"Mózes kiment testvéreihez és látta az ő nehéz
munkájukat..." (2Móz 2,11).
Mózes látta népe elnyomatását, biztosra vette, hogy ő az
egyetlen, aki megszabadíthatja őket - és saját szellemének igazságos
felháborodásában nekilátott, hogy megtorolja az igazságtalanságot.
Miután Mózes Istenért és a jogosságért síkraszállt, Isten
megengedte, hogy teljesen elriadjon attól, amit tesz és hogy ez a legnagyobb
csüggedésbe kergesse őt. Elküldte a pusztába negyven évre juhokat őrizni.
Ennek az időszaknak a végén Isten megjelent és megmondta
Mózesnek, hogy induljon el és vigye ki az Ő népét, és Mózes ezt felelte:
"Ki vagyok én, hogy engem küldesz?" Eleinte Mózes úgy látta, hogy ő a
nép szabadítója, de Istennek először rá kellett őt erre nevelnie, kiképeznie.
Igaza volt egyéni
látásában, de nem volt erre a munkára való ember addig, amíg meg nem tanult
Istennel közösségben lenni. Lehet, hogy van látásunk Istenről és nagyon
világosan megértettük, mit kíván Ő. Bele is kezdünk, de aztán jön valami, ami
hasonlít a pusztai negyven évhez, mintha Isten az egész ügyet semmibe venné.
Amikor már teljesen elvesztettük a bátorságunkat, akkor jön Isten vissza és
megismétli a hívást és mi remegve kérdezzük: "Ó, ki vagyok én?"
Meg kell tanulnunk Istennel megtenni az első nagy lépést:
"A VAGYOK AKI VAGYOK küld téged."
Meg kell tanulnunk, hogy egyéni fáradozásunk Istenért
vakmerőség. Egyéniségünknek az Istennel való személyes kapcsolat izzó tüzében
ki kell égnie (Mt 3,11).
Mi egyéni szempontból nézzük a dolgokat, van látásunk:
"Ez az, amit Isten akar velem", de lépéseinkkel nem igazodunk Isten
lépéseihez. Ha a csüggedés idejét éled, akkor Ő személyiségedet készül
megerősíteni a tűzben.
Oswald Chambers "Krisztus mindenekfelett" c.
könyvéből
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.