együtt dőltél asztalhoz, és így a többi vendég tisztelni fog].

Luk. 14,11 Mert mindenki, aki magát felmagasztalja [és fölemeli], megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik [és fölemeltetik]*

*És az Úr Jézus példázaton mutatja be az Isten előtti megalázkodást, és annak eredményét: „Két ember méne fel a templomba imádkozni; az egyik  farizeus, és a másik vámszedő. A farizeus megállván, ily módon imádkozik magában: Isten! hálákat adok néked, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek (vagyis mint a többi ember), ragadozók (rablók), hamisak (gonoszok), paráznák, vagy mint ím, e vámszedő is. Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát (és tizedet) adok mindenből, amit szerzek. A vámszedő pedig távol állván, még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem veri vala mellét, mondván: Isten, légy irgalmas nékem, bűnösnek! Mondom néktek, ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogysem amaz: mert valaki felmagasztalja magát, megaláztatik; és aki megalázza magát, felmagasztaltatik” (Luk. 18,10-14).

Mert: „Az embernek kevélysége megalázza őt; az alázatos pedig tisztességet nyer” (Péld. 29,23).

„A csúfolódókat ő megcsúfolja, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad” (Péld. 3,34).

Mert: „A megromlás előtt felfuvalkodik az ember elméje; a tisztesség előtt pedig alázatosság van (Más fordítás: Akire romlás vár, annak fölfuvalkodik a szíve, de akire dicsőség, az alázatos)” (Péld. 18,12).

Ezért jobb az: „Hogyha megaláznak, felmagasztalásnak mondod azt, és ő az alázatost megtartja” (Jób. 22,29).

 Azt tanácsolja a Szent Szellem, hogy: „Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas (erős) keze alatt, hogy felmagasztaljon (megdicsőítsen, és felemeljen) titeket annak idején (vagyis a maga idejében, a megfelelő időben. (1Pét 5,6).

„Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és Ő felmagasztal titeket” (Jak. 4,10).

Az emberek előtti megalázkodásra mutat példát az Úr Jézus: „Ti engem így hívtok: Mester, és Uram. És jól mondjátok, mert az vagyok. Azért, ha én az Úr és a Mester megmostam a ti lábaitokat, néktek is meg kell mosnotok egymás lábait. Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is akképpen cselekedjetek” (Ján. 13,13-15).

Tehát: „… Ha valaki első akar lenni, legyen mindenek (és mindenki) között (az) utolsó és mindeneknek (és mindenkinek) szolgája” (Márk. 9,35).

Az apostol is arra kéri a mindenkori hívőket, hogy: „Teljesítsétek be [tegyétek teljessé] az én örömömet, [azzal] hogy egyenlő indulattal [egyetértésben; egyet akarva; (és gondolva), közös lelkesedéssel] legyetek, ugyanazon [(agapé): Isten szerinti] szeretettel viseltetvén, egy érzésben [összeforrva], egyugyanazon indulattal lévén [ugyanarra törekedtek].

Más fordításban: [Ha igen, akkor, tegyétek meg, amire kérlek titeket! Ezzel nagy örömöt fogtok szerezni. Legyen a gondolkozásotok összhangban egymással, legyen bennetek ugyanaz az isteni szeretet egymás iránt, éljetek teljes egyetértésben, és ugyanarra a célra törekedjetek!] Semmit nem cselekedvén versengésből [vetélkedésből; önzésből; viszálykodásból; perlekedésre való hajlamból], sem hiábavaló [és hiú] dicsőségből [vagy önhittségből; se hiú dicsőségvágyból], hanem alázatosan egymást különbeknek [és kiválóbbnak] tartván [és többre becsülvén] ti magatoknál.

Más fordításban: [Ne irányítson benneteket az önzés, irigység, vagy büszkeség! Ellenkezőleg, alázatosak legyetek, és adjatok a másiknak több tiszteletet, mint amit magatoknak kívántok!]” Fil. 2,2-3).

Luk. 14,12 Monda pedig [Jézus] annak is, aki őt meghívta: Mikor ebédet vagy vacsorát készítesz [és adsz], ne hívd barátaidat, se testvéreidet, se rokonaidat, se gazdag szomszédjaidat; nehogy viszont ők is meghívjanak téged, és visszafizessék néked [mert akkor ezzel már megkaptad jutalmadat].

Luk. 14,13 Hanem mikor lakomát készítesz [ha vendégséget rendezel], hívd a szegényeket [a nincsteleneket, a koldusokat], csonkabonkákat [nyomorékokat, bénákat], sántákat, vakokat:

Luk. 14,14 És boldog leszel; mivelhogy nem fizethetik vissza néked [mert nincs miből visszafizetniük ezt neked, mert nincs miből viszonozniuk]; mert majd visszafizettetik néked [és meglesz a jutalmad] az igazak [vagyis a megigazultak] feltámadásakor*

*És így folytatja az Úr: „Ne csodálkozzatok ezen: mert eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban (és a sírokban) vannak, meghallják az ő szavát. És kijőnek; akik a jót cselekedték, az élet feltámadására (vagyis az életre támadnak fel); akik pedig a gonoszt (vagyis a rosszat) művelték, a kárhozat feltámadására (azaz: az ítéletre támadnak fel)” (Ján. 5,28-29).

