Szerző: Guti Tünde
Kedves, meghitt, 13-14 évvel ezelőtti történetre emlékezem…
Kicsi kezeivel megfogta az arcomat és maga felé fordította.
Éreztem bőre bársonyosságát, ahogy vékony ujjacskáival megérintett az állam.
Volt benne valami halaszthatatlan sürgetés. Kisfiam látni akarta a
tekintetemet. Ahogy odafordultam hozzá, észrevettem szemeiben a boldog
várakozást. Szinte sóvárogva mondta:
- Mosolyogj
rám! Úgy szeretem, ha mosolyogsz!
Ki tudna ellenállni egy ilyen kérésnek, belenézve egy
ártatlanul csillogó szempárba? Azóta is sokszor eszembe jut. A szülők gyakran
tanulhatnak kisgyermekeiktől…
Ezt mondja az Úr: „Szemeimmel tanácsollak téged.” Milyen
nagyszerű, mély kapcsolatra utal ez a kijelentés, ami ígéret is egyben!
Bámulatos, hogy akit így vezetnek, annak nincs szüksége sem útjelző táblákra,
sem távirányítóra!
„Ha olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, semmiképpen
nem mehettek be a mennyek országába!” Bizonyára fel tudnánk sorolni azokat az
emberi tulajdonságokat, amik miatt ezt a feltételt állította Jézus a
tanítványok elé a mennybe jutás kérdésében…
A kisbabáknak létfontosságú, hogy lássák szüleik arcát.
Egyszerűen nem érzik jól magukat, ha nincs rajtuk az a kedves, odafigyelő,
számukra életet és biztonságot jelentő szempár, telve elfogadással.
Amikor szorongunk, homályos a jövőnk és megoldatlan
problémák terhelnek, még ha rövid ideig is, de elhagyatottnak érezzük magunkat.
Pedig mennyei Atyánk védelmező szeretete körülvesz, Ő szüntelenül vigyáz ránk.
Talán levettük szemünket az egyedüli Vigasztalóról, békességünk és örömünk
forrásáról…
„Az én orcámat keressétek és éltek” – tanácsolja az Úr.
Mennyire vágyik rá, hogy miként a kisgyermek az édesanyja arca után, mi is
sóvárogva forduljunk mindig felé, hogy tekintetünk találkozhasson az övével, és
szemeivel tanácsoljon, atyai szeretetével türelmesen vezessen, mert nem akarja,
hogy egy is elvesszen közülünk…
Ő nem csak lenéz ránk a mennyből, hanem lát, ismer, nem
rejthetünk el semmit, szívünk ott van előtte csupaszon, leplezetlenül.
A 139. Zsoltár az egyik legkedvesebb zsoltárom. Így
kezdődik:
„Uram, megvizsgáltál engem és ismersz… Messziről érted
gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz…” Lenyűgöz és rabul ejt ez a
tudás, ez az odafigyelés, törődés! Isten ellenállhatatlanul magához vont
szeretete és páratlan gondoskodása által.
Amikor Jézus a földön járt, meglátta a vak Bartimeust, akit
csitítottak, hogy hallgasson már el. Észrevette és lehívta a fa lombja közt
megbújó Zákeust, és nem sajnálta a pillantást, hogy az Őt éppen megtagadó
Péterre nézzen. Jézus irgalma az Atya irgalma!
Szemeivel kíséri lépteinket akkor is, amikor
engedetlenségünkben eltévedünk az úton, néz, figyel, kezét nyújtja, hogy
segíthessen. Keressük az Úr arcát! Aki egyszer a szemébe néz, az soha többé nem
tudja elfelejteni. Ő az, aki minden belső sóvárgásunkat, ürességünket betölti
szerető lényével.
Mikor kértük Őt utoljára?
- Nézz rám!
Fordítsd felém az arcodat és tanácsolj szemeiddel!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.