A jó szülő titka

Mielőtt a gyermek eléri a negyvennyolc hónapos kort, két tisztán érthető üzenetet jutassunk el az értelméhez.

(1) „Jobban szeretlek, mint azt elképzelheted. Drága vagy nekem, és mindennap megköszönöm Istennek azt a kiváltságot, hogy nevelhetlek!"

(2) „Mivel szeretlek, szófogadásra kell tanítanom téged. Ez az egyetlen módja annak, hogy vigyázni tudjak rád, és meg tudjalak védeni olyan dolgoktól, amelyek ártalmadra lehetnének.

Olvassuk csak, mit mond a Biblia! „Gyermekek, engedelmeskedjetek szüleiteknek, mert ez az Isten akarata." (Ef 6.1)

A jó szülő titka erre a két alapra vezethető vissza: szeretet és irányítás, melyek az ellenőrzés és a kiegyensúlyozottság közegében működnek. A szeretetre való koncentrálás az irányítás mellőzésével általában tiszteletlenséget és megvetést szül. A hatalmaskodó és elnyomó otthoni légkört pedig a gyermek mélyen elutasítja, és úgy érzi, hogy nem szeretik, sőt gyűlölik. Hadd ismételjem meg: a tipegő évek célkitűzése az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt az irgalom és az igazság, a gyengédség és a tekintély, a szeretet és az irányítás között.

Hogyan fegyelmezzük a gyakorlatban a rakoncátlan két-hároméves gyermeket? Az egyik lehetséges forma az, ha megköveteljük a kisfiútól vagy kislánytól, hogy üljön le egy székre, és gondolkodjon róla, mit tett. A legtöbb ilyen korú gyermekben feszül az energia, és határozottan utál ficánkoló fenekével tíz unalmas percet egy székbe ragasztva tölteni. Vannak olyan gyermekek, akiknél a büntetésnek ez a formája hatékonyabb és emlékezetesebb lehet, mint a fenekelés.

Amikor ezt javaslom a szülőknek, gyakran így reagálnak: „De mi lesz, ha nem marad a széken?" Ugyanezt a kérdést teszik fel a gyerekek esti lefektetésével kapcsolatban, miután betakarták az ágyban. Ezek nyílt szembeszegülések, amelyekről az előbb szóltam. Az a szülő, aki nem tudja elérni, hogy gyermeke a széken vagy az ágyban maradjon, nyilvánvalóan nem tölti még be irányító szerepét. Ez a legalkalmasabb idő arra, hogy végre a sarkára álljon.

Azt javaslom, hogy az ifjú embert fektessük le, és tartsunk neki egy kis beszédet, például: „Balázskám, Mami most komolyan beszél. Figyelsz rám? Ne kelj fel! Érted, mit kérek?" És amikor Balázs lába megérinti a padlót, legyintsük meg a combját egy kis pálcával. Helyezzük a pálcát a polcára, ahol láthatja, és mondjuk neki, hogy még egyet kap, ha fölkel. Minden további magyarázat nélkül, határozott lépesekkel hagyjuk el a szobát.

Ha újra átlépi a határokat, váltsuk be ígéretünket, és ismételjük meg a fenti figyelmeztetést az ágyban maradásra és az ellenkezőjének a következményeire. Addig ismételjük, amíg Balázs el nem ismeri, hogy anya a főnök. Azután öleljük meg, mondjuk el mennyire szeretjük, és emlékeztessük arra, hogy mennyire fontos a pihenés, azért, hogy ne betegedjen meg. Célunk ezzel a fájdalmas gyakorlattal - a fájdalmas szó mind a két félre vonatkozik - nemcsak Balázs ágyban tartása, hanem a vezető szerep megvilágí­tása a kicsi értelmében.

Véleményem szerint nagyon sok szülőnél hiányzik a bátorság, hogy az ilyen jellegű nyilvános összeütközésből győztesen kerüljön ki. Attól kezdve elveszíti az egyensúlyt, és védekezésbe megy át.  Úgy tűnik, a mai szülők leggyakoribb problémája az, hogy nem tudnak határozottak lenni.

http://velunkazisten.hu/content/blog/sa/A_j%C3%B3_sz%C3%BCl%C5%91_titka