 „És ha csak azokkal tesztek jól, akik veletek jól tesznek, mi jutalmatok van [micsoda kegyelem van általatok]? Hiszen a bűnösök [(a célt eltévesztők] is ugyanazt cselekszik” (Luk. 6,33).

Hanem: „Oszd meg kenyeredet az éhezővel… Mert: ha kenyeret adsz az éhezőnek, és jól tartod a nyomorultat, akkor fölragyog a sötétben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli napfény. Az ÚR vezet majd szüntelen, kopár földön is jól tart téged. Csontjaidat megerősíti, olyan leszel, mint a jól öntözött kert, mint a forrás, amelyből nem fogy ki a víz. (Ézs. 58,7-11).

Hát: „Ne késs jót tenni a rászorulóval, ha módodban van, hogy megtedd! Ha van mit adnod, ne mondd embertársadnak: Menj el, jöjj holnap, majd akkor adok!” (Péld. 3,27-28)

Luk. 14,15 Hallván pedig ezeket egy [vendég] azok közül, akik ővele együtt ülnek vala, monda néki: Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten országában [aki Isten országának, Isten királyságának a vendége; aki az Isten királyságában lakománál fog ülni].

Luk. 14,16 Ő pedig [így válaszolt, és] monda annak: Egy ember készíte nagy vacsorát, és sokakat [vagyis sok vendéget] meghíva;

Luk. 14,17 És elküldé (rab)szolgáját a vacsora idején, hogy megmondja a hivatalosoknak [vagyis a meghívottaknak]: Jertek el, mert immár minden kész [mert minden elkészült]!

Luk. 14,18 És mindnyájan egyenlőképpen kezdék magukat mentegetni. Az első monda néki: Szántóföldet vettem, és ki kell mennem, hogy azt meglássam [vagyis földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem]; kérlek téged, ments ki engem!

Luk. 14,19 És másik monda: Öt [pár] iga [vagyis igavonó] ökröt vettem, és elmegyek, hogy azokat megpróbáljam [és most megyek kipróbálni]; kérlek téged, ments ki engem!

Luk. 14,20 A másik pedig monda: Feleséget vettem [most nősültem, most házasodtam], és azért nem mehetek.

Luk. 14,21 Mikor azért az a szolga haza ment, megmondá [és jelentette] ezeket az ő urának. Akkor megharagudván [és haragra gerjedt] a gazda [vagyis a ház ura és megparancsolta, és], monda az ő szolgájának. [Siess, és] eredj hamar a város [útjaira], és az utcáira és szorosaira [tereire és sikátoraira, és az útkereszteződésekre], és a szegényeket, csonkabonkákat [nyomorékokat], sántákat és vakokat hozd be ide. [és vezesd be ide a koldusokat a mellékutcákból]

Luk. 14,22 És [később jelentette, és] monda a szolga: Uram, meglett [megtörtént, megtettem] amint parancsoltad, és mégis van hely.

Luk. 14,23 Akkor monda az úr a szolgának: Eredj el az utakra és a sövényekhez [és a kerítésekhez; és az ösvényekre], és kényszeríts bejőni mindenkit [és kényszerítsd az embereket, hogy jöjjenek el, és unszolj mindenkit, hogy bejöjjön], hogy megteljék az én házam.

Luk. 14,24 Mert mondom néktek, hogy senki azok közül a hivatalos férfiak közül [akiket meghívtam] meg nem kóstolja az én vacsorámat*

*Máté így írja le a példázatot: „És megszólalván Jézus, ismét példázatokban [(parabolé):hasonlat, példa, jelkép; allegória; talány] beszél vala nékik, mondván: Hasonlatos a mennyeknek országa [az Egek (Istenének) Királysága] a királyhoz, aki az ő fiának menyegzőt szerze [aki esküvői vacsorát rendezett fiának, aki lakodalmat készített]. És elküldé (rab)szolgáit, hogy meghívják azokat, akik a menyegzőre hivatalosak valának [hogy hívják össze a meghívottakat]; de [ők] nem akarnak vala eljőni. Ismét külde más (rab)szolgákat, [s azt üzente] mondván: Mondjátok meg a hivatalosoknak [a meghívottaknak]: Ímé, ebédemet [a lakomát] elkészítettem [a vacsora elkészült; Látjátok, a legfinomabb ételeket készítettem el nektek], tulkaim [és ökreim] és hizlalt állataim levágva vannak, és kész minden; jertek el a menyegzőre [az esküvői vacsorára; a lakodalomba].

De azok nem törődvén vele [a meghívottak azonban nem hallgattak rá; nem törődtek a hívással], elmenének, az egyik a maga szántóföldjére, a másik a maga kereskedésébe, [és az üzlete után nézett]. A többiek [(loipoi): a megmaradtak, meghagyottak, a maradék] pedig megfogván [megragadták] az ő [a király] (rab)szolgáit, bántalmazták [megverték, erőszakoskodtak velük; gyalázattal illették] és megölték őket. Meghallván pedig ezt a király, megharaguvék [haragra gerjedt; haragra gyulladt], és elküldvén hadait [seregeit; csapatait; katonáit; kivezényelte hadseregét], azokat a gyilkosokat elveszté [elpusztította; megölette; felkoncoltatta], és azoknak városait fölégeté [felgyújtatta]. Akkor monda az ő (rab)szolgáinak: A menyegző [az esküvői vacsora; a lakoma] ugyan készen van, de a hivatalosok [a meghívottak] nem valának méltók [rá].

