Napi Ige és gondolat

Jertek menjünk fel az Úr hegyére, Jákób Istenének házához, hogy megtanítson minket az Ő útaira, és mi járjunk az Ő ösvényein! (Ézs 2:3.)

Az ember vonzódik a hegyekbe. Nemrég egy nagyon magas, több ezer méteres csúcsra másztunk fel. Ahogy bandukoltunk, többször is megfogalmazódott bennem, az életnek a jelképe egy kicsit ez a túra. Elindulásunkkor például néhány gyerek rögtön az elejére szaladt. Mikor nekem már szinte lógott a nyelvem, ők büszkén közölték, nem is fáradtak el. De a túra felénél ők lettek a legutolsók, és meg-megállva könyörgőre kellett fogni a szót, hogy menjünk már tovább, mert ránk esteledik. Arra gondoltam, az életben is sokszor előre szaladunk, mindent meg szeretnénk kapni hamar. Sikeresnek gondoljuk azokat, akik az élen vannak. Aztán kiderül, hogy éppen azok lettek boldogtalan emberek. És akik nem álltak egykor a dobogón, akik nem szaladtak előre, azoknak az élete teljesedett ki. Isten vándorlásra hívott minket. Nem szaladásra, nem vágtázásra, hanem arra, hogy a magunk tempójában célba érjünk.

A hegymászásban az igazán szép, a visszatekintés. Amikor egy-egy szirtre érünk, és lenézünk, a megtett útra mintha valami királyok lennénk, lenézünk, erőt érzünk magunkban: "Képes vagyok rá. Itt vagyok, és ezt a gyönyörűséget mind láthatom, amit onnan lentről sose láthattam volna." Az ember szeretne örök fiatal lenni. Szeretnénk megállítani az időt, és egy-egy rossz futó gondolattal talán még gyerekeinket is kisbabának tartanánk meg a legszívesebben, hogy soha ne nőjenek meg. De ez nem lehetséges. És jó is, hogy ez így van, mert az igazi szépség az, amit utólag látunk. A visszatekintő összegzés az, ami olyan élményt ad, amit semmi más. Fáradsággal, lihegve megyünk fel életünk hegyére, de megéri, mert ez segít bennünket valami olyan átlátásra, megértésre, amire másként soha nem jutnánk.

Gyertek, menjünk föl az Úr hegyére - hangzik Ézsaiás próféta felhívása. Nem véletlen, hogy a hegyre vezető út az, ami megtanítja, milyen az Úr ösvényein járni. (Fekete Ágnes)