A National Geographic a különkiadásában bemutatott egy este
egy filmet arról, hogyan halásznak a sasok a tavakban. Magasan a víz fölött
repülnek, de a látásuk olyan jó, hogy messziről meglátják a halat a vízben. Ha
meglátnak egyet, visszacsukják a szárnyukat, és egyenesen a víz felé zuhannak,
akár 130 mérföldes sebességgel. Amikor elérik a vizet, széttárják a szárnyukat,
kinyújtják a karmukat, megragadják a halat, és visszarepülnek a partra.
Ebben a különkiadásban egy nagyon szokatlan történésről
készült felvételt is bemutattak. Az egyik sas lecsapott egy halra, és karmai
közé ragadta. A hal azonban sokkal nagyobb volt, mint amilyennek gondolta.
Ahogy próbált a part felé repülni, látni lehetett arcán a kínlódást. Látszott,
hogy nem éri el a partot ezzel az óriási hallal. Aztán megpróbálta visszaejteni
a halat, elengedni. Ám a karmai olyan mélyen vájtak bele a hal húsába, hogy nem
tudta visszahúzni azokat. Küszködött, de hasztalan.
A sas lassan elmerült a tó vizében, és megfulladt, mert nem
volt képes elengedni zsákmányát.
Az életben mi is sokszor megragadunk valamit, ami veszélyes
lehet. Azt hisszük, mi tartjuk a markunkban, és bármikor elengedhetjük, amikor
csak akarjuk. Szokássá válik, és egy nap megpróbálunk kiszállni, de rájövünk,
hogy már nem mi tartjuk fogva, hanem az tart fogva minket.
„Ezért tehát mi is,
akiket a bizonyságtevőknek akkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk
nehezedő terhet, és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk
meg az előttünk levő pályát" (Zsid 12,1).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.