Menjetek azért a keresztutakra [útkereszteződésekhez; a bekötő utakra], és akiket csak találtok, hívjátok be a menyegzőbe [az esküvői vacsorára, a lakodalomra]. És kimenvén [szét is mentek] azok a (rab)szolgák az utakra, begyűjték mind [vagyis mindenkit behívtak; összegyűjtöttek] akiket csak találtak vala, jókat és gonoszokat [(ponérosz): rossz, káros, gonosz, semmirekellő, hitványakat] egyaránt. És megtelék a menyegző [a lakodalmas ház; a menyegzői terem] vendégekkel [(anakeimai): asztalhoz dőlőkkel].

Bemenvén pedig a király, hogy megtekintse [megszemlélje] a vendégeket; [az asztalhoz dőlőket], és láta [és észrevett] ott egy embert, akinek nem vala menyegzői ruhája [aki nem volt lakodalmas ruhába öltözve]. És monda néki: Barátom, mi módon jöttél [hogy kerültél] ide [hogyan jöhettél be ide], holott nincsen menyegzői [vagyis lakodalmas] ruhád? Az pedig hallgat [és néma maradt]. Akkor monda a király a szolgáknak: Kötözzétek meg a lábait és kezeit, és vigyétek és vessétek [és dobjátok ki] őt a külső sötétségre; ott lészen sírás [jajgatás] és fogcsikorgatás. Mert sokan vannak a hivatalosok [az elhívottak; mert sok ember kap meghívást], de kevesen a választottak [de kevés van kiválasztva]” (Mát. 22,1-14).

 „Ekképpen [így] lesznek az utolsók elsők és az elsők utolsók; mert sokan vannak a hivatalosok [mert sok a meghívott], de kevesen a választottak [de kevés a kiválasztott]” (Mát. 20,16).

És hogy milyen ruhában kell lennünk a menyegzőn, arról így szól a Szent Szellem: „Örüljünk és örvendezzünk, és adjunk dicsőséget néki (és ujjongjunk és dicsőítsük Őt), mert eljött a Bárány menyegzője, és az ő felesége elkészítette magát (felkészült menyasszonya). És adatott annak (és megadatott neki), hogy felöltözzék (vagyis körbetekerje magát) tiszta és ragyogó fehér (lamprosz: fényes, tündöklő) gyolcsba; mert a fehér (fényes, tündöklő) gyolcs a szenteknek igazságos cselekedetei (a megigazulás tetteit jelenti). És monda nékem: Írd meg: Boldogok azok, akik a Bárány menyegzőjének vacsorájára hivatalosak (a meghívottak). És monda nékem: Ezek az Istennek igaz beszédei (aléthinosz: igaz (nem hamis); valóságos igéi)” (Jel. 19,7-9).

 És így folytatódik a kijelentés: „De [azt] mondom néktek, hogy sokan eljőnek [sokan fognak érkezni] napkeletről és napnyugatról [is], és letelepednek [és asztalhoz dőlnek] Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában [az Egek (Istenének) királyságában]. Ez ország fiai pedig [akik pedig Isten országa fiainak tartják magukat] kivettetnek. [Más fordítás: De azokat, akiket a királyság illetne, hogy e királyság fiai legyenek, ki fogják dobni] a külső sötétségre. holott lészen sírás (jajgatás, siránkozás) és fogaknak csikorgatása” (Mát. 8,11-12).

Bizony: „Ott (és akkor) lesz sírás és fogak csikorgatása, mikor látjátok Ábrahámot, Izsákot és Jákóbot, és a prófétákat mind az Isten országában, magatokat pedig kirekesztve (onnan). És (akkor) (el)jőnek napkeletről és napnyugatról, és északról és délről, és az Isten országában letelepednek (az asztalhoz)” (Luk. 13,28-29).

 Mert beteljesül az Írás, amely kimondja: „És teszem minden hegyemet úttá (és mert minden hegyen utat készítek), és ösvényeim magasak lesznek (és kimagaslanak az országutak). Ímé, ezek messziről (vagyis messze földről) jönnek ímé, amazok észak és a tenger felől (és nyugat felől), és amazok Sinnek (Jelentése: sár, szenny, mocsár, iszap, láp; iszapos, agyagos; az ingovány városa v. vidéke) földéről! Ujjongjatok egek, és föld örvendezz (és vigadozz), ujjongva énekeljetek (és törjetek ki ujjongásba) hegyek; mert megvígasztalá (és megszánta) népét az Úr, és könyörül szegényein (a nyomorultakon)!” (Ésa. 49,11-13).

