Szerző: Zöldi Józsefné
Magasan jár már a Nap. Nincs még melege, de fénye mégis
derűvel, arannyal hinti tele a vidéket. A levegő életörömtől vibrál, a madárkák
dalolva szorgoskodnak a fészek körül, új élet ígéretét érzik benne.
Kinn a kopár tarlón egy férfi állt meg egy pillanatra ekéje
mellett. Szánt, más földjét szántja éppen. Ebből él, ezzel keresi a kenyerét.
Bizony, keserves munka. Már kora reggeltől rója a sorokat,
barázdába fordítja a földet, ina feszül, ereje egyre fogy. De pihenésre nincs
idő, a munkának mennie kell, mert a föld várja az új vetést. De ennek öröme nem
az övé, hisz másé a föld. Neki nem ígér aranyló kalászokat, ringó
búzatengert. Csak a nedves föld illata az övé és a kis öröm, hogy
néhány napig nem fenyeget a kenyérgond.
A barázdák száma egyre nő, a tarló
mind kisebb lesz. Egyszer csak az ekevas elakad, a
folyamatos munka ritmusát, lendületét megszakítja valami. A barázdára
fordítva ott fekszik egy sáros, földes kupac. Munkáját félbehagyva, fáradtan
hajol érte az ember. Kérges kezével tisztogatni kezdi. Tekintete csodálkozásra
nyílik, hiszen ujjai alatt fényesedni, csillogni kezd a földkupac. Arcán
döbbenet, majd ujjongó öröm ébred. Kincset talált! Valami gyönyörű szépet,
melynek értéke szinte felbecsülhetetlen! Nézi-nézi, szinte elhinni sem akarja,
hogy ez a drágaság a kezébe került! Pedig ha ez az övé lehetne, megoldódna
minden nyomasztó gondja! De éppen ez a baj. Másé a föld! Tehát, ami benne van,
az is a gazdát illeti. Mit lehetne tenni? Hiszen nincsen neki pénze, hogy
megvegye ezt a földet! Honnan is tudna pénzt szerezni? Talán
ha mindenét eladná, amije csak van, elég lenne arra, hogy kifizesse a
föld árát!?
Nagy sietve
elrejtette a talált kincset, és hazaszaladva, mindenét áruba bocsátotta. Nem
sajnált semmit, ami eddig az övé volt, hiszen tudta, hogy amiért mindent odaad,
az bőséggel kárpótolja majd! Hamarosan megvette a földet, így őt illette a
benne rejlő drága kincs is! Öröme, boldogsága határtalan volt!
Így van ez a mi
életünkben is. Fáradtan, munkában őrlődnek a napok. Szívünk szegény, örömtelen,
gondokkal terhelt. De eljön egy drága nap, amikor keserves életünkben egyszer
csak felcsillan az Úr Jézus szépsége! Érezzük, hogy felbecsülhetetlenül nagy
értékre bukkantunk! Tudjuk, hogy ha a miénk lenne, eltűnne életünkből a gond, a
szomorúság, minden gyötrelem, és szívünket betöltené egy csodálatos öröm és
békesség! Életünk egyhangú robotját felváltaná az Úr Jézusban való élet öröme
és szabadsága!
A példázatban a szántó ember mindenét odaadta azért, hogy a
talált kincs az övé lehessen. Ha előttünk igazán feltündöklik az Úr szépsége,
jelenlétének öröme, a Mennyország reménye, akkor mi sem fogunk semmit se
sajnálni azért, hogy Őt megnyerjük! Akkor nem kényszerből, de örömmel adunk oda
mindent Őérte! Engedjük kezünkből kihullani eddig értéknek gondolt, féltve
szorongatott semmiségeink, hogy az igazán drága Kincs a miénk lehessen!
„..hasonlatos a
mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az
ember, elrejté, azt. És a felett való örömében elmegy. És eladván mindenét,
amije van, megveszi azt a szántóföldet” (Mát. 13,44)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.