Egy történet Hawaiiról: ÁGNES TÖRTÉNETE

Készítette: Horváth Ede

Ha az ember Amerika keleti partján él, és Hawaiiba repül, akkor tudnia kell, hogy az időzónák eltérése mi- att már hajnali háromkor úgy érzi, mintha tulajdonképpen kilenc óra lenne. Éppen ezért valahányszor Hawaiira látogatok, már jóval a hajnali szürkület előtt felébredek. Eleven tettvágyat érzek magamban, s miközben mások mélyen alszanak, engem az éhség gyötör egy kiadós reggeli után, pedig olyankor még egyetlen étterem sincs nyitva. Így esett meg velem egyszer, hogy fél négykor megindultam Honolulu utcáin abban a reményben, hogy valahol kapok valami ehetőt. Végül egy mellékutcában nyitott lokálra bukkantam. Bementem, leültem a pult előtti ülőkére, és vártam a kiszolgálást. Meglehetős hanyagul kezelt üzletnek tűnt, aminek akár „Piszkos Kanál” nevet is lehetett volna adni. Az étlapot még az ujjam hegyével sem volt kedvem érinteni, attól tartva, hogy valami undorító rovar mászik ki belőle. De hát legjobb akaratom mellett sem találtam jobbat.

A potrohos tulajdonos előbújt a pult mögül, és megkérdezte: „Parancsol?” „

Egy csésze kávét és egy péksüteményt” – válaszoltam.

Kitöltötte a kávét, ragacsos kezét beletörölte piszkos kötényébe, aztán lemarkolt egy süteményt a polcról. Nem képzeltem semmi magasztosat, tudtam, hogy ezek a sütemények a hátsó raktárban lepotyognak a földre, és a cipő orrával taszítják odébb őket, de itt, ahol mindent láttam, talán mégis úgy illett volna, hogy egy fogóval ráteszi a papírszalvétára.

Ahogy ott ültem hajnali fél négykor reggelimet fogyasztva, hirtelen kinyílt az ajtó, és meghökkenésemre 8-9 rikítóan öltözött prostituált lépett be.

Kicsi volt a helyiség, s a hölgyek jobb és bal oldalamon foglaltak helyet. Hangosan, közönségesen beszéltek, borzasztó kellemetlenül éreztem magam. Már éppen meg akartam lépni, amikor hallom, hogy az egyik nő megszólal „Holnap lesz a születésnapom. A harminckilencedik.”

„Na és? – vágott rá a ’barátnője’ gonosz vigyorgással. - Mit dicsekszel vele? Talán születésnapi partira áhítozol? Süssek egy tortát neked, és énekeljem el, hogy Happy Birthday?”

„Mondd, mért vagy mindjárt olyan utálatos? – felelte a mellettem ülő nő. – Egyszerűen csak meg akartam említeni. Nem volt vele semmi szándékom. Tőled meg éppen nem várok semmit. Mért kellene, hogy ünnepélyt rendezz a számomra? Nekem még soha életemben nem rendezett senki születésnapi partit.

” Ezt hallva elhatározás érlelődött bennem. Megvártam, míg a nők távoztak, aztán odafordultam a dagi tulajdonoshoz. „Ezek minden éjjel idejönnek?” – kérdeztem.

„Igen.”

„És az a nő, aki mellettem ült? Ő is jön minden éjjel?”

„Igen – felelte a főnök. – Az az Ágnes. Itt van minden nap. De miért kérdi?”

„Mert hallottam, hogy születésnapja lesz holnap – válaszoltam. – Mit szólna hozzá, ha itt holnap hajnalban összecsapnánk neki egy kis partit?”

A tulaj kerek arcán szétterült a mosoly, és őszinte örömmel mondta: „Ez nagyszerűen hangzik. Világos. Príma ötletnek találom.” – Hátrakiabált a feleségének: „Hé, gyere, bújj már elő! Ennek az alaknak itt nagyszerű ötlete van. Holnap lesz Ágnes születésnapja, és azt akarja, hogy segítsünk neki holnap hajnalban egy kis ünnepélyt összeütni.”

Az asszony széles vigyorgással jött előre. „Hát ez csodálatos gondolat. Tudja, az Ágnes igazán egy jóságos szívű ember, és tulajdonképpen senkije nincs, aki valamit is tenne érte.”

„Szóval, ha egyetértenek vele, akkor holnap fél háromkor itt vagyok, és kicsit kidekorálom a helyiséget. Hozok egy tortát is.”

„Szó sem lehet róla – tiltakozott Harry (így hívták a tulajdonost) –, a torta az én gondom lesz.”

Másnap hajnalban ismét ott voltam. Vettem néhány tekercs krepp papírt, és készítettem egy nagy kartonlapot ezzel a felirattal: „Boldog születésnapot, Ágnes!” Kidíszítettem a helyiséget, úgyhogy végül egész jól nézett ki.