De: „Ha valaki hallja az igét [a (logoszt)] a mennyeknek országáról [az Isten királyságáról] és nem érti [meg, de nem jut belátáshoz; de meg nem szívleli], eljő a gonosz és elkapja [elrabolja tőle; elragadja] azt, ami annak szívébe [vagyis bensőjébe] vettetett vala. Ez az, amely az útfélre esett. Amely pedig a tövisek [a szúrós bogáncs] közé esett [és hullott], ez az, aki hallja [és meghallgatja] az igét [a (logoszt)]. De e világnak [de a kor, (aión): a világ(korszak)] gondja [a világ dolgai miatti aggodalom, aggódás, gondoskodás és törekvés] és a [csalóka] gazdagságnak csalárdsága [csábítása] elfojtja az igét [(logoszt)]. És gyümölcsöt nem terem [és meddő marad]” (Mát. 13,19.22).

„Annakokáért mondom néktek, hogy elvétetik tőletek [elveszítitek, elragadtatik] az Istennek országa/át [az Istenkirályságát], és oly népnek [nemzetnek; a pogány népnek] adatik, amely megtermi annak gyümölcsét” (Mát. 21,43).

Pál apostolon keresztül így szól a Szent Szellem: „Ekkor Pál és Barnabás bátran ezt mondta: „Először nektek kellett hirdetnünk az Isten igéjét, mivel azonban ti elutasítjátok, és nem tartjátok magatokat méltónak az örök életre, íme, a pogányokhoz fordulunk” (Csel. 13,46).

És: „Aki hiszen [aki hitre jut] és bemeritkezik [alámerítkezik], üdvözül [az mind megszabadul; megmenekül]; aki pedig nem hiszen, elkárhozik [A görög kifejezés mondanivalója: a kárt hozó – a sátán – hatalma alatt marad, és az elvész]” (Márk. 16,16).

Mert: „Senki sem szolgálhat [senki sem lehet rabszolgája] két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli [ellenszenvet érez iránta], és a másikat szereti [teljesen odaszánja magát]; vagy az egyikhez ragaszkodik [tiszteli], és a másikat megveti [megutálja, lenézi, lekicsinyli]. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak [e világnak]” (Mát. 6,24).

És beteljesedett a prófécia: Készít majd a Seregek URa ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát újborokból, zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból. Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet” (Ésa. 25,6-7).

És ez a hegy: a Golgota (ami Hegy Jeruzsálemen kívül), ahol a megváltás megtörtént. Erről így számol be az Evangélium: „Mikor pedig elmenének a helyre, mely Koponya helyének mondatik, ott megfeszítik őt (az Úr Jézust)…” (Luk. 23,33).

És mielőtt meghalt, kijelentette az Úr: … Elvégeztetett! És fejét lehajtva, kilehelte szellemét” (Ján. 19,30)

Luk. 14,25 Megy vala pedig ő vele nagy sokaság [és hatalmas tömeg kísérte Jézust]; és megfordulván, monda azoknak:

Luk. 14,26 Ha valaki én hozzám jő, és meg nem gyűlöli [a görög szöveg mondanivalója: vagyis nem szereti kevésbé] az ő atyját és anyját, feleségét és gyermekeit, fitestvéreit és nőtestvéreit, sőt még a maga lelkét [a saját életét] is, nem lehet az én tanítványom.

 [Más fordítás: Ha valaki hozzám jön, és nem szeret jobban engem, mint a saját apját, anyját, feleségét, gyermekeit, és testvéreit, sőt az életénél is jobban, az nem lehet a tanítványom, mert nem képes a tanítványommá válni].

Luk. 14,27 És valaki [nem veszi fel] nem hordozza az ő keresztjét [kínoszlopát, vagyis nem vállalja a halálnak kitettséget, és nem tagadja meg önmagát], és énutánam jő [vagyis: és úgy nem jön utánam], nem lehet az én tanítványom [mert nem képes a tanítványommá válni]*

*Mert: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet [(eiréné): a veszély érzetétől való mentességet, és háborítatlanságot] bocsássak [és hozzak] e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak [hozzak], hanem hogy fegyvert [(harci) kardot vetni jöttem]. Mert azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja [hogy szétválasszam, és egymás ellen fordítsam az embert és atyját], a leány és az ő anyja, a meny és az ő napa [anyósa] közt; És hogy az embernek ellensége legyen az ő [saját] háznépe [tulajdon családja lesz az ellensége].

Aki inkább szereti [(phileó): jobban kedveli; kedvét leli, (A szó a szeretet lelki-érzelmi jellegét emeli ki főképp: ragaszkodás, vonzalom, szimpátia] atyját és anyját [jobban ragaszkodik apjához vagy anyjához], hogysem engemet [semmint hozzám], nem méltó én hozzám. És aki inkább szereti [jobban ragaszkodik; jobban kedveli] fiát és leányát, hogysem engemet [mint hozzám], nem méltó én hozzám. És a ki föl nem veszi [vállára; aki nem fogadja el] az ő keresztjét (sztaurosz): kínkaróját naponta, //képletesen: halálnak kitettség, azaz önmegtagadás//] és úgy nem követ [nem kísér] engem [nem csatlakozik hozzám, és nem jön azzal utánam,], nem méltó én hozzám [ugyancsak nem érdemli meg, hogy hozzám tartozzon]. Aki megtalálja az ő életét [aki próbálja megtartani az életét], elveszti [pusztulásba viszi] azt; és aki elveszti [pusztulásba viszi] az ő életét én érettem [én miattam], megtalálja [és megmenti] azt” (Mát. 10,34-39).

