De
ő ezt mondta nekem: “Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség
által ér célhoz.” Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a
Krisztus ereje lakozzék bennem. (2 Kor. 12: 9)
Nagyon
bízató ez az igevers. A versenyszellem mindenütt fellelhető, a legjobb lenni, a
legjobbat nyújtani, nem csak az iskolában, munkában, de a kapcsolatokban is.
Nem mintha ez rossz lenne. Csak egyszerűen nem lehet mindig, mindenütt a legjobb
lenni (ez nem jelenti azt, hogy nem kell a legjobbat nyújtani, ami tőlünk
telik).
Isten,
amikor feladatot bíz ránk, ezt nem aszerint teszi elsősorban, hogy mi mit
gondolunk magunkról, mire érezzük magunkat képesnek (lásd Mózest, Gedeont), bár
Jézus beszél arról, hogy mielőtt belefogsz valamibe jó lenne előtte felszámolni
a költségeket, mégis a szuverén és gondviselő Isten útjait sokszor nem értjük.
Elhívhat olyan feladatra, amihez nincs elég erőnk – és ez kegyelem. És
lehetőség élni Isten ereje által. Nem könnyű. De aki nem kockáztat, az veszít –
hallottam egyszer. Nem meggondolatlanságra, felelőtlenségre bíztatok.
Bátorításul
írtam e néhány sort elsősorban magamnak. Engedelmeskedni Isten felismert
vezetésének, akkor is, ha úgy tűnik erőm feletti a feladat. Csak így lehet
megtapasztalni Isten megtartó erejét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.