Bővített Biblia: Hirosimai napló

A hátsó ajtón mentem be a házba. A fiam nem volt ott. A házunk valósággal ingott. A fogadószoba padlóját üvegszilánkok borították. Egy komor érzés azt diktálta, hogy a fiam súlyosan megsérült.

Dél volt. "Anya" - hallottam egy gyenge, kétségbeesett hangot az ajtó mögül. Kisiettem és a látvány, ami elém tárult, megrendített. Naokin csak az alsónadrágja maradt. Vér folyt a vállán, és a hátán, a haja eltűnt, az arcbőre teljesen leégett. Naoki úgy elváltozott, hogy csak a jól ápolt fogsoráról ismertem rá. Az izgalomtól alig tudtam megszólalni. "Naoki, te vagy?" - ez volt minden, amit mondtam. Naoki testéről mindenütt levált a bőr, annyira, hogy nem tudtam, hol fogjam meg.

Besegítettem a konyhába, és leültettem a padlóra. "Vizet, vizet!" - könyörgött. Rohantam a csaphoz, de nem jött belőle víz. Eszembe jutott, hogy van hideg teám, abból adtam neki. Arról panaszkodott, hogy fázik. Nem tudtam, mit tegyek. Közben egy, a szomszédban lakó katonatiszt jött néhány emberével. Azonnal intézkedett, hogy egy takarót tegyenek egy kocsira, és a fiamat egy elsősegélynyújtó-helyre vigyék.

A katonaorvos rövid ideig vizsgálta Naokit, majd felszólított, adjak enni a fiúnak, amit kíván. Az égési sebek súlyosabbak voltak, mint gondolták, küszöbön állt a halál. Elkészültem a legrosszabbra. Naoki valamit enni akart. Egy közeli kertből paradicsomot hoztam és odaadtam neki. Amint beleharapott, szájából ömleni kezdett a vér. A vér vörössége vörösebb volt, mint a paradicsomé - ma is szemem előtt van. Megfogta a kezem és nehéz lélegzettel ezt suttogta: "Anyám, ne sírj! Élj a többiekért..." Szavait nem tudta befejezni.

A fiam olyan bátran halt meg, hogy nem tudtam sírni. Kaptam egy gyékényt, amibe betakartam. Egy kocsin hazavittem. Az üvegcserepekkel borított padlón helyet készítettem neki és arra fektettem.

Nem sokkal később három fiatal rontott be, Naoki osztálytársai. Egyikük, Fukuhara, az izgalomtól remegve kérdezte: "Hol van Naoki?" Amikor meglátták őt holtan feküdni, a földre vetették magukat és kiáltoztak: "Miért kellett meghalnod?" "Miért?" "Meg foglak bosszulni, megteszem!" Én könnytelenül, némán néztem őket. Amikor elkísértem őket a megállóig, útközben még mindig az égési sebektől eltorzult emberekkel találkoztam. Nem tudtam elviselni a tekintetüket, visszamentem, összeszedtem a fiam alsóneműit és szézosztottam az arra haladók, köztük a meztelenül járó fiatal lányok között. Naoki is bizonyára így akarta volna.

Ezen az éjszakán virrasztottam a halott mellett, néhány szomszédom is ott volt velem. Nem égettünk tömjént, mert féltünk, hogy az ellenséges repülőgépek észreveszik a fényt. Másnap reggel oly egyedül és levertnek éreztem magam, hogy nem tudtam, mit tegyek. Így maradtam augusztus 8-án délig a fiam holtteste mellett. A hivatalos halottszemle után előkészültünk a halottégetésre. Volt egy koporsónk és néhány bambuszrudunk. Akik Hirosima akkori pokoli állapotát ismerték, csodálkoztak, hogy jutottam koporsóhoz. A Mitsubishi-gyár egyik asztalosa készítette kedves barátjának, Naokinak. A férjem vállalatától is jöttek néhányan. Egy dombról hoztak bambuszt és készítettek belőlük hordágyat. A baráti asztalos hazavitt, mielőtt a tüzet meggyújtották volna, hogy ne kelljen elszenvednem a fiam elégetését.