„Mert (ha) valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzetség között (és előtt), az embernek Fia is szégyellni fogja azt, mikor eljő az ő Atyja dicsőségében a szent angyalokkal” (Márk. 8,38).

Már Mózesen keresztül figyelmeztet a Szent Szellem: „Ha testvéred, a te anyádnak fia, vagy a te fiad vagy leányod, vagy a kebleden lévő (kedvelt) feleséged, vagy lelki-testi barátod titkon csalogat, mondván: Nosza, menjünk és tiszteljünk idegen isteneket, akiket nem ismertetek sem te, sem atyáid. Ama népek istenei közül, akik körültetek vannak, közel hozzád vagy távol tőled, a földnek egyik végétől a másik végéig: Ne engedj néki, és ne hallgass reá, ne nézz reá szánalommal, ne kíméld, és ne rejtegesd őt” (5 Móz. 13,6-8).

Ezért beszél Léviről (jelentése: kísér, csatlakozik, kötődik) – példaként minden hívő számára – így prófétál Mózes: „Aki azt mondta az ő atyjáról és anyjáról. Nem láttam őt. És az ő atyjafiait nem ismerte, fiaival sem gondolt (nem néz se apjára, se anyjára, nem ismerte el testvéreit, nem akart tudni fiairól); mert megtartották a te beszédedet (parancsodat), és ragaszkodtak szövetségedhez (és megőrizték)” (5 Móz. 33,9).

Pál apostol így bátorítja Timóteust, és a minden időben élő, Istent szeretőket: „Ne szégyeneld hát a mi Urunk bizonyságtételét (a mi Urunkról szóló bizonyságtételt), se engem, az ő foglyát; hanem (velem) együtt szenvedj az evangéliumért Istennek hatalma szerint (Isten ereje által)” (2 Tim. 1,8).

A feltámadott Úr ígérete: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt” (Jel. 3,5).

Ezt tudva így bátorít az apostol: „Ne veszítsétek el tehát bizalmatokat, amelynek nagy jutalma van” (Zsid. 10,35).

„És Péter kezdé mondani néki: Ímé, mi elhagytunk mindent, és követtünk téged. Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek, senki sincs, aki elhagyta házát, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldeit én érettem és az evangéliumért. Aki száz annyit ne kapna most ebben az időben (és ebben a világban), házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldöztetésekkel együtt; a jövendő világon pedig örök életet.” (Márk. 10,28-30).

Mert: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe (trónusomon) üljön velem (együtt), amint én is győztem és ültem/ülök az én Atyámmal az ő királyiszékében (az ő trónusán)” (Jel. 3,21).

És: „… ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek (a régire nem is emlékeznek, és senkinek), még csak észbe sem jutnak; Hanem (ezért) örüljetek (és vigadjatok) és örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet vígassággá teremtem, és az ő  népét örömmé (örömre)” (Ésa. 65,17-18).

És Lukács ismét bizonyságot tesz az Úr Jézus kijelentéséről: „Mondja vala pedig mindeneknek: Ha valaki én utánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét (sztaurosz): kínkaróját naponta, //képletesen: halálnak kitettség, azaz önmegtagadás// minden nap, és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani (menteni) az ő életét (önmagát), elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét (önmagát) én érettem, az megtartja (megmenti) azt. Mert mit használ az embernek, ha mind e világot megnyeri is, önmagát pedig elveszti, vagy magában kárt vall (vagy magát romlásba viszi)?” (Luk. 9,23-25).

A Máté írása szerinti Evangélium jelenti ki, hogy mikor és miért szólt így az Úr Jézus: „… kezdé Jézus jelenteni az ő tanítványainak, hogy néki Jeruzsálembe kell menni, és sokat szenvedni a vénektől és a főpapoktól és az írástudóktól, és megöletni, és harmadnapon föltámadni. És Péter előfogván (magához vonta) őt, kezdé feddeni, mondván: Mentsen Isten, Uram! Nem eshetik (nem történhet) ez meg te véled. Ő pedig megfordulván, monda Péternek: Távozz tőlem Sátán; bántásomra vagy nékem (botránkoztatsz engem, csapdát állítasz nekem); mert nem gondolsz az Isten dolgaira (és nem az Isten szerint gondolkozol), hanem az emberi dolgokra (az emberek szerint). Ekkor monda Jézus az ő tanítványainak: Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, (sztaurosz): kínkaróját naponta, //képletesen: halálnak kitettség, azaz önmegtagadás// és kövessen engem. Mert aki meg akarja tartani (menteni) az ő életét, elveszti azt; aki pedig elveszti az ő életét én érettem (és az evangéliumért), megtalálja (megmenti) azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall (az élete kárt szenved)? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért (életéért)?” (Mát. 16,21-26).

Mert: „Bizony, bizony mondom néktek: Ha a földbe esett gabonamag el nem hal (ha a búzaszem nem esik a földbe, és nem hal meg), csak egymaga marad; ha pedig el//meg//hal, sok gyümölcsöt terem (sokszoros termést hoz). Aki szereti a maga életét, elveszti azt (elpusztítja, romlásba viszi); és aki gyűlöli (miszeó: kevésbé szereti, vagy választja) a maga életét e világon, örök életre tartja (őrzi) meg azt. Aki nékem szolgál, engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya” (Ján. 12,24-26).

