Egyszer nagy szárazság köszöntött be a pusztán. Először a fű
barnult el és sült ki. Aztán a bokrok és a kisebb fák is kihaltak. Nem esett az
eső, a frissülést hozó reggeli harmat is elmaradt. Sok állat szomjan halt, mert
csak kevésnek volt ereje kimenekülni a sivatagból. A szárazság tovább
fokozódott. Még a legerősebb és legidősebb fák is, melyeknek gyökerei mélyen a
földbe hatoltak, elvesztették leveleiket. Minden kút és folyó, forrás és tó
kiszáradt. Egyetlenegy virág maradt életben, mert egy egészen kicsi forrás pár
csepp vizet adott neki.
De a forrás kétségbeesett: „Minden kiszárad, szomjan hal és elpusztul, és én mindezen semmit nem tudok változtatni. Mi értelme van még annak, hogy pár csepp vizet hozzak fel a mélyből a felszínre?” Egy vastag, öreg fa állt a közelben. Hallotta a forrás panaszát, és mielőtt meghalt, ezt mondta neki:
„Senki nem várja tőled, hogy az egész pusztaságot felvirágoztasd. Neked csak az a feladatod, hogy egyetlen egy virágnak életet adj. Semmi több.”
Afrikai mese
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Köszönöm, hogy hozzászólásoddal megtisztelsz. Ám ha vitatkozni, vagy kötözködni van kedved, arra kérlek, azt ne itt gyakorold.