Vihar Amarillóban

ORAL ROBERTS: Ö N É L E T R A J Z. 15. fejezet

Még Durhamben elhatároztam, hogy a sátort végigviszem a parton. 1948. júniusában volt ez. Ez év hátralevő részében az illinoisi Granite Cityben, a minnesotai Minneapolisban, az oklahomai Adában és a texasi Dallasban vezettünk táborozásokat. 1949. első hónapjaiban a sátrat Floridába vittük.  A világ minden részéből gyűltek itt egybe az emberek. Számomra ezen a helyen kínálkozott a legjobb alkalom arra, hogy a szabadítás hírét minél nagyobb tömegek előtt hirdethessem. Az éghajlati viszonyok kedvezőek voltak és én Florida négy legnépesebb centrumában vezettem az összejöveteleket. Miami, Tampa, Jacksonville, Tallahasse. Mindezekben a városokban zsúfolásig megtelt a sátor. Hamarosan felismertem, hogy a 3000 ülőhellyel bíró sátor túlságosan szűk. Jacksonwille-ben rekordot ért el a létszám. Tizes és húszas sorokban állták körül a sátort, amelynek belseje már két órával a kezdés előtt teljesen megtelt. Jacksonville-ben egyetlen estén nyolcszáz bűnös tért meg. Azt hittem, hogy ez a csúcsteljesítmény, de a következő hónapban Tallahassee-ben egyetlen este ezer ember vonult fel, hogy átadja szívét Jézus Krisztusnak. Emberek gyógyultak meg a nézőtéren ülve, a sátor körül álldogálva és ezrek a gyógyító szolgálat keretében.

A második sátor 1500 ülőhellyel volt nagyobb, 4500 ülőhely volt benne. A texasi Fort-Worthben esténként 10.000-re becsülték a tömeget. A kaliforniai Vakersfieldben még többre. Egyik este, mielőtt beléptem a sátorba, megkíséreltem összeszámolni a kívül állókat. Huszonkettes sorokban szorongtak. A sátor kerülete 800 láb (252,8 m) volt, elképzelhető tehát, hogy mennyi ember gyűlt össze a sátor belsejében elférőkön kívül.

A harmadik sátor amelyet rendeltem, már 7000 ülőhellyel rendelkezett és én azt gondoltam, hogy most már biztos, hogy elférnek az emberek. Columbiába (Dél-Karolina) vittük a sátrat először. Ott Billy Graham éppen akkor zárta le összejövetel-sorozatainak egyik legsikeresebb evangéliumi hadjáratát. Ezek után gondolkodóba ejtett, hogy lesz-e aki eljön és meghallgatja a prédikációmat. Az első estére csaknem megtelt a sátor. A második este már a kezdés előtt fél órával teljesen megtelt. A harmadik estére már a sátor közelébe jutás is nehézségekbe ütközött. Utolsó este az eddigi legnagyobb létszámot értük el: 22.000 ember gyűlt össze. Minden egyes felszólításomkor ezernél többen jöttek előre a megtérésre. Az utolsó este minden rekordot megdöntött, ami addig Amerika történetében előfordult.

Péntek este a "Negyedik férfiú"-ról prédikáltam. Több mint 1400 bűnös jelentkezett megtérésre. Szombat este az "Egy ember élete" c. prédikációt mondtam el. 1600 ember tért meg. Vasárnap, a záróestén "Dávid és Betsabé" esetéről, a szenvedélyek harcáról tartottam beszédet és a megtérők száma túlhaladta az 1200-at. Egyre jöttek az oldalhajókon, amíg csak teljesen be nem telt a hely. Amennyit lehetett, az ima-sátorba küldtem, de ott is csak a fele fért el. A fősátorból az ima-sátorba vezető átjáró megtelt bűnösökkel, az emelvényt teljesen körülvették, valamennyi oldalhajó zsúfolva volt velük és még mindig jöttek. Végül is maradtak, akik nem tudtak bekerülni az imasátorba és még térdelésre sem jutott helyük. Mind azt mondták: "Óh, Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz". Soha ilyen felemelő látványban nem volt részem.