Mert: „Valaki igyekezik (törekszik) az ő életét megtartani (megőrizni), elveszti (elpusztítja, romlásba viszi) azt, és valaki elveszti azt, megeleveníti (dzóogoneó): megtartja, életben tartja, életre kelti) azt” (Luk. 17,33).

Az apostolok is így: „Erősítették a tanítványok lelkét (a tanítványokat), intvén (és bátorították őket), hogy maradjanak meg a hitben, és hogy sok háborúságon (sok nyomorúságon, szorongattatáson, üldözésen) által kell nékünk az Isten országába bemennünk” (Csel. 14,22).

De: „… senki meg ne tántorodjék ama szorongattatások között (a mostani megpróbáltatásokban); mert ti magatok tudjátok, hogy mi arra rendeltettünk. Mert mikor közöttetek valánk is, előre megmondtuk néktek, hogy szorongattatásnak leszünk kitéve (hogy üldözni fognak minket); amint meg is történt, és tudjátok (és amint tapasztaltátok)” (1 Thess. 3,3-4).

„De mindazok is, akik kegyesen (vagyis Istenben való hitben) akarnak élni Krisztus Jézusban, (szintén) üldöztetni fognak” (2 Tim. 3,12)

Luk. 14,28 Mert ha közületek valaki tornyot akar építeni, nemde először leülvén felszámítja [vagyis kiszámítja] a költséget, ha van-é mivel elvégezze [hogy telik-e mindenre a befejezésig]?

Luk. 14,29 Nehogy minekutána fundamentumot [vagyis alapot] vetett, és elvégezni nem bírja [vagyis teljesen befejezni nem képes], csúfolni [és gúnyolni] kezdje őt mindenki, aki látja,

Luk. 14,30 Ezt mondván: Ez az ember elkezdette az építést, és nem bírta véghezvinni [nem volt képes teljesen befejezni]!

Luk. 14,31 Vagy valamely király, [harcra készül egy másik királlyal szemben], és mikor háborúba megy, hogy egy másik királlyal megütközzék, [vagyis ha az egyik király elindul, hogy egy másik királlyal csatában mérje össze erejét] nemde leülvén először tanácskozik, hogy tízezerrel szembeszállhat-é azzal, aki ő ellene húszezerrel jött [és harcolhat-e tízezer emberrel az ellen, aki húszezerrel jön ellene]?

Luk. 14,32 Mert különben még mikor amaz távol van, követséget küldvén, megkérdezi a békefeltételeket [Más fordítás: Mert ha nem tudja felvenni a harcot ellene, akkor követeket küld az ellenséghez, amíg a másik király még távol van, és békét kér]*

*Már a prófétán keresztül így figyelmeztet az Úr: „Mert az eszes tanácsokkal viselhetsz hadat hasznodra; és a megmaradás a tanácsosok sokasága által van. (Más fordítás: Irányítás kell a hadviseléshez, és segítséget jelent a sok tanácsadó” (Péld. 24,6).

A prédikátor pedig azt mondja, hogy: „Ilyen bölcsességet is láttam a nap alatt, és nagyon rám nehezedett: Tudniillik, hogy egy kicsiny város volt, és abban kevés ember volt, és eljött az ellen hatalmas király, és azt körülvette, és az ellen nagy erősségeket épített. És találtatott abban egy szegény ember, aki bölcs volt, és az ő bölcsességével a várost megszabadította; de senki meg nem emlékezett arról a szegény emberről (és nem törődtek tovább vele).

Akkor ezt mondtam: Többet ér a bölcsesség a hatalomnál, de a szegények bölcsességét mégis megvetik, és nem hallgatnak beszédükre. (pedig) A bölcsek nyugodt szavaira kell inkább hallgatni, mint az ostobák közt uralkodónak a kiabálására. (mert) Többet ér a bölcsesség a harci eszközöknél…”(Préd. 9,15-20)

Luk. 14,33 Ezenképpen azért valaki közületek búcsút nem vesz minden [anyagi és szellemi] javaitól, [a körülményeitől, az anyagi javaitól, birtokaitól, a számára lehetséges, megengedett dolgoktól, saját kezdeményezéseitől, az nem képes, ezért] nem [is] lehet az én tanítványom*

*Mert: „… Valaki az eke szarvára veti kezét, és hátra tekint [és hátrafelé nézeget], nem alkalmas az Isten országára [az nem való az Isten királyságába]” (Luk. 9,62).

„Akkor… Péter, monda néki: Ímé, mi elhagytunk mindent (és mindenünket) és követtünk téged: mink lesz hát minékünk [velünk mi lesz, és mi lesz a jutalmunk]? (Jézus pedig felelvén, monda: Bizony mondom néktek), hogy aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért (vagyis én érettem és az evangéliumért, és az Isten országáért), mindaz száz annyit vészen [százszor annyit kap vissza most ebben az időben (és ebben a világban). Házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket és szántóföldeket, üldöztetésekkel együtt], és örökség szerint nyer örök életet [vagyis a jövendő világon pedig természetfeletti, soha el nem múló életet kap osztályrészül]” (Mát. 19,27.29)^.

