Vaden meg én

Oral Roberts: Ö n é l e t r a j z 2. fejezet

Öt testvér között Vaden meg én voltunk a legfiatalabbak és mivel csupán két év volt közöttünk, csaknem úgy nőttünk fel, mint az ikrek. Kisfiú korunkban apánk gyakran ment el evangélizáló összejöveteleket tartani. Egyik nyáron több hétig távol volt hazulról. Hallgatósága igen csekély támogatásban részesítette, úgyhogy nem tudott anyánknak elég pénzt küldeni élelemre. Sovány tartalékaink hamarosan eltünedeztek.

Egyik este anyánk kijött a kapuba és odaszólította Vadent és engem is. "Fiaim gyertek ide egy percre." - mondta. Felszaladtunk a kapuhoz, mire ő így szólt: "Fiúk, ma nincs mit ennünk vacsorára."

Vaden kijelentette, hogy Papának haza kellene jönnie az evangélizáló összejöveteleiről és gondunkat kellene viselnie. Én viszont arra gondoltam, hogy milyen nagyszerű dolog lehet a Papának prédikálnia. És így az ő pártjára álltam. Végül Mama így döntött: "Fiúk, egyelőre látogatóba megyünk ma este." Elindultunk tehát, hogy meglátogassuk az öreg Campbell testvért, egy többgyermekes özvegyet. Akkor érkeztünk oda, mikor éppen vacsorához ültek.

- Ó testvér, éppen jókor érkeztetek, hogy velünk vacsorázzatok!" - mondta az asszony. De Mama túlságosan büszke volt, s ezt felelte: "Ó, mi nem vagyunk éhesek!" Jó, hogy nem kérdezte meg Vadent vagy engem, mert mi nem ezt feleltük volna.

Kilenc óra tájban Mama hazatérésre indított, mire Campbell testvér azt ajánlotta, hogy előbb imádkozzunk. Mikor belekezdtek, már tudtam, hogy mi következik. Mama sugárzó boldogsággal dicsérte az Urat, hozzánk való jóságáért. Ekkor Vaden a bordámba bökte a könyökét, és azt súgta: "Hozzám ugyan nem volt valami jóságos." Visszasúgtam neki, hogy okosabban teszi, ha hallgat. Hazafelé menet így szólt: "Mondd, Mama, miért imádkoztál így? Nagyon jól tudod, hogy Isten nem túl jó hozzánk, hiszen nincs mit ennünk. Papa elment evangélizálni és te még azt sem engedted meg, hogy Campbell testvérnél együnk valamit ma este." Vadenhez fordultam, s ezt mondtam: "Most már tartsd a nyelvedet Vaden, Isten gondunkat viseli, légy csendben és majd meglátod, hogy mit cselekszik az Úr!" Nem voltam hívő lélek, de a legkisebb kételyem sem volt abban, hogy Isten vigyáz ránk. Szívemből jöttek ezek a szavak.

Hazaérkezve, Vaden előreszaladt fel a bejárathoz, hogy kinyissa a kaput.

- Mama, valami van az ajtó mögött. Nem bírom kinyitni.

Felrohantam én is, hogy segítsek neki, és együttesen benyomtuk az ajtót, majd világosságot gyújtottunk, s s megnéztük, hogy mi volt az ajtó mögött. A legnagyobb élelmiszercsomag, amit valaha is láttam! A Mama örömrivalgásban tört ki, és megköszönte az Úrnak, hogy ilyen jó hozzánk. Azután így szólt:

- Fiúk! Fogjátok meg ezt az élelmiszeres ládát és rakjátok fel a konyhaasztalra!

Megtettük. Vaden és én nem győztük kihuzigálni a finom ennivalókat. Vaden lenyúlt a láda sarkába és egy óriási falusi sonkát emelt ki onnan. Diadalmasan mutatta fel nekünk, hogy hadd lássuk jól. Én egy zsák ír burgonyát és egy zsák lisztet bányásztam ki. Hamarosan megtelt az asztal. Mama egyetlen pillantással végigmérte, majd levett a szegről egy kötényt és maga elé kötötte. Éles kést vett ki a fiókból és kezdte a sonkát szeletelni, a krumplit hámozni és a kenyeret készíteni.

Éjféltájban csak ennyit mondott:

- Gyertek fiúk, elkészült!

Az asztalon nagy tál házisonka, egy tál forró kétszersült és egy tál ír burgonya állott. Evés közben a sonka majd elolvadt a számban, a kétszersültek gyorsan tünedeztek és én még a falatozás kellős közepén mondtam Vadennek:

- Nézz ide Vaden. Ugye megmondtam, hogy Isten gondoskodik rólunk?

Mire ő nevetve válaszolta:

- Bizony, de még mennyire!