Nem mondanak többé elhagyottnak..." (Ézs 62,4).
Elhagyott" - milyen vigasztalan szó. Úgy hangzik, mint
a lélekharang. Mély fájdalmat és nagy bánatot takar. A nyomorúság feneketlen
mélysége tátong az elhagyott" szóban. Elhagyott valaki, aki becsületszavát
adta, hogy kitart mellettünk. Elhagyott egy igaz barát, akiben oly sokáig
bíztunk. Elhagyott szeretett rokonunk, apánk, anyánk, mindenki!! Ez valóban
rettenetes fájdalom, és mégis el tudjuk viselni, ha az Úr vigasztal meg bennünket.
De milyen lehet az, ha valaki Istentől elhagyottnak érzi
magát? Gondoljunk csak a világ legfájdalmasabb kiáltására: Én Istenem, én
Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46). Megéreztünk-e már valaha
valamit ennek az elhagyatottságnak a keserűségéből? Ha igen, kérjük az Urat,
mentsen meg bennünket ennek a kimondhatatlan fájdalomnak a megismétlődésétől,
hogy soha ne térjen vissza az a sötétség. Rosszakaratú emberek mondhatják a
hívőről, hogy elhagyta az Isten, intézzük el mi is". Ez azonban soha nem igaz
így. Az Úr szerető kegyelme csakhamar rákényszeríti ellenségeinket, hogy
visszavonják azt, amit mondtak, vagy legalábbis elhallgassanak.
Mindennek ellenkezőjéről szól Isten ígérete a vers végén:
Gyönyörködik majd benned az Úr". Ez a vigasztalás örömmé változtatja a
sírást. Ti, akik úgy érzitek, hogy elhagyottak vagytok, halljátok meg az Úr
szavát: Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" (Zsid 13,5).
C. H. Spurgeon "Isten ígéreteinek tárháza" c.
könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.