Hát: „Ti azért bátorságosok (erősek) legyetek, kezeiteket le ne eresszétek (és ne lankadjatok el), mert a ti munkátoknak (tetteiteknek) jutalma van” (2 Krón. 15,7).

Mert így szól az ígéret: „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyiszékembe (trónusomon) üljön velem (együtt), amint én is győztem és ültem/ülök az én Atyámmal (együtt) az ő királyiszékében (az ő trónusán)” (Jel. 3,21).

És: „… ímé, új egeket és új földet teremtek, és a régiek ingyen sem említtetnek (a régire nem is emlékeznek, és senkinek), még csak észbe sem jutnak; Hanem (ezért) örüljetek (és vigadjatok) és örvendjetek azoknak mindörökké, amelyeket én teremtek; mert ímé, Jeruzsálemet vígassággá teremtem, és az ő  népét örömmé (örömre)” (Ésa. 65,17-18).

Az apostol ismerve az Úr Jézus kijelentését, ilyen megvallást tesz: „De amelyek nékem egykor nyereségek valának, azokat a Krisztusért kárnak [veszteségnek] ítéltem. [Ám amit akkor előnynek tartottam, azt Krisztusért hátránynak tekintem (akadálynak tartom)]. Sőt annakfelette most is kárnak ítélek mindent az én Uram, Jézus Krisztus [fönséges] ismeretének [túláradó] gazdagsága miatt [páratlan nagyságáért]: akiért mindent kárba veszni hagytam és szemétnek ítélek, hogy a Krisztust megnyerjem,

[Más fordítás: Sőt Uramnak, Krisztus Jézusnak ismeretéhez mérten (mindent fölülmúló voltáért) mindent szemétnek (veszteségnek) tartok. Érte mindent elvetettem (veszni hagytam), sőt szemétnek tekintettem, csakhogy Krisztust elnyerhessem és hozzá tartozzam, és benne élhessek].

»Új fordítás: Mivel hiszek Krisztusban, Isten elfogad engem. Ez azonban nem a miatt van, mert igyekeztem a Törvényt betartani. Isten ugyanis a hitem miatt fogad el. Sőt ezenfelül most is kárnak ítélek mindent, az én Uram Jézus Krisztus ismeretének mindent túlhaladó értékéért. Őérette mindent kárbaveszni hagytam és szemétnek ítélek, csakhogy a Krisztust megnyerjem«” (Fil. 3,7-8)^.

„De egyet cselekszem, azokat, amelyek hátam megett vannak, elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nékik dőlvén [nekifeszülve; nekilendülve], célegyenest igyekszem [és futok egyenest a cél felé] az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára” (Fil. 3,14).

Egy előképben így szól az Úr azokhoz, akik már Krisztusnak szentelték az életüket: Az egész időn át, amelyre az Úrnak szentelte magát, megholtnak testéhez be ne menjen. Se atyjának, se anyjának, se fiú- se leánytestvéreinek holttestével meg ne fertőztesse (tisztátalanná ne tegye) magát, mikor meghalnak, mert az ő Istenének nazireussága (mert Istennek szentelt haj) van az ő fején. Az ő nazireusságának egész idejében szent legyen az Úrnak, (és az Úrnak legyen szentelve, a világtól el legyen különítve)” (4 Móz. 6,6-8).

És hogy kik a holtak, arról Pál apostolon keresztül szól a Szent Szellem:  „És titeket, kik holtak valátok a bűnökben [akiket halottakká tettek az elesések; (paraptóma): hibás lépés, botlás, baklövés, melléfogás] és a ti (hús)testeteknek körülmetéletlenségében, megelevenített [életre keltett] együtt Ővele, megbocsátván minden bűnötöket, [az után, hogy minden elesésünket megbocsátotta].” (Kol. 2,13).

Ezért nem a közösség vállalás a cél, hanem a Megváltó szeretete: „Én is, amikor megérkeztem hozzátok testvéreim, [atyámfiai] nem úgy érkeztem, [nem azért mentem] mint aki ékesszólás [keresett szavak; magasröptű (fellengző) beszéd] vagy bölcsesség fölényével hirdeti nektek az Isten [Krisztus] bizonyságtételét. [misztériumát; szent titkát; tanúságtételét]. Mert úgy határoztam, [döntöttem] hogy nem tudok közöttetek másról, [nem akarok semmiről sem tudni] csak Jézus Krisztusról, [még pedig] róla is, mint a megfeszítettről. [oszlopra feszítettről]” (1Kor. 2,1-2).

Már a próféta által s meghirdette az Úr, hogy: „Aki követi az igazságot és az irgalmasságot, nyer életet, igazságot és tisztességet, (Más fordítás: Akinek életvezetését a szeretet, jóakarat, hit és istenfélelem vezeti, az megigazulást nyer, és természetfeletti életet)” (Péld. 21,21)

Luk. 14,34 Jó [alkalmas, megfelelő; hasznos, kiváló, és előnyös] a só: de ha a só megízetlenül [ha elveszti az ízét, akkor ostobának bizonyul, és bolonddá válik], és akkor mivel sózzák meg [hogyan tudják azt visszaadni]?