Az főnökasszony úgy látszik csinált egy kis propagandát, mert negyed négyre szinte a város összes prostituáltja megjelent. Tele lett a helyiség utcanőkkel... és én ott álltam közöttük!

Pontosan fél négykor nyílt az ajtó, és Ágnes belépett a barátnőjével. A többieket előre kioktattam, s amikor Ágnes belépett, mindnyájan felkiáltottunk: „Boldog születésnapot!”

Még soha nem láttam embert így meghökkenni, hogy egy szó sem jött ki a torkán. Mintha villám érte volna az ünnepeltet. A szája tátva maradt, a térde elkezdett reszketni. Barátnője támogatta, s miközben Ágnes odavánszorgott az egyik székhez, rázendítettünk valamennyien: „Happy Birthday to you!” Ahogy az ének végéhez közelítettünk, ahol ez következik: „Happy Birthday kedves Ágnes, happy Birthday to you!” –, Ágnes szemét elfutotta a könny. Mikor aztán behozták a születésnapi tortát is az égő gyertyákkal, nem bírta tovább, elkezdett hangosan zokogni.

„Gyere, Ágnes, fújd el a gyertyákat – brummogta Harry. – Gyere már! Ha nem jössz, nekem kell elfújnom” – és néhány végtelennek tűnő másodperc után valóban meg is tette. Majd odanyújtott a születésnaposnak egy kést: „Vágd fel szépen, Ágnes. Mindnyájan akarunk egy darabkát belőle.”

Ágnes ránézett a tortára. Le sem vette róla a tekintetét, úgy mondta szelíden: „Te, Harry, nem lenne baj, ha én... úgy gondolom, megtehetném, hogy én... vagyis, amit mondani szeretnék... hogy nem tarthatnám meg egy kicsit a tortát? Szóval ... muszáj most azonnal, feltétlenül megenni?”

Harry vállat vont. „Oké, persze hogy lehet. Tartsd meg nyugodtan. Akár haza is viheted.”

„Ó, komolyan? – kérdezte Ágnes, aztán rám nézett. – Itt lakom ebben az utcában, egy pár házzal odébb. Csak néhány percre hazaszaladnék, hogy megmutassam anyámnak, ha lehetséges. Utána azonnal visszajövök. Becsületszavamra.”

Leugrott az ülőkéről, kezébe vette a tortát, s maga előtt tartva, mint valami értékes ereklyét, lassan megindult az ajtó felé. Mind mozdulatlanul álltunk, s néztünk utána, amíg el nem tűnt. Amikor az ajtó becsapódott, teljes csend ereszkedett a helyiségre. Mivel semmi nem jutott eszembe, amit mondhattam volna, megkérdeztem: „Mi lenne, ha most röviden imádkoznánk?”

Visszatekintve meglehetősen furcsának tűnik, hogy egy szociológus hajnali fél négykor Honolulu bisztrójában imaórát tart prostituáltakkal, de abban a pillanatban valahogy ez tűnt egyedül helyesnek. Imádkoztam Ágnesért. Imádkoztam a megmentéséért, imádkoztam, hogy új életet kapjon, hogy Isten támogassa őt kegyelmesen.

Amikor befejeztem, Harry odahajolt hozzám a pult fölött: „Te el sem árultad nekem, hogy prédikátor vagy – mondta. – Aztán melyik egyházhoz tartozol?”

Ez volt egyike azoknak a pillanatoknak, amikor az embernek a megfelelő pillanatban a megfelelő szó jön az ajkára: „Én egy olyan egyházhoz tartozom, amelyik hajnali fél négykor születésnapi partit rendez utcanőknek.”

Harry hallgatott egy pillanatig, aztán megvakarta a fejét: „Á, engem ilyesmivel nem tudsz megetetni. Ilyen egyház egyáltalán nem létezik. Ha volna, én rögtön jelentkeznék tagnak. Ilyen egyházba szívesen belépnék.”

Azt hiszem, mindnyájan így érzünk. Vagy nem lépnénk be szívesen egy egyházba, mely hajnali fél négykor utcanőknek születésnapi partit rendez?

Jézus ilyenféle egyházat alapított ezen a világon. Nem tudom, hogy a többi egyház honnan támadt, amelyekben mindig minden olyan perfekt, olyan makulátlan, de aki csak olvassa az Újtestamentumot, felfedez benne egy Jézust, aki szívesen asztalhoz ül paráznákkal és mindenféle egyéb kitaszítottal. A vámszedők és „bűnösök” szerették Jézust, mert velük együtt evett. A társadalom leprásai Jézusban olyan embert találtak, aki közösséget vállalt velük. Miközben a szuperkegyesek nem tudtak mit kezdeni a Mesterrel, a magányosok, akiket általában soha nem hívtak meg semmilyen ünnepre, ellenállhatatlanul vonzódtak hozzá. A mi Urunk, Jézus olyan volt és ma is olyan, aki szívesen rendez ilyen partit. Álljon szemünk előtt a keresztyénség központi dimenziója: Isten országa egy ünnep.

Tony Campolo