Columbia hírlapjai feltűnő jóindulattal kezelték szolgálatomat. Írtak a megjelent óriási tömegről. Közölték a megtérések számát, részletezték szolgálatomnak Columbiára és egész Dél-Karolinára gyakorolt hatását.

1950 szeptemberében a nagy sátrat a texasi Amarillóba vittük. Amikor a tizedik estén a záró összejövetelt tartottuk, vihar szakadt ránk. Dübörögve jött az orkán észak-nyugat felől. A szószéken álltam. Hirtelen kialudt a világítás. Vakító villám csapott le az égből és az óriás sátor hirtelen felrepült a levegőbe. Majd a magasból szép lassan visszaereszkedett a földre. Ez csoda volt. Tekintettel arra, hogy a világosság kialudt, az első pillanatokban a nép nem tudta, hogy a sátorral mi történt. Mintha csak teljes nyugalomban várta volna a sátor összedűlését. Egyáltalán, mintha ezer láthatatlan kéz őrködött volna a jelenlévők felett. Jobban folyt le minden, mintha ezer embert képeztünk volna ki a jelenlévők védelmére. Az alumínium sarok-oszlopok gyengéden estek vissza a földre és a darabonként ezer font (560 kg) súlyú acélból készült középoszlopok csodálatos lassúsággal érkeztek a helyükre. Isten jól tudta, hogy ez a vihar lecsap ránk. Kötelességünk ösvényén járva, az Ő akaratát cselekedtük. Az amarillói táborozás az Ő dicsőségét hirdette. Máris több mint 2450 lélek szabadult itt meg bűneitől. Pontosan öt perccel a vihar betörése előtt 400 nő és férfi vonult előre és adta át szívét Jézus Krisztusnak, majd visszaültek a helyükre. Kivételes gyógyulási csodák történtek és emberek ezrei érezték az Úr hatalmát. Emlékszem arra a kijelentésemre, melyet egyik prédikációmban tettem ezen a táborozáson. "Az élet viharai mindenkit elérnek, úgy a bűnöst, mint a megtértet, azokat, akik Isten akarata szerint élnek és azokat, akik az ellenkezőjét cselekszik. Az egyetlen különbség abban rejlik, hogy Jézus a keresztények bárkájában van és ez a különbség az egész világon érezteti hatását."

Éreztem, hogy az Úr velünk jár ezen az estén. Helyzetem ugyanaz volt, mint Jóbé, akire lecsapott az ördög hatalma, miközben Isten útján haladt. Ugyanazt éreztem, amit Pál érezhetett, amikor a vihar elpusztította a hajóját, de életében nem tudott kárt tenni. Azt hiszem, angyalok léptek a színre azon az estén. Mikor a vihar meglepett és én sejtettem, hogy komolyra fordulhat a dolog, mondtam a jelenlévőknek, hogy elhagyhatják a sátrat, de senki sem akart elmenni.

Elkezdtük énekelni az "O When the Saints Go Marching In" c. dalt (Mikor a szentek bemenetelnek), és éreztük, hogy az Úr közöttünk van.

- Mindenki maradjon ülve, és gondoljon Istenre! - kiáltottam.

Megfogadták a szavamat. A következő pillanatban megszakadt az áramszolgáltatás. Villámló fénykévék vakító sugarait láttam. Közben láttam a sátrat az ég felé emelkedni. Odafenn hullámzott a levegőben, majd óvatos lassúsággal könnyedén alászállt. A következő dolog, amire emlékszem, hogy magával seperte az emelvény felett elhelyezett óriási neon-táblát. Éreztem, hogy hátrafelé zuhanok! Uram! Így vagyunk, - mondtam magamban. Egyszerre csak az alsóbb emelvényen feküdtem. Mintha láthatatlan kezek fektettek volna le gyengéden oda. Kezemben volt a mikrofon. Nem sebesültem meg. Mialatt a villámlás fénycsóvái egy percre sem szüneteltek! Ó, Uram! Mentsd meg a hétezer embert! - fohászkodtam. Majd többszáz ember énekét hallottam. Mellettem egy férfi Istent dicsőítette. Kimásztam az emelvény alól, amely a helyén maradt. Roberts Millard a zongora alól felém szólt:

- Roberts testvér! Semmi bajom!