Másnap eljött a férjem egyik kolléganője és együtt mentünk el a fiam hamvait összegyűjteni. Az asztalos ciprusfából készített urnát, abba raktuk a hamut. Visszatartottam a könnyeimet. Amikor azonban a japán hagyományok szerint az urnát fehér lepellel borítottam be, kitörtek a könnyeim. Nem tudom, meddig sírtam...

Tovább éltem a félig lerombolt házban. Esőben esernyővel védekeztem. És a házban ott voltak a halott fiam hamvai. Sokszor gondoltam öngyilkosságra. Volt egy üveg altatóm, már majdnem bevettem, és akkor a leányomra, Taeko-ra gondoltam, aki távol van a háztól, és nincs kitéve a háborús veszélyeknek. Vele is törődnöm kell. Lázas voltam, de anyai erőm visszatért. Taeko-ért életben kell maradnom...

Naoki iskolája Nakahiromachi-ban, 1,4 kilométerre volt a robbanás középpontjától, a mi kis házunk 2,5 kilométerre. Halálosan sebesült fiam tehát több mint egy kilométert rohant a lángtengeren keresztül.

"A hirosimai atombomba pusztításáról szóló jelentés IV. kötetének 390. oldalán ez olvasható: "A gimnázium első- és másodosztályú tanulóinak augusztus 6-án tanítási napjuk volt. A diákok reggel, az iskolaudvaron gyülekeztek, a tanárok a tanári szobában. A bomba légnyomása azonnal megölt néhány tanárt és tanulót, a többiek, akiknek sikerült magukat a romok alól kiszabadítani, annyira megsérültek, hogy képtelenek voltak gondolkodni arról, hol találnak menekvést.

Egy alkalmazott, akinek sikerült kiásnia magát a romok alól, jelentette, hogy már csak kevés fiú van az iskolaudvaron. Egyesek olyan súlyosan megsérültek, hogy képtelenek voltak, akárcsak egy lépést is tenni. Haldokoltak. Mindent megtett a túlélők megmentésére, akit csak tudott, a folyóparton épített szükségmentőhelyre vitt.

Késő délután jöttek a tanulók hozzátartozói. A szerencsések megtalálták gyermeküket és hazavitték. A többiekkel a Vöröskereszt segítségével Kabe-Cho és Asa-Gun kórházába szállították. A tanulók többségének azonban, akik az iskolaudvaron voltak, súlyos égési sebeik ellenére sikerült hazakerülni. Egy közülük (Mikami), akinek arca az égéstől felismerhetetlenül elváltozott, Koi lakásukra érve, halála előtt elmesélte anyjának a történteket. Minden diáknak, aki nem viselt sapkát leégett a haja, az ingük rongyokban lógott. Kezük-lábuk megdagadt. Minden túlélőről gondoskodtak. De égéseik és daganataik szinte felismerhetetlenné tették őket. Szörnyű kép volt, amelyhez a sebesültek nyögése és vízért való kiáltozása járult..."

Ősszel, amikor a város külterületén egy épen maradt épületben ismét megnyílt az iskola, gyászünnepséget tartottak a halott diákok emlékére. Az igazgató sírva kért bocsánatot, mert nem tudta megvédeni a bombáktól diákjait. Néhány szülő ismeretlen áldozatok hamvait vitte haza. Az én Naoki-m legalább a karjaim között halt meg...

Ha nem ölik meg, jó orvos lett volna belőle. Amikor beteg voltam, azzal biztatott, hogy orvos lesz, hogy engem gyógyíthasson. Lehet persze, hogy ezek csak egy anya túlzásai.

Családi orvosunk annyira szerette a fiamat, hogy többször így biztatott: ha a férjemmel a fronton a legrosszabb történik, ő fogja segíteni Naoki-t, hogy jó orvos legyen belőle. Az atombomba nemcsak az én fiam életét oltotta ki: Doktor Junzo Ito is meghalt, egész családjával együtt.

Naoki tudta, hogy az apja a fronton van, és ő az egyetlen fiú a családban. Sokszor elmondta, hogy ha az édesapja elesne is a háborúban, ne essek kétségbe. Ő mellettem lesz.

A fiam nincs többé, a férjem sincs, csak ketten maradtunk életben: Taeko, a lányom és én...

/számomra ismeretlen szerzőtől/

http://eljhogyszerethess.freewb.hu/igaz-tortenetek-tenyek.