Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az
elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük.
(1Thess 4:13)
Elveszíteni valaki szeretteink, a hozzánk közel állók
közösségéből szomorúsággal tölti el lelkünket. Mintha ez baj lenne az Ige
szerint. Nem, ez nem baj, hiszen érző lények vagyunk mindnyájan, és ez alól a
hívő ember sem kivétel. Akkor mire gondol valójában mai Igénk? Arra, hogy
szomorúság és szomorúság között különbség van.
Létezik ugyanis egy reménytelen szomorúság, mely úgy
gondolkodik, amikor meghal valaki, hogy ennyi az élet, kész, vége. A másik
fajta szomorúság viszont reményteljes. Van élet a halál után, Isten Jézusban
feltámadást, örök életet, üdvösséget ígért övéinek.
Ha a hívő veszít el valakit, akit szívében hordozott,
szintén megszomorodik, bánat járja át lelkét, könnyeket hullat, de mindezt a
boldog feltámadás és viszontlátás reményében teszi.
Ismeri a vigasztalás forrását: az örökkévaló Istent. Vajon
Benne keressük és találjuk meg vigaszunkat?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.