Luk. 14,35 Sem a földre, sem a trágyára nem alkalmas [és nem megfelelő, vagy hasznos]: kivetik [és kidobják] azt. Akinek van füle a hallásra, hallja [az hallja meg]*

*Az Úr Jézus így szól a mindenkori tanítványihoz: „Ti vagytok a földnek sója, ha pedig a só megízetlenül [az eredeti szövegben szó szerint: ha a só megbolondul /ostobává/erőtlenné válik, vagyis: elgyengül, elveszti erejét)], mivel sózzák meg [mivel lehetne ízét/erejét visszaadni]? Nem jó azután semmire [Semmi ereje nincs többé, nem győz, hanem másra nem való], hanem hogy kidobják és eltapossák [széttiporják] az emberek” (Mát. 5,13).

Még teljesebbé teszi a kijelentést Márk: „Mert mindenki tűzzel sózatik meg, és minden áldozat (áldozati ajándék) sóval sózatik meg. Jó a só: de ha a só ízét veszti (ízetlenné válik; ostobává/erőtlenné válik, vagyis: elgyengül, elveszti erejét), mivel adtok ízt néki (hogyan adjátok vissza az ízét)? Legyen bennetek só, és legyetek (éljetek) békében egymással” (Márk. 9,49-50).

Jóbon keresztül pedig így szól a Szent Szellem: „Vajon ízetlen, sótalan étket eszik-e az ember; avagy kellemes íze van-e a tojásfehérnek (vagy a nyers tojásnak)? Lelkem iszonyodik érinteni is; olyanok azok nékem, mint a megromlott kenyér (és mint a romlott étel)!” (Jób. 6,6-7).

A törvény kimondja, hogy: „Minden te ételáldozatodat pedig sózd meg sóval, és a te ételáldozatodból soha el ne maradjon a te Istened szövetségének sója; minden te áldozatodhoz sót adj (Minden áldozatodat sóval mutasd be)” (3 Móz. 2,13).

És hogy kik az áldozati ajándékok, arról így beszél Pál apostol,: „… emlékeztetvén titeket az Istentől nékem adott kegyelem által, hogy amikor az örömüzenet papi szolgálatát végzem, én a Krisztus Jézusnak a nemzetek közé kirendelt áldozó papja vagyok; hogy a pogány népek a Szent Szellemtől megszentelt kedves áldozati ajándékká legyenek” (Róm. 15,16).

 Így inti Pál apostol a mindenkori hívőket: „Bölcsen viseljétek magatokat a kívül valók (kívülállók) irányában, a jó alkalmatosságot áron is megváltván (a kedvező alkalmakat jól használjátok fel). A ti beszédetek mindenkor kellemetes (kedves) legyen, sóval fűszerezett; hogy tudjátok, hogy mi módon kell néktek kinek-kinek megfelelnetek (és hogy így mindenkinek helyesen tudjatok felelni)” (Kol. 4,5-6).

Az Úr Jézus figyelmezteti tanítványait – kijelentve azt is, hogy mit jelent a só – vagyis hogy a Szent Szellem ereje – nélkül  nem tudnak eredményesen tanúskodni mellette: „És velük összejövén (és amikor együtt volt velük), meghagyá (megparancsolta) nékik, hogy el ne menjenek (ne távozzanak el) Jeruzsálemből, hanem várják be az Atyának ígéretét, melyet úgymond, hallottatok tőlem. Hogy János ugyan vízbe merített be, ti azonban Szent Szellembe fogtok bemeríttetni nem sok nap múlva. (és) vesztek erőt, minekutána a Szent Szellem eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig” (Csel. 1,4-5.8).

Már a prófécia így hangzott, mert:„Nektek tudnotok kellene, hogy az ÚR, Izráel Istene Dávidnak és fiának adta Izráel királyságát, sónak szövetsége (vagyis a Szent Szellem ereje) által” (2Krón. 13,5).

Hiszen így szólt az ÚR Dávidhoz: „Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd az egyik fiadat, és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre. Atyja leszek neki, és ő a fiam lesz. Nem vonom meg tőle szeretetemet, ahogyan megvontam elődödtől, hanem házam és királyságom szolgálatába állítom örökre, és trónja örökké szilárd lesz” (1Krón. 17,11-14).

„Ő így szólít engem: Atyám vagy te; én Istenem és szabadításom kősziklája! Én meg elsőszülöttemmé teszem őt és feljebbvalóvá a föld királyainál. Örökké megtartom néki az én kegyelmemet (és szeretetemet), és az én szövetségem bizonyos (és állandó) marad ő vele. És az ő magvát örökkévalóvá teszem, és az ő királyi székét, mint az egeknek napjait” (Zsolt. 89,27-30).

És Dávid fiáról – aki a Krisztus – ezt mondja a Szent Szellem: „Viszont mikor behozza az ő elsőszülöttét a világba, így szól: És imádják őt az Istennek minden angyalai. Ámde a Fiúról így: A te királyi széked (a te trónusod) óh, Isten örökkön örökké (megáll). Igazságnak pálcája a te országodnak pálcája (a te királyi pálcád)” (Zsid. 1,6.8)