Hátra nézve a tömegre, az alumínium oszlopok szép lassacskán a székeken ülő emberek fölé ereszkedtek. Az ezer font súlyú hatalmas acél középoszlopok pedig ugyanilyen lassan a föld irányában. A sátor egyik része a székek köré csavarodott. Láttam, amint az emberek igyekeztek kimászni alóla, derekasan küzdve azért, hogy a fejüket kiszabadíthassák a vitorlavászon burokból. Pániknak híre sem volt.

Igen, angyalok voltak ott, akik irányították le felénk a tartóoszlopokat, hogy azok a székekre essenek. A hallgatóság soraiban lévő sok száz csecsemő és kisgyermek közül egyetlen egyre sem sújtottak le az oszlopok. Sokan hirtelen a székek alatt találták magukat. Ugyanazon székek alatt, amelyen néhány pillanattal előbb még ültek. A székek össze-vissza sodródtak, de embert nem sértettek meg. Angyalok láthatatlan keze őrködött az emberek felett. Mindenki élve került elő. Ötven ember sebesült meg, de egyik sem komolyan. Másnap csak egyetlen személyen állapítottak meg komoly sérülést. Egyik csoporttól a másikhoz rohantam, hogy az emberekkel imádkozzam és dicsérjem Istent, hogy épségben hagyott bennünket. Majd hirtelen eszembe ötlött, hogy nem tudom, hogy feleségem és gyermekeim hol vannak.

Evelyn a kis Richard Leevel jött el az összejövetelre. Kiáltozni kezdtem: Evelyn! Evelyn! Kimentem hátul a sátorból és ott Vadennel találkoztam. Rámkiáltott:

- Oral! Evelyn és Richard Lee sértetlenek. Millie Ma-val együtt az emelvény alatt vannak!

Kihúztam őket onnan, és beraktam őket a kocsimba, ahol már Geneve Millard is menedéket talált. Közben jégzápor esett. Az emberek székeiket a fejükre húzva védekeztek ellene. Valaki felszólított, hogy imádkozzam a sebesültekért. Megtettem, és tapasztaltam, hogy csak kevesen és túlnyomó többségük könnyen sérült meg. Kiszállt a helyszínre a tűzoltóság is, átkutatta a sátrat és bejelentette, hogy senki sem maradt alatta. Egy rendőr szaladt hozzám és azt mondta:

- Nagytiszteletű Roberts testvér! Ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha is láttam!

Elmondta, hogy a kevesek közül akik megsebesültek, alig volt olyan, akit a sátorban ért a sebesülés. Többen közülük amikor a kocsijukhoz rohantak, akkor csúsztak, vagy estek el az iszapos talajon. Éjfél körül járt az idő, amikor Evelyn és én a szobánkba jutottunk. Bekapcsoltuk a rádiót. Ötven sebesültet jelentettek, de egyetlen súlyos esetet sem. Hálát adtam Istennek. Máris mint csodát emlegették. Megemlékeztek a connecticuti Bratfordban történt cirkuszi tűzvészről, amelynek száz halálos és száz sebesült áldozata volt. Bámulatukat fejezték ki afelett, hogy a sátorban lévő 7000 ember kivétel nélkül megmenekült.

A riporterek is rámtaláltak. Elmondtam nekik, hogy hogyan történt. Az egyik majdnem elsírta magát:

- Roberts testvér, Isten volt ott - szólt.

A következő reggel az "Amarillo Times" első oldaláról száműzve a háborús híreket, a mi esetünket hozta ott vastagbetűs címmel:

A HÉTEZER EMBER CSODÁLATOS MEGMENEKÜLÉSE!

Másnap reggel megnéztem a "hajóroncsot". Oszlopok, rudak, tépett vitorlavásznak feküdtek a székeken. Hogy kerülhetett ki innen bárki is élve? Erre az a mondás az egyedüli válasz, hogy: A legnagyobb csoda, amit valaha is láttam! Az egyik biztosítási ember így szólt hozzám:

- Roberts tiszteletes! A jóságos Úr Isten őrséget állított itt tegnap este.

