Harlem! New York négernegyede! Annak, aki először jár itt,
megdöbbentő benyomás. Afrika és nyugati civilizáció keveréke amerikai talajon.
Zsebemben a meghívó egy klubba, ahol fekete professzor fog
előadást tartani. Kissé elfogódottan lépek be a pazar épület széles ajtaján. A
hallban elegáns hölgyek, urak jól szabott öltönyben...
A professzor amerikai faji problémákról beszél... Kicsit
nehezen értem az akcentusát... Gondolataim elkalandoznak: ...micsoda utat
tettek meg ezek a jogfosztott rabszolgák, mire olyanok lettek, mint a
körülöttem ülő gazdagok!
Teljesen elveszítem a professzor beszédének fonalát. Hogy is
történt a változás? Hát igen! Fellépett a neves elnök, Lincoln Ábrahám. Hosszú,
borzalmas és véres háborút folytatott az USA déli államai ellen - iszonyú
polgárháborút. De az eredmény az államok egysége és a rabszolgák szabadsága
lett.
Felriadok. A professzor befejezte a beszédét.
A tömegben lemegyek a lépcsőn a hallba. Ott szemembe ötlik
valami: egy márvány emlékmű, szikár ember szobra. Megállok előtte. Vajon ki
lehet? Hiszen nem is néger. No, persze, fehér márványból alakítva a színes bőrű
is fehér lenne. Az arcvonások viszont félreérthetetlenül fehér embert mutatnak.
Elámulok. Ilyen faji ellentétek mellett a négerek
felállítják egy fehér ember szobrát a klubházukban?
Ki lehet ez a személy?
Megragadom az éppen ott haladó fiatal úriember karját, és
gyatra angol tudásommal eldadogom neki a kérdést, hogy kinek a szobra ez.
És most valami különös történik, amit soha nem fogok
elfelejteni: a fiatalember megáll a szobor előtt, sokáig, szinte átszellemülten
nézi, aztán így szól: 'Ez Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.' Olyan
ünnepélyesen ejti a szavakat, hogy mélyen megilletődöm.
Valóságos áhítattal áll az emlékmű előtt. Kezét keresztbe
teszi a mellén, és halkan egyre ismételgeti: Lincoln Ábrahám, a mi szabadítónk.
Tekintetem a fiatalemberről a szoborra siklik. Milyen
különös - gondolom -, valamikor egy férfi véres csatamezőn harcolt. Ez az ifjú
nem volt ott jelen, egyáltalán nem is élt még. De: hogy ma mint szabad ember
itt állhat felemelt fejjel, azt ennek a véres küzdelemnek és Lincoln Ábrahámnak
köszönheti.
Lassan továbbhaladok. Amikor még egyszer visszatekintek,
látom, hogy a fiatalember még mindig ott áll elragadtatva Lincoln szobra előtt.
És átjárja bensőmet a gondolat: így, pontosan így állunk mi,
keresztények Krisztus keresztje előtt. Nem voltunk ott, amikor Isten Fia a
Golgota véres harcmezején küzdött. Egyáltalán, még nem is éltünk akkor. És
mégis: hogy arcunkat felemelve az Atya elé léphetünk, hogy megváltásban lehet
részünk a világ, sátán és halál rabszolgaságából, azt az Ő küzdelmének
köszönhetjük. Igen, Jézus a mi
szabadítónk.
Egy ének szavai jutnak eszembe: 'Engem is, engem is
megváltott Ő...'
S mint az a fiatal néger Lincoln szobra előtt, úgy álltam
lélekben a Golgota keresztje előtt: Jézus, a mi szabadítónk!
Az éjszakai utcán gyalog mentem vissza a hotelbe. New York
nyugtalan forgalma lármásan hullámzott körülöttem. Senki nem vette észre, ahogy
csendesen, boldogan dúdoltam:
'Ha a keresztre néz szemem,
melyen a menny Királya halt,
legdrágább kincsem megvetem,
és gőgöm is, könnyezve rajt...'
(Wilhelm Busch: Variációk egy témára c. könyvből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.