Ítélkezés: (részlet A Viskó c. könyvből)

- Már miért viccelnék? Egészen biztos, hogy sokan vannak ott, ahonnan jöttél, akikről úgy gondolod, hogy megérdemlik az ítéletet. Lennie kell legalább néhány embernek, aki felelős azért, hogy ennyire sok a fájdalom és a szenvedés. Mit gondolsz azokról a mohó és kapzsi emberekről, akik a világ szegényei rovására gyarapodnak? Mi a helyzet azokkal, akik feláldozzák gyermekeiket a háború érdekében? És mit gondolsz azokról a férfiakról, akik verik a feleségüket, Mackenzie? Vagy azokról az apákról, akiknek nincs más okuk, hogy verjék a fiaikat, mint hogy enyhítsék saját szenvedésüket? Nem érdemelnek ezek ítéletet, Mackenzie?!

Mack érezte feldolgozatlan haragjának mélységét, ahogy dühöngő áradatként tódult fel bensejében. Belesüppedt a székbe, és próbálta megőrizni az önuralmát az elméjére rontó emlékképek nyomásával szemben, de érezte, hogy egyre kevésbé ura a helyzetnek. A gyomra görcsbe rándult, ahogy kezét ökölbe szorította, légzése pedig egyre zihálóbb lett.

- És mi van azzal az emberrel, aki ártatlan kislányokra vadászik? Mit gondolsz róla, Mackenzie? Bűnös ez az ember? El kellene ítélni?

- Igen! - sikoltotta Mack. - Pokolra vele!

- Ő a hibás a téged ért veszteségért?

- Igen!

- És mit gondolsz ennek az embernek az apjáról, aki ilyen szörnyeteget nevelt a fiából? Ő is bűnös?

- Igen, ő is!

- Milyen messzire kell visszamennünk, Mackenzie? Ez a bűnös örökség egészen Ádámig visszavezethető. Mi van akkor vele? De miért is állnánk meg itt?! Mi a helyzet Istennel? Isten indította útjára ezt az ügyet. Akkor Isten a hibás?

Mackkel megfordult a világ. Egyáltalán nem érezte magát bírónak, sokkal inkább vádlottnak.

Az asszony hajthatatlan volt: - Nem ennél a pontnál akadtál el, Mackenzie? Nem ez az, ami A Nagy Szomorúságot élteti? Hogy Istenben nem lehet megbízni? Biztos vagyok benne, hogy egy olyan apa, mint te, meg tudja ítélni az Atyát.

Mack haragja heves lángként lobbant fel. Vissza akart vágni, de a nőnek igaza volt, és ezt értelmetlen lett volna tagadni. A nő folytatta: - Hát nem épp emiatt panaszkodsz, Mackenzie? Hogy Isten cserbenhagyott téged és Missyt? Hogy Isten már a Teremtés előtt tudta, hogy eljön a nap, amikor a te drága Missydet brutálisan megölik, és mégis 'elkövette' a teremtést? Aztán pedig megengedte, hogy ez az elfajzott szörnyeteg kiragadja őt a te szerető karjaidból, pedig meg tudta volna akadályozni. Akkor nem Isten a hibás, Mackenzie?!

Mack a padlót bámulta, a feltoluló emlékképek össze-vissza rángatták az érzelmeit. Végül kimondta, hangosabban, mint szerette volna, ujját pedig egyenesen az asszonyra szegezte:

- De! Isten a hibás! - A vád ott lebegett a teremben, amint a bírói kalapács lecsapott Mack szívében.

- Akkor, - szólt az asszony ellentmondást nem tűrő hangon -, ha ilyen könnyen ítéletet tudsz mondani Isten felett, akkor egészen biztosan meg tudod ítélni az egész világot is. - Szenvtelen hangon beszélt. - Akkor most válaszd ki két gyermekedet, akik Istennel tölthetik az örökkévalóságot, amikor megjelenik az új ég és az új föld! De csak kettőt.

- Micsoda?! - fortyant fel Mack, és hitetlenkedve fordult a nő felé.

- És ki kell választanod hármat a gyermekeid közül, hogy az örökkévalóságot a pokolban töltsék.

Mack képtelen volt elhinni, amit hallott, és kezdett újból pánikba esni.