Visszafelé menet a kocsiban átolvastam néhány sürgönyt, amelyet kaptam. Majd ezt mondtam magamban: Már megint zsákutcába kerültem. Mihez kezdjek? Hova menjek? Evelyn azt kérdezte:

- "Mit szándékozol tenni, Oral?"

- "Nem tudom, Evelyn." - feleltem. - "Éppen azt találgattam, hogy vajon mit is tervez velem Isten."

Egész halom táviratot adtak át. Hozzáláttam, hogy felbontsam. Tartalmuk meglepett. Sürgönyileg üzenték, hogy imádkoznak értem, hogy el ne csüggedjek. Kelljek fel a megtépett sátor alól és folytassam a munkámat. Néhányan arról értesítettek, hogy pénzt küldenek egy nagyobb és jobb sátorra. Elgondoltam, hogy mi maradt a sátorból, és könnyes lett a szemem. Öreg sátor, mondtam magamban, eltűntél, de nincs mit megbánnom. Velem együtt vívtad meg a csatát. Vitorlavászon védelmed alatt negyvenezernél több lélek tért meg Jézushoz az elmúlt március óta. Eltűntél, de ezrek emlékeznek majd rád! Az Úrhoz pedig így szóltam: Uram! Nincs mit megbánnom. Amikor negyven hónappal ezelőtt elindultam, semmim sem volt, csak a hitem. De az a hitem most is megvan. Hétezer embert őriztél meg és közülük csak kevesen szenvedtek sérülést, s azok is csak könnyebben. Uram, semmiféle prédikációm sem ért volna fel ezzel az egyetlen hatalmas csodával. Mert ez jobban meggyőzi a népet arról, hogy Isten él és őrködik, törődik övéivel, mintsem ezer prédikáció, amit elmondhatnék. Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék érte az Ő szent neve.

Egyetlen távirat volt már csak hátra. Felbontottam. Colorado-Springsből küldte egy férfi: "Drága Roberts testvér! Maga nem bukhat el, mert egyre emelkedik!" Valami nagyon megdobogtatta a szívemet. Ha ez a férfi itt termett volna, átöleltem volna. Evelynhez fordultam, és így szóltam hozzá:

- Rendelek egy vadonatúj sátrat. Nagyobbat, erősebbet, olyant, amely ellenáll minden orkánnak. Gyerünk, vágjunk neki.

Braxton Lee, megtudva a történteket, repülőgépbe szállt és hozzám repült Észak-Karolinából, Whiteville-ből.

- Roberts testvér! - mondta - Nem hagyhatod abba. Nagyobb és jobb sátrat kell szerezned. Az emberek várnak a szabadulásnak erre az üzenetére. Nem engedheted, hogy a sátán most megtorpantson.

Én pedig azt mondtam:

- Megcsináljuk, Lee. Valahol, valaki előteremt nekem egy sátrat, amely állja az orkánt.

Érintkezésbe léptem az Egyesült Államok Sátor és Ponyvatető Társulatával. Azt mondták:

- Roberts testvér, megpróbálunk Önnek olyan sátrat készíteni, amely jobban állja a vihart, mintha téglából épült volna. Lehet, hogy ezt különösnek találja, de mi tudjuk, hogy képesek vagyunk az elkészítésére. Kioktatjuk a sátor kezelésére, és hisszük, hogy szilárdan kiállja a szeleket, bárhova helyezi majd el.

Azóta már két sátrat készítettek számunkra, és mindkettő nagyobb, mint minden más sátor, amelyet eddig használtunk. Persze azt nem tudhatom, hogy mi fog történni a jövőben. Csak arról beszélhetek, ami azóta történik, amióta ezt a két nagy sátrat használjuk. Mindkét sátor több ízben ért meg kétszer olyan erős és ádáz orkánt, mint a régi sátrunk Amarillóban, de ez meg sem moccant.

Én Isten kezének tulajdonítom ezt is. Tudom, hogy Isten engem választott ki, hogy kortársaim számára szabadulást hozzak. Tudom, Ő rendelte el, hogy ezeket az óriás sátrakat metropoliszok körzeteibe vigyem, és ott az Ő dicsőségére használjam fel.

Ő kötötte ezt a szívemre 1948-ban, és a terhet azóta sem vette le rólam!