Szerző: Guti Tünde
Lágyan hullámzik a tenger. Áhítattal hallgatom a mélység
zúgását, szélesre tárva kagylóhéjamat, miközben fürge halak úszkálnak
körülöttem.
Nyugalom árad szét mindenhol, bármerre nézek. Ám ekkor
hirtelen éles fájdalom járja át a testem.
Csak egy pici homokszem. Az áramlat idesodorta. Szemmel alig
látható, mégis mekkora kínokat okoz!
- Jaj, de szúr! Vág, éget! – kiáltásom messzire
elhallatszik…
- Miért pont erre kellett lebegnie?! Hogy-hogy pont az én
bensőmben kellett megtapadnia?!
Minden erőfeszítésemmel azon vagyok, hogy kilökjem magamból,
de minél jobban próbálkozom, annál keményebben belém fúrja magát. Önkéntelenül
könnyezem. S ezek a könnyek körbefogják, beburkolják ezt az apró, ellenséges
idegentestet…
- Mennyi idő eltelt már! Mióta dolgozom már, olykor
kétségbeesetten, elcsüggedve, hogy megszabaduljak ettől a gyötrő portól!
Egyre nagyobb nyomást érzek, egyre nagyobb a teher, lassítja
mozgásomat, és már nem tudok olyan könnyedén nyitni-zárni. Azt az egészen apró,
szürke homokszemet már annyi könnycseppem öntözte, lökdöste… mindhiába…
Azonban egy napon megjelent valaki, és óvatosan a kezébe
vett. Nagy hozzáértéssel, lassan szétnyitotta kagylóhéjam, és ahogy rám nézett,
szeme fényében én is láthattam az arcomat. De… észrevettem mást is ebben a
ragyogó tekintetben! A csodálkozást, a felfedezés örömét, a megelégedettséget.
Az a hozzám sodródott, annyi fájdalmat okozó homokszem
csodálatos igazgyönggyé alakult keserű könnyeim árjában. Ez a drágakincs most a
könnyeim tükre lett.
Megtalálóm látja magát benne, én pedig magamat az ő
szeretetteljes szemeiben.
Ő – Jézus az, Aki – „letöröl
minden könnyet a szemünkről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem
jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak” (Jel 21,4)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.