- Mackenzie! - A nő hangja most ugyanolyan nyugodt és csodálatos volt, mint amikor először hallotta azt. - Én most csak azt kérem tőled, hogy tegyél meg valamit, amit hited szerint Isten tesz. Ő ismer mindenkit, aki valaha is megfogant, méghozzá sokkal mélyebben és teljesebben ismeri őket, mint ahogy te a saját gyermekeidet valaha is ismerni fogod. Ő mindegyiket az ő lényük ismeretének megfelelően szereti. A te hited szerint Ő legtöbbjüket egy gyötrelmes örökkévalóságra ítéli, távol az Ő jelenlététől, szeretetétől pedig elszakítva. Így van, Mackenzie?

- Azt hiszem, igen. Csak hát ezt így még soha nem gondoltam végig. - A döbbenettől szinte akadozott a nyelve. - Egyszerűen csak elfogadtam, hogy Isten képes ezt megtenni. A pokol, mint beszédtéma mindig nagyon elméleti volt számomra; nem olyan emberekről szólt, akik igazán érdekeltek... - Mack tétovázott, mert ráeszmélt, hogy amit kimondani készül, az meglehetősen otrombán hangzik -, ...nem olyan emberekről szólt, akik igazán érdekeltek.

- Akkor tehát azt feltételezed, hogy Isten ezt minden gond nélkül megteszi, te bezzeg képtelen vagy rá? Akkor lássuk, Mackenzie! Öt gyermeked közül melyik az a három, akit pokolra ítélsz? Jelenleg Katie hadakozik ellened leginkább. Durván bánik veled, és bántó kijelentéseket vág a fejedhez. Talán ő az első és leglogikusabb választás. Hogyan döntesz Katieről? Te vagy a bíró, Mackenzie, és neked kell döntened.

- Nem akarok a bíró lenni - mondta Mack, és felállt. Az agya sebesen pörgött. Kizárt dolog, hogy ez most a valóság, ami vele történik! Hogy kérhetné tőle Isten, hogy válasszon a saját gyermekei között? Az lehetetlen, hogy ő Katiet, vagy bármelyik gyermekét - csak azért, mert vétett ellene - egy örökkévalóságra a pokolra küldje. Még akkor sem tenné ezt, ha Katie, Josh vagy Tyler valami szörnyű bűncselekményt követne el. Képtelen lenne rá! Számára ez az egész nem a gyermekei teljesítményéről szólt; itt az irántuk való szeretetéről volt szó.

- Én erre képtelen vagyok! - szólt, szinte suttogva.

- Meg kell tenned! - ismételte meg a nő.

- Nem tudom megtenni! - mondta hangosabban és szenvedélyesebben.

- Meg kell tenned - mondta újra, már lágyabb hangon.

- Én... ezt... nem... fogom... megtenni!!! - üvöltötte Mack, és érezte, hogy felforr benne a vér.

- Meg kell tenned - suttogta az asszony.

- Nem tudom! Nem tudom! Nem fogom megtenni! - sikoltotta, és most már nem tudott uralkodni szavai és érzelmei fölött. A nő állt, és várt, és közben nézte őt. Végül Mack könyörgő tekintettel ránézett: - Nem mehetnék inkább én? Ha mindenáron szükséged van valakire, akit egy örökkévalóságon át gyötörhetsz, akkor majd megyek én helyettük. Ez megfelel? Megtehetem ezt?! - Lerogyott az asszony lábai elé, és most már sírva könyörgött: -Kérlek, hadd menjek én a gyermekeim helyett! Kérlek! Örömmel megtenném...! Könyörögve kérlek... Engedd meg, kérlek!

- Mackenzie! Mackenzie! - suttogta az asszony, és szavai úgy hatottak Mackre, mint hűsítő víz fröccsenése egy kegyetlenül forró napon. Kezei gyengéden érintették Mack arcát, miközben talpra segítette őt. Ahogy patakzó könnyei közt ránézett, látta, hogy a mosolya sugárzó. - Most pontosan úgy beszélsz, mint Jézus. Helyes ítéletet hoztál, Mackenzie. Nagyon büszke vagyok rád!

- De hiszen én semmiféle ítéletet nem hoztam! - próbálkozott Mack zavarában.

- Dehogynem! Úgy döntöttél, hogy méltók a szeretetre, még akkor is, ha ezért mindent fel kell áldoznod. Ez az, ahogy Jézus szeret.

(részlet A Viskó c. könyvből)

http://johir.neobase.hu/content/book/%C3%8Dt%C3%A9lkez%C3%A9s