Ige: Nem félünk!

Bár: „Mindenütt nyomorgattatunk, mindenfelől szorongatnak, zaklatnak minket, de meg nem szoríttatunk, de össze nem zúznak, nem szorítanak zsákutcába; kétségeskedünk, és kétségek között, tanácstalanok vagyunk, bizonytalanságban élünk, nem látjuk a kiutat, de nem esünk kétségbe* (2 Kor. 4,8)

*És így folytatja az apostol: „Mert nem akarjuk, hogy ne tudjatok atyámfiai a mi nyomorúságunk, háborúságunk, szorongattatásunk, üldöztetésünk felől, amely Ázsiában esett rajtunk, hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, hogy képességünket messze felülmúló teher, és nyomás nehezedett reánk. Úgyhogy életünk vagyis életben maradásunk felől is kétségben  valánk, és bizonytalanok, végsőkig tanácstalanok, elcsüggedtek és zavarban voltunk. Sőt magunk is halálra szántuk magunkat, hogy ne bizakodnánk mi magunkban, hanem abban az Istenben, aki feltámasztja, és életre kelti a holtakat. Aki ilyen nagy halálból, ilyen nagy halálos veszedelemből kiragadott, és megszabadított bennünket, és megszabadít minket: akiben reménykedünk, és akire elváró reménységgel számítunk, és akiben megbízunk, hogy ezután is meg fog szabadítani, és ki fog menteni” (2 Kor. 1,8-10)

„Mert mikor Macedóniába jöttünk, sem volt semmi nyugodalma a mi hústestünknek, sőt mindenképen nyomorogtunk, és gyötrődtünk; kívül harc, belűl félelem” (2 Kor. 7,5)

De Dáviddal együtt vallja: „Ha elfogyatkozik, és ha elenyészik is testem és szívem: szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, és te maradsz, oh Isten, mindörökké!” (Zsolt. 73,26)

Mert: „Az Úr az én osztályos részem és poharam; te támogatod, és te tartod kezedben az én sorsomat” (Zsolt. 16,5)

„Azért tehát nem csüggedünk, nem fáradunk bele, nem lankadunk meg, nem merülünk ki, nem restülünk meg, nem veszítjük el kedvünket, és bátorságunkat; sőt ha a mi külső emberünk tönkre is megy, elpusztul, megsemmisül, a belső emberünk mindazáltal napról-napra megújul, és minden nap épül. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy, sőt minden mértéket meghaladó örök dicsőséget szerez nékünk (2 Kor. 4,16-17)

„Mert azt tartom, és állítom, hogy amiket most, a jelenlegi időszakban szenvedünk, megtapasztalunk, ami történik velünk, nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, mely nékünk megjelentetik.

[Más fordítás: Véleményem szerint nem mérhetők az eljövendő dicsőséghez, amely majd megnyilvánul, és láthatóvá lesz; ki fog nyilatkozni rajtunk. Úgy számítom ugyanis, hogy a mostani idő, vagyis ennek az életnek szenvedései nem érdemlik meg, hogy összehasonlítsuk őket azzal a dicsőséggel, melyre értünk egyszer a lepel le fog hullani]” (Róm. 8,18).